Horváth Zoltán - Szellem

Horváth Zoltán - Szellem

Horváth Zoltán

Szellem

Kopp. Kopp. – Esőcseppek koppannak a földön. A fák levei halkan suttognak egymásnak az éledező szélben. Madarak dalolnak gyönyörűséges hangjukon, amit mi soha nem leszünk képesek utánozni primitív csontsípjainkkal. A titokzatos szellem ide is utánunk jött. Tapasztaltuk már haragját, a villámok dörrenésében. Még alig ismerjük, mégis nagyon tiszteljük őt. Követ minket, a kezdetektől. Ott van velünk a paták dobogásában, az állatok utolsó bömbölésében minden vadászat alkalmával. Nyomunkban van, a vadászainkat követő keselyűk fülsértő hangjában. A szellem otthonunkba is követ minket. Sámánunk megidézi őt, szarvasbőr dobjával. Mind érezzük a közelségét. Valami suhan köztünk a levegőben. Varázslat vibrál körülöttünk. Arra késztet minket, hogy a sámán által mutatott ritmust ismételjük lábainkkal. Körülugráljuk a tüzet. Suta táncba kezdünk.  S a szellem tovább suhan…

Több ezer sarus láb menetel mellettem. A monoton, ritmusos hangot néha tisztek kurjantása, vagy lovak nyerítése színezi. A páncélok fémes hangon zörögnek, ahogy parancsot kapunk az indulásra. Egy vagyok az arctalan tömegből. Hatalmas, titáni test része, melynek csakúgy, mint mindene, a hangja is egységes. Ez a hang gladiusok csattanása a széles légionárius pajzsokon. A mező túlsó végén másik titán vár harcra készen. Barbárok üvöltenek. Elefánt-szörnyek felelnek kürtjeink zúgására. A két roppant titán egymásnak feszül. Testük eggyé válik, hangjuk összeolvad. Megidézi a szellemet, mely mindkettőjüket túléli…

Hideg, félhomály. A helyiségben, ahol térdelek, az egész falu jelen van. Mindenki lehajtott fővel, csukott szemmel térdepel. Tömjénfüst illata leng minket körül. Az öreg pap rekedt hangon, monoton latin szavakat ismétel. Szabályos időközönként megcsendül a ministráns fiú csengője. Megmozdul bennem valami. Kényszert érzek, hogy mutató ujjammal a csengőszó ütemére halkan dobbantsak a lábammal. Megszólal a kórus. Nem énekelhetek velük. Nem tudok latinul. Csupán alig észrevehetőn ingatom a fejem a már-már angyali szépségű ének ritmusára. Halkan, hogy a mellettem ülő ne hallja, dúdolni kezdem a kórustól hallott éneket. A hívek tudtuk nélkül szellemet idéztek a keresztény templomba. Két hónap múlva az Isten házát feldúló vikingek fogják életre hívni sípokkal és dobokkal…

Díszes teremben ülök sokadmagammal. Mindenkin a legelegánsabb ruhája. Türelmetlenség lesz úrrá rajtam. Hallottam már róla, hogy a zenészek szórakozott népek, de ez azért mégis túlzás… A mellettem ülő hölgy legyezővel hűsíti magát. Arca festőien szép. Ahogy őt nézem, hirtelen én is felfogom milyen forróság uralkodik a tágas teremben. Végre Bach mester a színpadra lép, s az itt is ott is sustorogva folyó társalgás elnémul. A mester csodásabbnál csodásabb dallamokat tár elénk mesebeli kincses ládájából. Ám mi földi halandók arra vagyunk kárhoztatva, hogy a ládát barokkosan túldíszített orgonának lássuk. Hanem a zene! Az bizony eljut mindannyiunkhoz, s az ember azt kívánja, bár tartana a koncert egy hétig, vagy akár egy egész hónapig, mert egy röpke óra kevés ennyi gyönyörűség befogadásához. Valaki az előttem lévő sorban szolid mozdulatokkal vezényel a zene hatására, mely túlontúl szép, túlontúl lélekemelő ahhoz, hogy egyszerűen zenének lehessen nevezni. Mások a fejüket ringatják, de alapvetően szinte mindenki mozdul az elénk tárt zene ritmusára.

