SZADEK HEDAJÁT: KEGYES ZARÁNDOKLAT - ELBESZÉLÉS

"Felnyitottam a bűvölő könyvet, s ráolvasásssal próbálkoztam. Képzeljétek, ez az istenverte Haididzse disznóhússal falta teli magát s nem fogott rajta a varázslat. Egyre telt, vastagodott, míg végül kilenc hónap, kilenc nap, kilenc óra és kilenc perc után szült. S mit gondotok, mit szült? Egy fiúgyereket!" (Szadek Hedaját: Kegyes zarándoklat)
 

Szadek Hedaját küzdelmes élete során eljutott odáig, amikor már nem igényelte, sőt egyenesen megvetette a világot. Nem romantikus elvágyódásból, dekadens tehetetlenségből, hanem azért, mert úgy találta, hogy a világ, úgy ahogy van, nem alkalmas arra, hogy boldogok legyenek benne az érdemes emberek. (Bodrogligeti András)

"Öngyilkos hajlamú, alkoholista, drogos. Nem mellesleg a világirodalom kiemelkedő figurája, a modern perzsa irodalom tán legjelentősebb alakja – de mindenképpen a legmodernebbek közül való. 1903-ban született Iránban, arisztokrata családból, magasan művelt, világpolgár - és nyomorultul pusztult el mégis, 48 évesen. Legjelentősebbnek tartott műve A vak bagoly (Buf-e Kur, The Blind Owl,1937)." (Rónai-Balázs Zoltán)

"Elvégre az iszákosság az ő esetében munkaártalom : minden valamirevaló író részeges volt, és ha éppen nem írt, ivott, mint a gödény, csak kapásból, a példa s az önigazolás végett felemlítve néhány nevet: Vörösmarty, Ady, Krúdy, a morfinista Csáth Géza és a legkedvesebb magyar írója: Cholnoky László. Aztán Edgár Allan Poe, E. T. A. Hoffmann, Ambrose Bierce, Malcolm Lowry, Dylan Thomas, Faulkner, F. S. Fitzgerald, O'Neill, Jack London (A Sárga Sátán szerzője), Ken Kesey és A vak bagoly perzsa írója: Szadek Hedaját; mindkettő kábítószeres, és folytathatná a sort, folytathatná a szomorú névsort, de mi értelme volna..." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

