Nemzetközi összefogás

Megérkezik a vízvezetékszerelő. Jóvágású fiatalember, hallom az első mondatán, hogy bár a Királynő alattvalója, ő sem egészen angol. Az „r” betűit úgy morzsolja, hogy rá lehet kérdezni: igen, ő Írországból való. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, kedvesen ránk mosolyog, és már mondja is: „vízcsap”, meg „virág”. Hát ezt meg honnan tudja? A barátnőjétől, aki dunántúli magyar, Virágnak hívják. Gyorsan összebarátkozunk, munkája végén még fizetni sem fáj annyira, éljen és virágozzék az ír–magyar barátság! - Gömöri György írása Londonból.

  – Holnap – mondja a feleségem – legyél itthon tizenkettőkor, mert jön a takarítónő. Az a lány, aki elég jól takarít, de lengyel és alig tud angolul. Szeretném, ha megmagyaráznád neki, hogy mit csináljon.

Ehhez azért kellek én, mert beszélek lengyelül, és el tudom mondani a részleteket az angol nyelvvel hadilábon álló leányzónak. Aki anyanyelvén sem bőbeszédű, dehát nem társalogni jár hozzánk. Egyébként Londonban mindennapos a külföldi munkavállaló, nem is tudom, mit kezdene ez az ország a minden szakmában megtalálható (ideiglenes, vagy itt letelepedő) bevándorlók nélkül.

A múlt héten válságos helyzet állt be kis, kertes londoni lakásunkban. Elromlott a jégszekrény, gyökeresen hangyátlanítani kellett a konyhát és sürgős szükségünk támadt vízvezetékszerelőre. A válság következtében mozgósítottunk, ki is jöttek sorban a szakemberek. Ilyesmivel főleg a feleségem foglalkozik, ő tartja nyilván a különféle szolgáltatókat, és saját munkája mellett nem csak szellemi munkámban segít (mint első olvasóm és alapos szerkesztőm), hanem szüntelen gondot visel különféle bajokkal terhelt barátságos otthonunkra.

Megjön a jégszekrényes, öt perc alatt tudja, mi a probléma, nekilát kipucolni ezt a már jobb napokat látott energiafogyasztó jószágot. Hallom a kiejtésén, hogy nem idevalósi. Kiderül, hogy Bulgáriából jött Angliába, de nem is bolgár, hanem az ottani török kisebbség tagja (ez persze a nevéből is kiderül). Törökül ugyan nem tudok, de oroszul, pontosabban orosszal kevert angolul egész jól elbeszélgetünk a bulgáriai török kisebbség, illetve az erdélyi magyarok problémáiról.

A következő egy izmos asztalos-legény, aki majd leszedi a konyhaszekrényeket.  Kiderül róla, hogy orosz. Igor már jól bírja az angolt, itt él vagy tíz éve, és jó munkaerőnek látszik, gyorsan elvégzi munkáját. Vele kevésbé beszélgetünk politikáról, inkább a hangyák kellemetlen szokásait és irtásuk hagyományos módjait beszéljük, vitatjuk meg, tartózkodva az oroszban közkedvelt cifra káromkodásoktól.

Megérkezik a vízvezetékszerelő. Jóvágású fiatalember, hallom az első mondatán, hogy bár a Királynő alattvalója, ő sem egészen angol. Az “r” betűit úgy morzsolja, hogy rá lehet kérdezni: igen, ő Írországból való. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, kedvesen ránk mosolyog, és már mondja is: “vízcsap”, meg “virág”. Hát ezt meg honnan tudja? A barátnőjétől, aki dunántúli magyar, Virágnak hívják. Gyorsan összebarátkozunk, munkája végén még fizetni sem fáj annyira, éljen és virágozzék az ír–magyar barátság!

Délután viszont majdnem megjárjuk. Megérkezik az új konyhaszekrény, s amikor a szállító ember becipeli a jókora szekrényt, feleségem odaszól nekem: “adjál neki borravalót!” Mire az megfordul: “borravaló? Hát tudnak magyarul?” Kiderül, hogy Pista még óvódás korában került ki Angliába, a szüleitől tud magyarul, meg vannak barátai Szegeden is. Kicsit töri a magyart, de azért megörül nekünk, a borravalónak meg külön, nem csak azért, mert magyaroktól kapta. Szerencsére a feleségem nem azt mondta, hogy “adjál nagy borravalót”, mert akkor nem lett volna elég készpénz a háznál.

A fentiekből egy tanulságot lehet levonni: jó, ha az ember tud nyelveket. Londonnál talán ma nincs nemzetközibb város széles Európában, és örüljünk annak, hogy más közép-kelet-európai országokkal együtt Magyarország tagja az Európai Uniónak, benn van, és remélhetőleg benne is marad a demokratikus, nyitott Európában.