Én vagyok a gyűrü és a lények lánca,
A teremtés foka, az erény és vétek,
Én vagyok, ami van, s az is, ami nincsen,
Dzseláleddin, tudod, én vagyok a lélek.
(Komjáthy Jenő: Dzseláleddin Rúmi)

"A harc sokáig tartott, s oly hevessé vált, hogy patakokban ömlött a vér. A Ragyogó Hold és az Aranyhomok országának arany fegyverei nem bírtak az Örök Tavasz országa acél fegyvereivel. Seregeik szétszóródtak. S mert a víztárolókat lerombolták és a víz elfolyt, a katonák kénytelenek voltak az Örök Tavasz országában az élet vizét használni. Fülük és szemük megnyílott s ráébredtek életük nyomorúságos voltára. Rádöbbentek arra, hogy eddig egy maréknyi ostoba és gazdag vak és süket zsarnok szolgái voltak, s nem ismerhették meg a szabadság örömét."

 
"Virágos kertek és gyümölcsösök borították a tájat mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A zöldellő határ szinte duzzadt az élettől. Jókedvű emberek mutatkoztak itt is, ott is. Dolgozgattak a földeken, énekeltek, örvendeztek. Az állatok nem féltek tőlük. A szarvas békésen legelészett közelükben, a nyúl kezükből eszegette a füvet. A fákon madarak énekeltek. A gyümölcsfák lombjai szinte egymásba fonódtak, olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett."
 

"Felnyitottam a bűvölő könyvet, s ráolvasásssal próbálkoztam. Képzeljétek, ez az istenverte Haididzse disznóhússal falta teli magát s nem fogott rajta a varázslat. Egyre telt, vastagodott, míg végül kilenc hónap, kilenc nap, kilenc óra és kilenc perc után szült. S mit gondotok, mit szült? Egy fiúgyereket!" (Szadek Hedaját: Kegyes zarándoklat)
 
Szadek Hedaját küzdelmes élete során eljutott odáig, amikor már nem igényelte, sőt egyenesen megvetette a világot. Nem romantikus elvágyódásból, dekadens tehetetlenségből, hanem azért, mert úgy találta, hogy a világ, úgy ahogy van, nem alkalmas arra, hogy boldogok legyenek benne az érdemes emberek. (Bodrogligeti András)