SZADEK HEDAJÁT

KEGYES ZARÁNDOKLAT

Forró szél fújdogált, felkavarta s az utasok arcába szórta a parázsló homokot. A nap tüzesen ragyogott, sugara szinte perzselt. Az acél és a bronz kolompok egyhangúan kongatták ki a tervék lomha lépteinek ritmusát. Az állatok roskadoztak a málha alatt, tajtékos ábrázatukról, lefittyedt szájukról félreérthetetlenül lesírt, hogy elégedetlenek sorsukkal.
A karaván gomolygó porfelhőt verve vánszorgott előre a hamuszínű homokban. A szürke sivatag ezen a környéken olyan kopár volt, hogy nem látszott sehol sem víz, sem növényzet. Homokbuckák tolakodtak hullámszerűen egymásra, ameddig csak a szem ellátott. Az út két oldalán itt-ott kisebb gerincek húzódtak.
Több fárszángnyi távolságot megtettek már, de a táj egyhangúságát még csak egy datolyapálma sem élénkítette. Ha valahol megszorult egy maréknyi poshadt víz, körülötte már bontakozni akart az élet.
A levegő perzselt, elállt tőle a lélegzet, mint a pokol tornácában.
Harminchat napja már, hogy a karaván útnak indult. Az utasok ajka kicserepesedett, testük elgyötrődött, zsebük pedig kiürült. Mert olvadt ám a pénz a zarándokok kezében, mint a hó, amikor rátűz az arábiai nap perzselő sugara.
Ma végre a karaván vezetője felbaktatott a Köszöntés Dombjára, s miután zsebre vágta a zarándokok kegyes adományait, megmutatta nékik a távolról ide aranyló minareteket. A zarándokcsapat imával köszöntötte a szent város képét. Valamennyien úgy érezték, mintha elcsigázott testükben megújult volna a lélek.
Golin és Azizagha Kázerun óta rázatták magukat a teve két oldalára erősített ülésben. Hosszú arckendőjüket rőt színűre festette a rárakódott por. Úgy érezték, minden nap egy esztendő. Azizagha már olyan ványadt volt, mint a félig megrágott s újból összegyűrt tészta.
Mégis így vigasztalta magát:
– Sebaj, hiszen zarándokúton vagyok!
Mezítlábas arab vastag láncot csörgetett a kezében, s időnként nagyokat húzott a teve kisebesedett oldalára. Néha hátrafordította gyérszakállú fekete arcát, hogy gyulladásos szemével sorra mustrálja a karaván asszonyait.
Mezedi Ramazan Ali, a két kázeruni asszony kísérője és Hüszejnagha, Azizagha mostohafia, szótlanul gubbasztottak a teve két oldalán s figyelmesen számolgatták megmaradt pénzüket.
A sápadt arcú Golin asszony elhúzta a függönyt a két ülés között, oldalra hajolt és gy szólt a szomszédos ülésben szorongó Azizaghához:
– Amikor távolról megpillantottam azokat a szépséges minareteket, lelkem szinte kiáradt.
Szegény Sáhbádzsi, hogy ezt már nem érhette meg.
Azizagha tetovált kezében legyezőt szorongatott, azzal frissítette magát.
– Allah nyugosztalja szegényt. Ha így is történt, a zarándoklat kegyeiben részesülni fog. De mitől bénult meg szegény?
– Összezördült a férjével, aminek azután válás lett a vége. erre ecetes hagymát evett, s másnap virradóra fél oldala megbénult. Akármilyen orvosságot is adtunk néki, nem használt. Magammal hoztam, hátha a szent sírnál gyógyulást talál.
– Talán az utazás viszontagságai sem tettek jót neki.
– De lelke a paradicsomba jutott! Hiszen a zarándok, ha jó szándékkal indul útnak, akkor is bocsánatot nyer, ha közben utoléri a halál.
– Valahányszor meglátom a szent sírt, remegés fut végig egész testemen. Ha most bemegyek a szentélybe, a vértanú előtt kiöntöm szívem minden bánatát. Aztán veszek magamnak szemfedőt és tüstént meghalok.
– Tegnap Sáhbádzsiról álmodtam. – Ó, csak ne jönne elő! – Te is ott voltál. Hatalmas, zöld kertben sétáltunk. Fényes őr jött felénk; nyakában zöld sál, vállán zöld köntös. Zöld volt a turbánja, a ruhája, még a papucsa is. „Isten hozott – mondotta – örülök, hogy eljöttetek” – majd egy hatalmas zöld épületre mutatott: – „Menjetek oda és pihenjétek ki fáradalmaitokat.” Ebben a pillanatban felébredtem.
– Nyugodjon békében – rebegte Azizagha.

A karaván zsibongva döcögött tovább. Elöl az egyik vezető felkiáltott:

      Kerbelához kit a szent vágy odafűz:
      áldott lesz,
      Kit közénk hajt ez a szent mennyei 
      tűz: áldott lesz.

A másik vezető így felelt rá:

      Kerbelához kit a szent vágy odafűz:
      boldog lesz,
      Kit közénk hajt ez a szent mennyei 
      tűz: áldott lesz.

Aztán ismét az első veztő kezdte rá:

     Te Kerbelá, ki reád lép, úgy érzi
      bűntelen ő,
      Zokogva sír ime Zejnób, ezt hallja 
      szüntelen ő.

A másik visszafelelt:

      Mit itt e szent hely ígér mind kiönti
      rátok az Úr.
      A testem egy idegen sah kívánta
      áldozatul.

