Garamvölgyi Luca - Belső Mp3

Garamvölgyi Luca - Belső Mp3

Garamvölgyi Luca

Belső Mp3

Sosem voltam nagy barátságban a modern készülékekkel, valahogy nem kedvelnek engem. Egy kicsit bánt a dolog, mivel nekem semmilyen aggályom nem lenne velük kapcsolatban, ha működnének. Azt hiszem ez nem nagy elvárás. Az érthetetlen ellenszenvük ellenére bevallom nem mindig ők a hibásak. A mosogatógép halála tényleg az én lelkemen száradt. Ki gondolta volna, hogy azzal a piros gombbal vigyázni kell? Én nem. Csak néhányszor nyomtam meg a zöld után, amikor villogni kezdett, ő meg cserébe habtengert zúdított a nyakamba. Egyáltalán miért raknak olyan gombot egy gépre, amit nem szabad megnyomni? Tudom, hogy mindig a piros a rosszfiú, de mivel a zöldre nem reagált…

Egy másik zavarodott pillanatomban, valószínűleg a sötét erőktől vezérelve vettem egy laptopot, olyan almásat. Kéthavi fizetésem ráment, a tudakozó pedig tizenöt perces faggatásomra csak annyit mondott a használatáról, hogy a csatolt tájékoztató teljesen egyértelmű. Pozitívan álltam a feladathoz és mindaddig büszkén ültem a képernyő horrorisztikus fényénél, amíg rám nem ijesztett az a sok felugró valami. Teljesen megdermesztett ez a modern technológia, a többit nem szeretném felidézni, azt hiszem nyilvánvaló. Természetesen a maradványai felett már én is magabiztosan erősítettem meg a szerelőnek azt az illúzióját, hogy a processzor volt a hibás. Ezek után nem állíthatom, hogy büntetlen előélettel rendelkezem, és azt se, hogy túl sok készülék leledzik még a lakásban, de vannak esetek, amikor egyszerűen nem én vagyok a bűnös.

Kezdetben úgy tűnt a csütörtök reggel a megszokott szertartás szerint telik majd. Hatkor ébresztett az óra, pontosabban arra ébredtem hatkor, hogy közeli ismeretségbe kerültem a padlóval. Régi jó barátként üdvözöltem, majd négykézláb elvonszoltam magam a szekrényemig. A ruhadarabok azonosítása után, lekóvályogtam a konyhába, ahol várt a reggel csúcspontja, a kávé. Szigorúan manuális elkészítésű, tejszínhabbal és kevés cukorral. Erre azért van szükség, hogy vezetés közben meg tudjam különböztetni a gyalogosokat a fáktól. Tudom, mennyire hasonlítanak, ha az ember nem biztosítja be magát. Apropó újabb engem igazoló bizonyíték a jegyzőkönyvbe: az autómmal egész jó barátságban vagyok. Történnek néha apróbb nézeteltérések, de alapjaiban felhőtlen a viszonyunk. Egyszóval még csak egyszer vették el a jogsimat.

Minden nagyobb katasztrófa nélkül sikerült eljutnom az autóig és már elcsodálkoztam, hogy időben beérek, amikor megadta magát. Mielőtt a fentiek miatt bárki gyanúsítgatásokba kezdene, közlöm, hogy elfelejtettem tankolni. Annyira fel sem bosszantott a dolog, ha sietek metróval csak egy órát kések, a munkatársaim még így is gratulálhatnak.

Az idő kellemes volt, a megállóhoz vezető úton bedobtam még egy feketét a biztonság kedvéért. Elvégre a gyalogosnak sem árt az éberség. Elértem a feles metrót és ezzel elárasztott a győzelem szele, kifejezetten úgy éreztem, jó napnak nézek elébe. Elővettem az Mp3- lejátszómat és beletemetkeztem a zenébe. Elöljáróban közlöm, hogy két éves darab és egy-két karcolást leszámítva tökéletes állapotban volt. Van néhány új számom, éppen ezeket dorombolta a fülembe, amikor hirtelen recsegni kezdett, aztán megkukult. Döbbentem meredtem a kijelzőre, először fel sem fogtam, hogy mit jelent ez. A következő percben viszont bőven pótoltam a lemaradást. Biztos voltam benne, hogy ez valamilyen globális összeesküvés és a többi utas kütyüje is befüstölt.

A csalódás teljességgel lesújtott, amikor a mellettem ülő rocker korszakát élő kamasz továbbra is ütemesen bólogatott a fülhallgatójából áradó ordításra és bambán meredt rám. A tekintetem egy szőke lányra ugrott, aki gyors ritmusra kopogott a lábával, majd egy középkorú férfira, aki a semmibe révedve Mozartot hallgathatott, majd a piercingekkel tűzdelt hosszú hajú srácra, a rózsaszín tarajú első pillantásra fiúnak ható egyénre, az öltönyös közgazdászra, a sportcipős edzőcuccos nőre, a rappernadrágos kamaszra, a kis hátizsákos elsősre, és a száz éves bácsira. Egyetlen közös volt bennük és elhihetik, hogy nem az, hogy szívrohamot kaptak a globális katasztrófától.

Egyik oldalról a rock dübörgését, a rapet, klasszikust, romantikust, másikról a popot, elektronikust, reggaet, retrót, technót hallottam. Olyan erővel kapott el a művészet szele, hogy égnek állt tőle a hajam. Morcosan zsebre dugtam az Mp3-am használhatatlan porhüvelyét és igyekeztem kizárni a fülemből a különböző kulturális hullámokat. Nem sikerült. Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, mégis a csúcspont az volt, amikor felszállt egy csapat tinédzser és a közterület etikettjét és legfőképp az én intim szférámat figyelembe nem véve teljes hangerővel ordíttatni kezdték a mobiljukat. Valamilyen magyar rap-szöveg szólt belőle, amiből annyit tudtam kihámozni, hogy az énekes nagyon mérges és ezért minden második szava valamilyen trágárság. Persze ilyenkor sehol nincs a rendőrség. Felháborodottan néztem körül, hogy legalább az utasokban esetleges támogatásra leljek. Sajnos arra kellett rádöbbennem, hogy senki nem figyelt fel a dologra. Valószínűleg azért, mert én voltam az egyetlen, akinek szabad út vezetett a füléhez.