Lehunyom a szemem. Csak a fülemmel akarok látni. S a szellem ott suhan köztünk a teremben. Hosszan, erőteljesen, hiszen most egyik legnagyobb papja, Johann Sebastian Bach szólította. Nem változott. Lehet, hogy a századok alatt elegáns ruhát szerzett valahonnan, de attól még ugyan az a szellem maradt…

Sörtűz tép az éjszakába. Nem félünk. Ezt hallgatjuk egész nap.  Ifjakkal és asszonynépekkel az oldalamon rohanok a hangok irányába. Polgártársainknak szükségük van ránk! Mellettem valaki harsány hangon elkiáltja magát: Szabadság, egyenlőség, testvériség! Húsz év körüli, fiatal lány volt. Ruhája ujja megpörkölődött, jobb vállán hosszú, de nem túl mély vágás éktelenkedett. Haja lobogott az esti szélben, akár egy istennőé. Csókot lehelek ajkára, majd tovább indulunk. Valaki a tömegből rázendít a Marseillaise-re. A következő lélegzetvételt már mindenki éneklésre használja. Harsány hangon daloljuk a forradalom dalát, a legszentebb énekek egyikét. Az élen tízéves kisfiú viszi büszkén a zászlónkat, s mintha a szél is a dalunk ritmusára táncoltatná a nemzeti trikolórt. A zászló látványa, és a zene hangja együtt emberfeletti magasságokba emel minket. Győzni fogunk! A szellem ott suhant a forradalmárok között: a szabadság pártjára állt, ám ő akkor is élni fog, mikor a köztársaság sírba száll…

Otthon ülök. Odakint hétágra süt a nap én meg a házim felett görnyedek. Nehéz egy végzős gimistának. Fél órát veszekedtem a szüleimmel, hogy elengedjenek a barátaimmal egy Elvis koncertre, de ők gyűlölik az ilyen fajta zenét. Nekik csupán a gregorián, meg a Bécsi klasszikusok számítanak igazi zenének… vajon mindig ez a sorsuk az újítani akaróknak? Fáradtan sóhajtok, és halkan, hogy a szüleim odalent ne hallják, bekapcsolom a rádiót. Éppen abban a pillanatban, mikor az általam bálványozott Elvis rázendít a Jail Hause Rockra. Egy pillanatra ledermedek, majd azonnal felugrok és csak úgy magamban táncra perdülök. Elfelejtem a házi feladatot, és azt, hogy a szüleim a nappaliban esetleg meghallják, mire táncolok éppen.  Csak a zene létezik. Egyszer csak azon kapom magam, hogy vigyorogva falhoz vágom a füzetem, és hangosan éneklek. Nem létezik, hogy odalent nem hallják. Nem érdekel.  A börtönről éneklő férfi szabaddá tett… A szellem számára nem léteznek korlátok, országhatárok, vagy szabályok. A szellemnek csupán a szellem létezik, és azok, akik életben tartják…

Fény. Füst. Rock! Basszusgitár, és pergő dob hangja tépi szét az éjszaka csendjét, ahogy az izmos tigris veti rá magát az antilopra. Több ezer ember egyszerre kezd vad ugrálásba, sokan az éppen előadott dal szövegét éneklik kedvenc előadójukkal. A hangulat egyszerűen leírhatatlan. Nem vagyok ura a testemnek. Kezem, lábam a zene ritmusára mozdul, csakúgy, mint a többieké. A zene egyetlen testté kapcsolt össze minket. Varázslatos egység ez, teljesnek érzem magam. S a szellem tovább suhan… Századok jönnek, mennek s a szellem velük mozdul. Az időnek nincs hatalma maga mögé utasítani. Itt van, mióta az első énekesmadár szóra nyitotta apró csőrét, s az óta követ, körülvesz, vígasztal, nyugtat minket. Nincs hatalmunk fékezni, kordában tartani, mert ő a saját útjait járja. S a zene szelleme az utolsó énekesmadár haláláig nem fog sírba szállni…