Az első vezető meglengette zászlaját, s tele torokkal harsogta:

      Legyen kivágva a nyelv, mely nem 
      mondja ezt az imát.
      Isten barátja, utolsó próféta, néped
      imád.
      Abú Alí tizenegy szent fiára fény
      hulljon,
      Rajongó lelkű zarándok, rebegj ma
      hálaimát.

 A zarándokok minden vers végén közös imába kezdtek. Közben lassanként előtünedeztek a méltóságteljes aranykupolák, s a szép minaretek, amelyeket kék színű tornyok vettek körül. A fényes épületek úgy virítottak az agyagházak között, mint egy pompás sziget.

Alkony felé járt már az idő, amikor a karaván bevánszorgott a városba. Az út két oldalán romos falak, apró üzletek sorakoztak. Az utcákon mérhetetlen tömeg gyűlt össze. Sunyi ábrázatú fezes arab árusok, s alattomos tekintetű turbános emberek kikent fekete szakállal, kopaszra borotvált fejjel lépkedtek a tömegben. Nadrágszáruk feltűrve, lábukon fapapucs csattogott, vállukat hosszú köntös borította. Festékes körmű ujjaik között olvasót morzsolgattak. Az egyik perzsául, a másik törökül beszélt, s volt, aki arabul csaholt, s közben úgy öklendezett, mintha a torka mélyéből, vagy egyenesen a gyomrából böfögné fel a szavakat. A sokféle beszéd különös hangzavart keltve kavargott a levegőben. Gyulladásos szemű mocskos arab nők ténferegtek itt is, ott is. Orrcimpájukban karika lógott. Az egyik asszony fekete keblét félig begyömöszölte inge alá nyomorított szurtos kölyke szájába.

Az árusok tarka társasága a legkülönbözőbb módon próbálta magára vonni a vásárlók figyelmét. Ez jajveszékelt, amaz a mellét döngette. Volt, aki gyűrűt, olvasót és szemfedőt árult s volt, aki ördögűzéssel ámította a körötte ténfergőket. Akadt itt olyan, aki imádságokat írt, s olyan is, aki bérbeadó szobáját kínálgatta.
A bő kaftános zsidók a zarándokok aranyait és drágaköveit vásárolták össze.
Az egyik kávéház előtt ösztövér arab guggolt. Egyik kezével az orrában turkált, másikkal pedig piszkot kapart elő lábujja körme alól. Arcát legyek lepték, fejebúbján tetvek nyüzsögtek.
Amikor a karaván megállt, Mesedi Ramazán és Hüszejnagha előre futottak és kiemelték Golin és Azizagha asszonyokat az ülésből.
 Az érkezőket nagy tömeg lepte meg.