Úgy tűnt a metró csigalassúsággal araszol a végállomás felé. Az unalom keserves perceiben olyan ábrándokkal szórakoztattam magam, hogy átnyúlok a tömegen és kirántom valaki füléből a fülhallgatót, vagy felállok az ülésre és hangosan lálálázva tüntetek a dobhártyámat szaggató zajok ellen. Tíz perccel később már túl voltam a lábdübörgés és a körömrágás fázisain, már végigzongoráztam az aznapi teendőket, hozzácsatolva az egész életemet, sőt úgy éreztem ennyi idő alatt akár filmet is forgathattam volna belőle, amikor megváltozott valami a levegőben.

Igen itt jön az a bizonyos fordulat, ami megváltoztatja az ember életét. A pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy az a valami végig ott volt az orrunk előtt. Csak eddig almás laptopokkal, zizegő tévékkel, csörgő telefonokkal, pityegő rádiókkal akartuk pótolni. Sikerült kizárnom a fejemből a különböző énekesek rögtönzött kakofóniáját, végül csak egy zene maradt. Eddig még sosem hallottam, teljesen ismeretlennek tűnt. Nem volt hasonlítható egyik metróbeli stílushoz sem, valahol a szívdobogás és a lélegzet között lüktetett. Édesen és savanyúan hatolt át a bőrömön. A fájdalom olyan erősen tört rám, hogy a torkomat kaparták a könnyek, de aztán lágyan végigsimított az arcomon és olyan szeretettel suttogott, hogy nem bírtam gyűlölni többé. A karjában tartott, szorított, olyan erősen, hogy azt hittem nem élem túl azt a pillanatot, csak hogy aztán eltaszítson és a szorítását még évekkel később is érezzem. Összegyűlt bennem minden mozdulat, minden pofon, érzés és szó, ami valaha része volt az életemnek. Lágyan és könyörtelenül vonaglottak, táncoltak és én hallottam őket. Olyan szívszorítóan gyönyörűek voltak.

Bénító szavak, sikló korcsolya, őszi fák, kacsintás, alma, alkonyat, rátalálás, karcolás, szeretlek. Gyertyafény, sárkányeregetés, pizza, könyvek illata, barna kanapé, eltört tányér, rántott hús, juharszirup, hegycsúcs, szeretlek. Borzongás, áldás, pirulás, barát, dallam, suttogás, borosták, zivatar, barna szempár, szeretlek. Gitárhang, család, tánc, összebújás, gőzölgő kávé, édes szeretkezés, majoránna, ámulat, hóesés, szeretlek. Érintés, anyai ölelés, kézfogás, kacagás, édes-savanyú csokoládé, lebegés, fagylalt, hóangyal, szeretlek. Rózsa, ajándék, vonatzúgás, homokvár, gügyögés, halászlé, ellökések, hideg reggelek, szeretlek. Mézeskalács, zuhanás, viccek, kézfejek, borospohár, méz, örökké, könnyezés, szeretlek. Szex, hegyek, katicabogár, ház, barát, jegyzetek, pöttyös bögre, ragaszkodás, ballagás, levél, törés, szeretlek. Jég, teafilter, naplemente, kancsalítás, kattintás, nászmenet, gyászmenet, szeretlek. Meztelenség, százszorszép, percek, évek, rohanás, diafilmek, mese, cseresznyevirág, szeretlek. Gyűlölet, tekintet, állomás, fény, kiflizés, szökkenés, első pillanatok, üresség, szeretlek. Kenyér, gúnyos mosoly, jégcsapok, büszkeség, napfény, csukott ajtók, arcok, dió, csikizés, szeretlek. Sötét koporsó, kavics, hit, fanyar csókok, meleg kakaó, szecsuani, muffin, álom, pillangó, marcipános süti, puszi, szeretlek. Pezsgősdugó, alföld, ököl, sikítások, nevetőgörcs, szeretlek. Botlások, puha takaró, karácsony, gyűrű, düh, napraforgó, mámoros csók, szeretlek. Parfüm, eskü, tábortűz, paradicsom, lábnyomok, hullámvasút, orgazmus, fényképalbum, szeretlek.  

Nem láttam a metrón ülőket a könnyektől, nem éreztem a mellettem ülő test rázkódását. Viszont olyan érintéseket hallottam, amikbe beleborzongtam, újra éreztem őket, mintha megtörténtek volna és hallottam, amiket azt hittem sosem hallhatok viszont. Megtört bennem valami, szilánkokra hasadt mégis értettem az összefüggéseket. Én voltam. Az egyetlen zene, ami mindig szól, örvénylik. Csöndesen tűrtem az akkordokat. Gyönyörűség és mérhetetlen fájdalom. Olyan édes, hogy az ember teljesen egésznek érzi magát reszkető darabjaiban. Megváltoztatott? Megtaláltam. Talán nem véletlenül ment tönkre a mosogatógép, és lehelte ki a lelkét az almás laptop. Talán az Mp3-lejátszó sem véletlenül hagyott magamra. Talán szerencsés vagyok, hogy semmilyen elektromos készülék nem éli túl öt percnél tovább a környezetemben. Talán nem léteznek talán-ok és mégsem én tehetek róla, hogy tönkremennek.