Identitás és tolerancia – Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről

Terápiának tekinthető-e a regényírás? Gyógyítható betegségnek tarthatjuk-e az identitáskrízist? Milyen érdekességeket kínál a mozaikszerűen összeálló családtörténet? – Török Zsuzsa írása

Identitás és tolerancia

– Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről

   A kudarc sokszor identitásvesztéssel, de legalább elbizonytalanodással jár. Nem új felismerés, elsőként mégis ez jut eszembe Grecsó Krisztián új regénye kapcsán. Meg az, hogy ha valakit nem győzött volna meg Grecsó még arról, hogy komolyan érdekli az identitás szépirodalmi elbeszélése, akkor Mellettem elférsz című regényével végre megteheti. Hiszen a korábbi Tánciskola is hasonló kérdéseket feszegetett, azzal a különbséggel azonban, hogy ott az identitás kérdése elsősorban nem családi, hanem élethelyzetbeli és szinkrón generációs kontextusba ágyazódott. A Mellettem elférsz problémafelvetése azonban a szinkrón generációs kérdésektől független, ám biológiailag és szociokulturálisan a családjától függő egyén identitástörténetének a regénye. De az említett kérdés mellett még legalább három problémát érintő határozott állásfoglalását vélem jelentősnek: az első azzal a gondolattal kapcsolatos, mely szerint a megismerés érdekében tett erőfeszítéseknek terápiás hatásuk van, a második azzal, hogy a megismerés révén újjáépülő személyiség biológiai és szociokulturális gyökerei felvállalásával azonos, a harmadik pedig azzal, hogy az ily módon felépített személyiség legfontosabb komponense a tolerancia. A továbbiakban ezek mellett szeretnék érvelni.

   A Mellettem elférsz narrátorának identitáskrízisét nem, vagy nem elsősorban a pusztai telepről a nagyvárosba, Budapestre szakadt vidéki kisebbrendűség-érzés táplálja. Akár erre is gondolhatnánk, hiszen a regény lapjain igen hamar előkerül a pusztai származás említése: „Egy telepen születtem, pusztai telep, nem messze a falutól. A telepek akkoriban tűntek el, olvadtak be, mikor én voltam gyerek. A telepeknek a nyolcvanas évek közepére vége lett, én meg eljöttem, és sokféle helyet kipróbáltam, mielőtt idejöttem a kerületbe.” (17.) Noha a telepi gyökereknek és a környezetét meghaladó képességei tudatára ébredő személyiségnek alapvető szerepe van az identitás-komponensek alakulásában, az elbizonytalanodás okozója és a családtörténet kinyomozásának ösztönzője egy jóval elementárisabb emberi kudarcélmény: szerelmi csalódás. A zuglói okmányirodában dolgozó narrátort a regény első lapjain ugyanis arról informálja egyik kollégája (mint utóbb kiderül: maga a csábító), hogy barátnője más férfival csalja. A maga rövidségében és tárgyilagosságában kegyetlen szakító üzenet csak ezután érkezik: Meguntam a barátkozást… ne haragudjál, lett az Iván. A narrátori identitás elbizonytalanodásával és helykeresésével kapcsolatos regénybeli passzusok – „tisztába akarok jönni magammal” (7.), „A helyemet keresem” (8.), „keveset tudok magamról […] tényleg nem sokat tudok” (10.) – tehát ehhez az eseményhez köthetők, noha az ok-okozati viszony nem mindig egyértelmű, mivel Grecsó az idősíkok folyamatos váltogatásával játszik.