Minden darab holmi más kézbe került, s ki-ki a saját házába noszogatta a vendégeket. A nagy tolongás közben Azizaghának nyoma veszett. Keresték itt is, ott is, érdeklődtek utána, de hasztalanul. 
Golin asszony, Hüszejnagha és Mesedi Ramazán végül kibéreltek egy szurtos szobát hat rupiáért éjszakára, s elindultak, hogy megkeressék Azizahgát. Bejárták az egész várost. Kérdezték a cipőfelvigyázótól, érdeklődtek az előimádkozóknál, de sem a név, sem a személyleírás nem vezetett Azizagha nyomára.
Az idő későre járt s a tér lassanként megürült. Golin asszony már kilencedszer tért vissza a szentélybe, amikor különös látvány tárult a szeme elé. Egy csapat nő és néhány hitmagyarázó tolongott egy asszony körül, aki a kripta kilincsébe kapaszkodott s az ajtót csókolgatva jajveszékelt.
– Ó, drága Hüszejn imám! Siess segítségemre! A sírhoz sürgető lejtőn rémít az ötvenezer év, amikorra már minden szem beszikkad a szemgödörbe. Mi lesz majd akkor vélem? Segíts rajtam! Szánom és bánom bűneimet. Bocsáss meg nékem!
Bárhogy is faggatták, vajon mi lelete, nem válaszolt. Végül sok unszolás után kinyögte:
– Nagy bűn nyomja a lelkem, s félek, hogy a vértanú nem bocsát meg nékem.
Ezt hajtogatta minduntalan s szeméből patakokban ömlött a könny. Golin asszony azonnal megismerte. Azizagha hangját. Keresztülfúrta magát a kíváncsi tömegen, Azizaghát kézen fogva kivezette a térre, s onnan Hüszejnagha segítségével hazatámogatta. Otthon aztán köréje gyűltek. Belétöltöttek két pohár édes teát s meggyújtott vízipipát állítottak eléje. Azizaghának az volt a kívánsága, hogy Hüszejnagha menjen ki a szobából, mert csak úgy mondhatja el élete történetét.
Amikor Hüszejnagha eltávozott, Azizagha nagyot szívott a vizipipából s beszélni kezdett.
– Golin asszony, lelkem, te jól tudod, hogy amikor a megboldogult Geda Ali házához kerültem, három évig úgy éltünk, hogy Szekine Szoltán, ahelyett, hogy a férjével törődött volna, Geda Ali után blolondult. Geda Ali azonban engem jobban szeretett, s végül is kedvemért szakított Szekine Szoltánnal.
Időközben azonban egyszer sem estem teherbe. Ezért aztán a férjem folyton rajtam sírt, hogy gyereket akar. Minden este ezzel zaklatott, s váltig hajtogatta:
– Mit tegyek, de szerencsétlen is vagyok! Hiányzik házamból a gyermeki szeretet melege.
Már mindent megpróbáltam, orvosságot szedtem, imádkoztam, de mégsem lett gyermekem. A dolog odáig fajult, hogy Geda Ali egy este sírva fakadt és így szólt:
– Ha nincs ellenedre, felfogadok egy szolgafeleséget. Segít majd neked a házimunkában. Amint gyermekem születik tőle, az asszonyt elküldjük, s a gyermeket te fogod felnevelni, mint a sajátodat.
Hittem a megboldogult álnok szavainak és beleegyeztem.
– Ugyan miért ne? Sőt magam keresek valakit.

Másnap arckendőt öltöttem s felkerestem Hadidzsét, az írósavanyító Haszán lányát, ezt a csúnya, feketebőrű, ostoba némbert s szolgafeleségül kértem a férjem számára.
Amikor Hadidzse a házunkhoz jött, olyan rongyos volt, hogy ha kölest öntöttek volna rá, egy szem se hullott volna a földre. Ha orrbakapom, azonnal kiröpül belőle a lélek.
Hát jó. Én voltam a ház úrnője, Hadidzse pedig dolgozgatott, elmosogatta az edényeket. Asszonyom, egy hónap sem telt el, s szikkadt bőre elven szint öltött, csontjaira párnák rakódtak, egyszóval hízásnak indult, s hamarosan teherbe esett.
Ettől kezdve felvitte az isten Hadidzse dolgát. A férjem vakon teljesítette a szolgafeleség minden szeszélyét. Ha télnek idején meggyet kívánt, Geda Ali még a sziklák alól is kikaparta volna neki.
Ez az állapot szerencsétlenné és boldogtalanná tett. Geda Ali minden áldott este amikor hazatért, virágmintás zsebkendővel kedveskedett Hadidzsének. Jómagam pedig lassanként abból éltem, amit Hadidzse, az írósavanyító Haszán lánya nagy kegyesen odavetett. Ez a némber, aki úgy jött a házunkhoz, hogy egyik cipője kását kért, a másik pedig nyelvét lógatta, most uralkodni akart fölöttem.
Vertem is a fejem éppen eleget, amikor rádöbbentem, hogy mennyire rászedtek.
Asszonyom, kilenc hónapon kersztül emésztettem magam. Hányszor kellett pirulnom a szégyentől szomszédaink előtt. Ha azonban férjem nem volt otthon, Hadidzsét irgalmatlanul agyba-főbe vertem.
Férjem előtt pedig – hogy a sír pora meg ne súgja néki – elmondtam mindennek: „Szamár fejeddel beleestél ebbe a békaszemű némberbe!” – szidtam, mint a bokrot. – „Csak azt ne képzeld, hogy a gyerek tőled van! Kakukktojás az! Ha nem tudnád, Hadidzsét a kanálfaragó Mesedi Taghi hozta tejre.” De Hadidzse is épp elég borsot tört az orrom alá, s jól eláztatott Geda Ali előtt. Egyszóval nap nap után rettenetes civódás járta nálunk, amelyről jobb nem is beszélni. A szomszédok már nem tudtak hova lenni a sok csetepaté miatt. Én pedig folyton attól rettegtem, hogy Hadidzsének fiúgyereke születik.
Felnyitottam a bűvölő könyvet, s megpróbálkoztam a ráolvasásossal. Képzeljétek, ez az istenverte Haididzse disznóhússal falta teli magát s nem fogott rajta a varázslat. Egyre telt, vastagodott, míg végül kilenc hónap, kilenc nap, kilenc óra és kilenc perc után szült. S mit gondotok, mit szült? Egy fiúgyereket!

