Kiss Eszter - Mindennapos opusz

Kiss Eszter - Mindennapos opusz

Kiss Eszter

Mindennapos opusz

       Túl korai, gyűrött ébredésem kíméletlen zenei kísérete kéjes hangon szólal meg, arcon üt az intro és újra a világ részévé kényszerít. Csicseri szárnyasok teljes erővel kezdik zengeni könnyed akkordjaikat. Piros pamut lepedőmön sikló kezem susogó hangja hamis ígéret csak, mert kelni kell. Fel kell kelni, elindulni. Koreai papucs csattogása és csoszogása váltakozva adja hozzá magát a reggeli taktushoz. Kefe koccan a fogakhoz, gondos-vicces artikulálással és a levegő kiengedésével különös lelkesedéssel rezegnek a hangszálak. Ismerős fürdőszobai chanson. Dühödt eltekerést kísérő panaszos csapnyikorgás tiszta vízmorajlást indukál. A szempilla spirál kicuppan a tokból, kenődik a festék, rebegnek a pillák. Tükörbe blikk: vészjósló csend… a zárban mocorgó kulcsok ti-ti tája szakítja meg.

       Megedzett csizmák monoton koppanásai kényelmes hömpölygéssel kísérik a negyedórás utat. Közben kipufogók köpködnek páros ütemeket, együtt érző emberhangok kíméletesen szállnak a légben. Az egyetemre érve tömegmoraj zagyvál zavaróan, fokozatosan erősödik a lendület, a hangulat. Jóleső izgalom siklik a lelkemben. Sajátos közzene. Tollam hegye keményen kapar bele a papír szerkezetébe, lomha lapozás zörög bele az óra monotonságába. Kávégép kotyog, ontja az italt, nyelnek a torkok az órák közi szünetekben megszokottan makacsul. Pattan a gyufa, serceg a parázs, megtelik a tüdő, majd kiürül csendesen. Vége a keserédes teendőknek, hazakopogom magam a csizmámban.

       Lankadó lendülettel monoton bandukolás enged lágyan csapongani szeretett állandóságomban hangtalan. A munkával-iskolával végzők vágyakozón várnak a végére, hogy végre mindenki elérje szelíd színhelyét szaggatott ritmusú szenvedélyeinek.

       Rám száll az este melankóliája, ám a ritmus nem lassul, indulok tovább egyetemesen egyetemes közjátékok zajos helyére. Ők, ott azt mondják, a zenére táncolnak, ismerős, pattogó, de nem az enyém. Maradok inkább a közkedvelt koccanásoknál, pillekönnyű üvegpoharak hirdetik az alkalmat, kényelmes taktusaikkal. Körülöttem titokzatos ajkak sejtelmesen simulnak, nevetések döcögnek elhalkuló dallamossággal. Zúgva hullámzik az élés, ki-ki másképp hallja. Fárad a ritmus, hamiskás hangzások hazafelé terelnek.

       Becsukom magam mögött az ajtót. A fürdőszobai visszhangban megkettőződő vízcsobogás már a napi zajzene befejező részét sejteti. Tehetetlenül párnára borul a fejem, szaténon sikló hajam susog halkan. Lehunyom a szemem, mindenütt csend. Ez az én napi tizenhét órás abszolút zeném. Az enyém.