PÁLINKÁS GYÖRGY: MIELŐTT MAGÁBAN KIMONDANÁ - VERSPOSZTER

Csaknem teljesen sötét van. A tér fái szinte benőtték a
kandelábereket, fényük csak lefelé lyukadt ki, akár az
elalvó szempillája között átszűrődő foltok.

PÁLINKÁS GYÖRGY

MIELŐTT MAGÁBAN KIMONDANÁ

Csaknem teljesen sötét van.

A tér fái szinte benőtték a kandelábereket, fényük csak lefelé lyukadt ki, akár az elalvó szempillája között átszűrődő foltok. A zajok mindegyike külön képzetet kelt benne, melyek hol a püspöki kert irányából, hol a szökőkút felől jöttek.

Valami rovar berregteti szárnyait a háta mögötti bokorban,
a pad kontúrja beleolvad ebbe a homályba. Éles olajfaillat
árad szét, belekapva a kora nyári este puhaságába.

Hátradől a padon, a lépcsősort már elvéti a szem.

“Köszönni kellene valakinek.” A lombok közötti nyiladék
tekintetét a messzi égre tereli. – „Istennek hogyan köszönnek?”.

Nem vette észre, hogy már jó ideje ujjai a pad lécei közé
szorultak, csak a zsibbadásra lett figyelmes, mintha nem
lenne keze. Egy darabig a másik kezével kellett tartania –
„hogy’ nem csúszik szét a halott összekulcsolt keze?”.

A szemközti fán felrebben egy alvó madár.
milyen játékszer feje volt annak a verébnek, amit
egyszer gyermekkorában eltemetett. Az a kicsi gödör a cédrusbokor alatt
egyre hátrált szeme előtt és aztán meg mindent
olyan vastagnak látott. A hangyát is, amelynek
feldúlhatta fészkét, mert sebesen menekítette tojásait.

„Milyen üres a tér” – s leengedte kezét.  Valami ág
vergődhet a szökőkút vizében, onnan jön ez a szaggatott
csobogás. Csillogó fényspirálok gyűrűznek felszínén, s
villannak  szemébe a behajló bokrok leveleiről.
A fakoronák közti égnyiladékon egy éji madár repül át.

„Merre van a világ közepe?” – nem merte soha megforgatni
azt a hatalmas csillaggömböt a püspöki könyvtárban.

Elővesz egy szem cukrot a zsebéből. „A cukortól van,
hogy hazudik az ember” – mondta anyja.

Megakad a szeme a mellette álló fa törzsén, egy ablak
ideverődő fényében látja, hogy valami borostyánszínű
buggyanat imbolyog rajta.

„ Így sír a fa” – hallotta már. S mintha nőne, ahogy a mutató
árnyéka a faliórán.

Behunyta szemét, s érezte még mintha benne folytatódna tovább.