Asszonyom, én annyit értem saját férjem házánál, mint egy lyukas garas. Fogalmam sincs róla, mit csinálhatott ez a nő! Kígyócsigolyát hordott-e magánál, vagy megetette Geda Alit?
Drága asszonyom! Életem legyen a váltságdíjatok! Ez az ördögadta nőszemély, akit a kenderkártoló negyedben szedtem fel, egészen a fejemre nőtt. A férjem füle hallatára ilyeneket mondott:
– Azizagha, mossa csak ki a pelenkákat! Tudja jól, hogy kímélnem kell magamat.
Erre olyan lettem, mint az eleven parázs. Geda Ali elé álltam, s szidtam a gyerekkel együtt, ahogy csak a számon kifért. Követeltem tőle, hogy ha így áll a helyzet, küldjön el engem. A megboldogult Geda Ali azonban kezemet csókolgatta mondván:
– Miért viselkedsz így? Félek, hogy megromlik a teje és az nem tesz jót a gyereknek. Várj még egy kicsit, míg a gyerek járni kezd. akkor aztán Hadidzsének kiadom az útját.
A kínzó gondolatok attól kezdve megrontották éjszakáimat és megmérgezték életemet. Egyszer aztán – Allah bocsásson meg érte – elhatároztam, hogy Hadidzsét boldogtalanná teszem . Egy napon, amikor fürdőbe ment s a ház üres maradt, odamentem a bölcsőhöz, ruhám elejéből tűt húztam elő, s arcomat elfordítva tövig nyomtam a gyermek fejelágyába. Utána kifutottam a szobából.

Asszonyom, a gyermeknek két nap és két éjjel nem állt be a szája. Minden sikolya szívembe hasított. Bármennyit is imádkoztam érte, bárhogy is gyógyították, hiábavaló volt. Két nap múlva, úgy estefelé meghalt.
Na jó. Tanúja lehettem, hogy Hadidzse és a férjem mennyit sírnak, bánkódnak a gyermek halála miatt. Belül azonban úgy éreztem, mintha jeges vizet zúdítanának szívemre. Azzal vigasztaltam magam, hogy most aztán egész életükben bánkódhatnak a gyermek után.
Két hónap múlva Hadidzse ismét teherbe esett. Ekkor már nem tudtam, mitévő legyek. Asszonyom, Hüszejn mártírra esküszöm, annyira bosszantott az eset, hogy két hónapon keresztül magamon kívül voltam, s még ágynak is esetem. Pontosan kilenc hónapra Hadidzse fiúgyermeket szült. Ez is kedves volt és bájos. Geda Ali a lelkét odaadta volna érte. Úgy örült az aranyfürtös csöppségnek, mint Mózes népe a sarlónak. Két napig ki sem mozdult a házból. Maga elé helyezte a pelenkába csavart gyereket s gyönyörködött benne, mint egy füzér datolyában.
Aztán ugyanaz a leves s ugyanaz a tál. De asszonyom, nem az én kezem tette! Én csak nem állhattam sem a másodféleséget, se a kölykét.

