Juhász Zsuzsa - Látomás

Juhász Zsuzsa - Látomás

Juhász Zsuzsa

Látomás

„A zenében semmi misztikum nincs. Vagy legalábbis elmúlik, amint lelépsz a színpadról.”
Nehéz csellójával a hátán és nehéz gondolatokkal a lelkében baktat a lány az éjszakában. Ugyanolyan embernek érzi magát, mint a többi, vagy, ha lehet, még ugyanolyanabbnak. A csillogó ruha a táskában pihen, a zene hangjai pedig tovaszálltak a hatalmas hangversenyteremben, és ki tudja, merre járnak most.
Az ismerős utca ismerős házai a szokásos sorrendben bukkannak fel, a könnyű léptek megszokott tempójában. Még néhány száz méter van hátra a célig. Becsukja a szemét. Már úgy is hazatalál. Ezerszer próbálta már. Hallgatja saját cipőjének kopogását, a tücskök ciripelését, és a benső csendet, ami egyre nyomasztóbban telepszik a lelkére, míg egyszer megszűnik a cipő kopogása, elhallgat a tücsökzene, és mindent elfedő csend és üresség uralkodik.
Valami nedvességet érez a talpa alatt. Kinyitja a szemét, de vad feketeség, amit lát. Ha lát egyáltalán. Vajon ilyen lehet nem látni? Sós, tengerillatú, néma szellő csapja meg az arcát. Csupasz talpa alatt durva, öreg, nedves, ingatag deszkákat érez. A deszkák résein fel-felcsap a hűvös víz és megcirógatja a talpát. Vak szemei lassan megnyílnak és rácsodálkoznak a felhő- csipkézte teliholdra. A kép még egészen homályos, mint a vízcseppre állított, de még életlen képet adó mikroszkóp. Kezeit kinyújtja és átadja magát a testét körülölelő szélnek. Hosszú hófehér ruhája körbe kiterül a földön. Lassan kezdi felfogni a körülötte levő dolgokat. Lába alatt szelíd hullámok hömpölyögnek, melyeket szinte teljesen elborít a sötét, sűrű köd. Az égbolt feketeségét csak a fehéren ragyogó telihold, néhány csillag és a sötétszürke felhők törik meg. Egy korhadt, imbolygó, keskeny deszkahídon áll, melyet mintha szőnyegként terítettek volna a víz színére. Legyőzve félelmét, tesz egy lépést előre, majd még egyet. Mintha fülei is kezdenének megnyílni. Hallja puha lépteinek egyenletes ritmusát. Ruhája susogva követ minden egyes lépést, lágyítva a határozott dobbanásokat. A finom szövet hangjához a hullámok halk, szabálytalan morajlása csatlakozik, időnként megtörve annak egyenletességét. Néhány nagyobb hullám a deszkahíd oldalához csapódik, hol magasabb, hol mélyebb hangokat adva. A lány szabályos, lassú lélegzetvételei nemes foglalatba ültetik a hangok kavalkádját. De ez mind nem elég. Szaporázza lépteit. Gyorsuló szívdobogása új ritmust diktál, melynek légzése is engedelmeskedik. Játékos szél fütyül rohanó teste mellett. Majd hirtelen megáll: a léptek elhallgatnak, a szívdobogás lassul, a légzés időnként elakad, majd egyenletes tempóra áll be. Ismét elindul, de két lépés után leguggol és két kezével a vízbe csap. Felugrik, előreszalad, majd lehajolva végighúzza ujjait a hullámokon, mint egy hárfa húrjain. Megpördül maga körül, szökell, kacag és tapsol. Élvezi a harmóniák és dallamok áradatát. Testének minden molekulája zizeg és zsong, szívverésének tempóját száz meg száz egységre darabolva. Visszafojtja lélegzetét, hogy még jobban hallja a zenét és a tüdejében megakadt levegő okozta feszültséget. Elmosolyodik, és mély sóhajjal oldja fel a disszonanciát.
Hirtelen minden világos és ragyogó lesz körülötte. Szoktatnia kell a szemét a nagy fényhez. A szél játéka a hullámokkal, a léptek dobbanásával, a szívverésével és a lélegzetvételeivel mintha egymás hangját erősítve olvadna egyetlen harsogó áradattá. Hunyorogva kinyitja a szemét, majd feláll, csellóját maga mellett tartva és meghajol a tapsoló közönség előtt.
„A zenében semmi misztikum nincs. Vagy legalábbis elmúlik, amint lelépsz a színpadról.”