Egy napon Hadidzsének dolga volt ugyan, de valamilyen ürüggyel elküldtem otthonról. Mint először, most is előhúztam egy tát a ruhám elejéből, s a gyermek fejelágyába szúrtam. Egy nap múlva ez a gyerek is meghalt, s újrakezdődött a sírás és a jajveszékelés. Nem is sejtitek, mit éltem át. Egyrészt úgy éreztem magam, mint akit hájjal kenegetnek, mert a gyermek elvesztésével mérhetetlen fájdalmat okoztam Haidzsének. Másrészt azonban gyötört az a gondolat, hogy íme már két gyilkosság tapad a kezemhez. A bűntudat szinte megnémított. Ököllel vertem a fejemet, s zokogtam. Annyi könnyet sírtam, hogy Hadidzse és Geda Ali már szántak is érte. Csodálkoztak, hogy mennyire szeretem a másodfeleség gyermekét. De nem őt sirattam, hanem magamat,. Eszembe jutott a feltámadás, s a síron túli számonkérés.
Azon az estén a férjem így szólt hozzám:
– Úgy látszik, nekem nem adatott meg, hogy gyermekem lehessen. Látod, egyik fiam sem tudott lábra kapni, elpusztultak mind a ketten.
Hadidzse még a tél beállta előtt harmadszor is teherbe esett. Nem volt olyan fogadalom, amit a férjem a gyermek megmaradása érdekében meg ne tett volna. Megfogadta, hogy ha lány lesz, akkor férjhez adja, de ha fiú lesz, Hüszejnnek kereszteli, hétéves korig nem nyírja le a haját, s akkor aztán annyi aranyat visz Kerbelába, amennyit a gyermek haja nyom.
Pontosan nyolc hónap és tíz napra Hadidzse megszülte a harmadik gyermeket. De most mintha valami gyanakvás kötözött volna szívébe, egy pillanatra sem mozdult a bölcső mellől.

Magam sem tudtam eldönteni, hogy megöljem-e a harmadik gyermeket is, vagy pedig rávegyem Geda Alit, hogy adjon túl Hadidzsén. De csak tépelődtem tovább. Hadidzse ismét a ház úrnőjét játszotta, pöffeszkedve járt-kelt a lakásban, s mindig övé volt az utolsó szó.
Közben a gyermek négyhónapos lett.
Éjjel-nappal azon tűnődtem, hogy megöljem-e a gyereket, vagy ne. Egy este azután alaposan összekaptunk Hididzsével, s megfogadtam, hogy másnap elemésztem Hüszejnaghát. Két napig halogattam a dolgot. A második napon Hadidzse elment, hogy a sarki illatszeresnél szárított ibolyát vásároljon. Berohantam a szobába, kiemeltem a bölcsőből az alvó gyermeket, ruhám elejéből tűt húztam elő. De amint a homlokába akartam szúrni, a gyermek felébredt, s ahelyett, hogy sírva fakadt volna, arcomba nevetett.

Nem is képzelitek, mit éreztem akkor. Kezem teheteletlenül lehullott. Nem volt szívem hozzá… mert bárhogy is volt, ami igaz, az igaz. Az én szívemet sem faragták kőből.
A gyermeket visszafektettem a bölcsőbe, s kirohantam a szobából.
– Hát jó – mondtam magamban. – Nem vétett ez a szegény gyermek semmit. A bajok
gyökere máshol van. Az anyját kell eltennem láb alól, ha nyugalmat akarok.
Asszonyom, most, hogy visszaidézem az eseményeket, remegés fog el. De mit tehettem volna? Egész lényével rátelepedett a férjemre, aki pedig Hadidzsében kígyót melengetett a keblén. S nekem nem maradt egyéb, mint második lenni egy írósavanyító lánya mellett, hogy a sír pora hírül ne vigye néki, amit beszélek.
Loptam egy tincset Hadidzse fürtjéeiből, elmentem Mulla Ihrahimhoz, aki varázslatairól ismeretes Ráhicsmán negyedben. Rontást sustorogtunk Hadidzse ellen, patkót tartottunk a tűzbe, amit aztán Ibrahim három tumánért faggyúban megedzett. Szavát adta rá, hogy Hadidzse nem éri meg a hét végét. De annak már egy hónapja, s Hadidzse lassan olyan telt lett, mint az Uhud hegység. Asszonyom, azóta elvesztettem a hitemet a varázslat, a rontás és a hasonló műveletek erejében.
Egy hónappal azután, úgy nyár elején, Geda Ali súlyos beteg lett. Már kétszer mondott végrendeletet, s háromszor is behintettük a torkát a szent sír porával.

Egyik este, amikor Geda Ali állapota válságosra fordult, elmentem az illatszereshez s mérges főzetet vásároltam. Hazavittem, beleöntöttem a levesbe, jól összekevertem, s a fazekat a tűzhelyre állítottam. Saját részemre hideget vásároltam, s lopva megettem. Amikor jóllaktam, bementem Geda Ali szobájába. Hadidzse kétszer is beszólt, hogy már késő van, vacsorázzunk meg. Azt válaszoltam, hogy fáj a fejem, s nem szeretném éjszakára megterhelni a gyomromat.
Hadidzse pedig megette élete utolsó vacsoráját és lefeküdt. Az ajtó mögött füleltem s hallottam Hadidzse nyöszörgését. Minthogy azonban hideg volt, az ajtókat zárva tartották, s így senki sem vett észre semmit. Az éjszakát Geda Ali ágyánál töltöttem azzal az ürüggyel, hogy ápolom a beteget. Hajnal felé félve és reszketve ismét az ajtóhoz mentem és hallgatóztam. A szobából gyermeksírás hallatszott. Nem volt bátorságom benyitni, visszatértem Geda Alihoz. Ó, mit is éreztem én akkor!
Reggel, amikor mindenki felébredt, kinyitottam Hadidzse szobájának ajtaját. Borzalmas látvány fogadott. Hadidzse fekete volt, mint a szén. sokat vergődhetett, mert a takaró és a matracok szanaszét hevertek az ágy körül. Visszafektettem az ágyba és betakartam. A gyermek keservesen sírt. Kimentem a szobából s a ciszternánál kezet mostam. Utána jajveszékelve, s hajamat tépve megvittem a hírt Geda Alinak.
Bárki is érdeklődött Hadidzse halálának oka felől, azt válaszoltam, hogy jó ideje orvosságokat szed a terhesség ellen. Lehet, hogy túl sokat vett be, s szélütés érte. Szavaimban senki sem kételkedett. Én azonban sokat tépelődtem, s nem egyszer kérdeztem önmagamtól: „Vajon én vagyok-e az, aki már három életet kiontott?” Amikor a tükörbe néztem, irtózat fogott el saját arcom láttán. Meg volt mérgezve az egész életem. Böjtöltem, sírtam, a szegényeknek alamizsnát adtam, de lelkem nem nyugodott meg.

Allah tudja egyedül, mit szenvedtem, amikor a feltámadás napjára, a túlvilági számonkérésre, a rettegett Menkirre és Nekirre gondoltam. Már akkor elhatároztam, hogy eljövök Kerbelába s letelepszem a szent sír közelében. Geda Ali a gyermek kedvéért annak idején megfogadta, hogy valamennyien elzarándokolunk Kerbelába, s látszólag nem is ellenezte az utazást, de valamilyen ürüggyel mindig kibújt alóla. Hol ez volt a baj, hol az. Egyre csak azt hajtogatta: „No majd jövőre lemegyünk Meshedbe.” De akkor meg járvány tört ki s megint elmaradt a zarándoklat, míg végül maga Geda Ali is meghalt.
Ebben az évben azonban már magam rendelkeztem. Eladtam Geda Ali minden vagyonát, készpénzzé tettem mindent, úgy ahogy a végrendeletben kívánta. Mikor megtudtam, hogy Golin asszony Mesedi Ramazán Alival már úton van, mi is csatlakoztunk a karavánhoz. Az ifjú, aki velem van s engem néninek szólít, nem egyéb, mint Hüszejnagha, Hadidzse fia. Azért küldtem ki a szobából, hogy ne hallja, mit beszélek.
Mindenki ámulva figyelte Azizagha elbeszélését.
Azizagha szemét könny borította el:
– Most aztán nem tudom, megbocsát-e nékem az Isten. A feltámadás napján segítségemre lesz-e a szent vértanú? – Asszonyom, már évek óta arra vágytam, hogy valaki előtt kiöntsem szívemet. Most, hogy bevallottam mindent, úgy érzem, mintha vizet öntöttek volna a mardosó tűzre. De azért a feltámadás napja…
Mesedi Ramazan Ali kiverte pipájából a hamut és így szólt:
– Allah irgalmazzon a jó öreg apádnak! Hát mit gondolsz, mi miért jöttünk ide? Három évvel ezelőtt fuvarozó voltam a horászáni úton. Egyik alkalommal két gazdag kereskedőt szállítottam. Útközben a kocsikerék összetört, s az egyik kereskedő szörnyethalt. Erre a másikat megfojtottamén magam. Ezerötszáz tumánt szedtem össze a zsebükből. Idővel okosabb lettem, és ráeszméltem, hogy ehhez a pénzhez vér tapad. Most eljöttem hát Kerbelába, hogy megtisztítsam. Még a mai napon átadtam, egy hittudósnak. Ezer tumánt kaptam vissza tőle. Két óráig sem tartott, s a pénz olyan tiszta lett, mint az anyatej.

Golin asszony kivette a vizipipát Azizagha kezéből, nagyot szívott belőle, s kis hallgatás után így szólt:
– Asszonyom, tudtam én jól, hogy Sáhbádzsi nem fogja kibírni az utat. Előzőleg szerencsét is vetettem, s rosszat mutatott. Mégis magammal hoztam. Tudjátok, mostohatestvérem volt, férje belém szeretett, s Sáhbádzsi mellett második feleségül tartott. Egyszer annyira elvertem Sáhbádzsit, úgy megnyomorgattam, hogy belebénult. Az úton pedig kirázattam belőle a lelket, nehogy az ő kezébe jusson az örökség.
Azizagha szemeit mosoly ragyogta be.
– Szóval… ti magatok is… mind… – mondta elcsukló hangon.
Golin asszony szívott egyet a vízipipából, és így szólt:
– Hát nem tudod, mit mondott a próféta? A zarándok, ha jó szándékkal útnak indul,
legyen bár annyi bár, mint a fán a levél, megtisztul és újjászületik.

A novellát Bodrogligeti András, a versbetéteket Képes Géza fordította.

Forrás: Szadek Hedaját: Az élet vize, Európa Könyvkiadó, 1959

Az oldalt Amin Nourani festményeivel illusztráltuk (a fejlécben közölt képek szerzői számunkra ismeretlelenek)

A folytatásban: Szadek Hedajat: Az élet vize, elbeszélés, 1. rész