   Az már csak az események szerencsés egybeesése, hogy a narrátor épp a csalásról való értesülés napján találkozik a kerületi lap szerkesztőjével, és felajánlja, hogy tárcát ír az újságba nagybátyjáról. A családtörténet felfejtése szempontjából az is a véletlenek egybeesésének köszönhető, hogy a cikk révén olyan családi féligazságokra derül fény, amelyek később nyomozásra késztetik. A szakítás napján azonban apai nagyanyja önéletírásához menekül: „A második oldalt bogarásztam, mikor rájöttem, hogy a nagymamám írta, apám édesanyja – ez az önéletírása. Jórészt az ifjúságáról szól, évekkel ezelőtt adta ide, megkért, hogy gépeljem le, tudok tíz ujjal, hamar megleszek vele. Elfelejtettem. Milyen rosszul eshetett neki! Ritkán járok haza, és ha véletlenül hazatévedtem, akkor sem hozta szóba soha. Kinyitottam. Nehezen betűztem ki az írását, máskor gyorsan föladtam volna, de most jólesett foglalkozni vele, megnyugodtam tőle, elmúlt a fájás a gyomromban. Hajnalra kétszer végigolvastam, másodszorra már élveztem is.” (16.) Az olvasás tehát gyógymód, a felejtés eszköze az éppen adódó élethelyzetben. Ehhez folyamodik a szakítás másnapján is: „Nem hívtam föl Helgát. Otthon Juszti mama írását olvastam megint. Amikor a végére értem, kezdtem elölről, mint valami szent szöveget, melynek nem az értelme fontos. Olvasás közben figyeltem magam, hol dobog jobban a szívem, melyik részt unom, mely mondatoknál szorul a torkom.” (17.) Noha itt még nem a szöveg jelentése, hanem hatása a fontos, a későbbiekben elsősorban az önéletírás tartalmának lesz szerepe. A regény narrátora ugyanis Juszti mama írásából próbálja kihámozni, a visszaemlékezésekkel és a családi szóhagyománnyal szembesíteni azokat a tényeket, legendákat, féligazságokat, amelyekből a családtörténet táplálkozik. Az olvasás, majd később a családtörténet homályos pontjainak a felderítése érdekében tett erőfeszítések terápiás funkciója mellett szól az a tény is, hogy a történetmondás szempontjából a későbbiekben nincs releváns szerepe a regény eleji szakításnak.

   A gondolat (mely szerint a megismerés révén újjáépülő személyiség biológiai és szociokulturális gyökerei felvállalásával azonos) igazságát azért érzem rendkívül fontosnak, mert a regény kontextusában a kudarc elbeszélhetőségéről is szól. Ha pedig elbeszélhető, akkor fel is vállalható és szembesíthető a hasonló élményeket elkendőző sikerorientált 21. századi társadalom értékrendjével. Márpedig kétségtelenül kisiklott életpályák sorozatáról van szó ebben a biológiailag sem „túlélésre” hivatott családban: „Márton tata és Juszti mama baja bennünk futott össze, akkoriban mondta egy szegedi kutatóorvos, isteni tesztcsalád vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány.” (118.) A kedvezőtlen génállománynak, az adott szociokulturális környezetnek vagy épp mindkettőnek tulajdonítható, hogy kivétel nélkül sikertelen élettörténetek sorakoznak a regény oldalain: Juszti mama és Márton tata, az apai nagyszülők még csak nem is sejtik, hogy a gének és a távoli jövő bizonyos szempontból megcsalják őket. Az apai nagyapa testvéréből, Benedekből valójában soha nem válik a család példaképének tekinthető, és a telepi környezetből való kitörés lehetőségét bizonyító pannonhalmi szerzetes, csupán szerzetesrendi konyhaszolga ideig-óráig, aki a telepre való visszatéréssel homoszexuális hajlamainak enged, végül pedig beleőrül partnere elvesztésébe. Az ifjabbik Mártonnak, a narrátor nagybátyjának sem sikerül kitörni környezetéből. Otthagyja a műszaki egyetemet, vasutas jegykezelő lesz belőle, végül pedig alkoholizmussal, játékszenvedéllyel és szintén őrülettel végzi. Az elbeszélő apja is, nagybátyjához hasonlóan, a szentesi elmeosztályon fejezi be pályafutását. „A férfiak szerencsétlenek voltak mifelénk” (44.), mondja a narrátor. Ennek a szerencsétlenségnek azonban, a kedvezőtlen génkészleten, a „család kínos idegbetegségén” (169.) túl a közvetlen telepi környezet az okozója: „…apámék éppen olyan szerencsétlenek voltak, mint mások. Nem jobban, nem kevésbé. Miért lógtak volna ki a mezőnyből? Nem lógtak, annyira bolondok voltak, mint mindenki más. Éppen ez: a sérelmeik, ostobaságuk, pitiáner önzőségük tette hasonlóvá őket a többi telepi emberhez.” (161.) A családtörténetet feltáró nyomozómunka tehát végső soron azzal a felismeréssel jár, hogy a narrátor maga is cipeli azokat a kudarcokat, amelyeket a családi génállomány és tágabb környezete rátestált.

   A regény utolsó története az anyai nagyapáé, Domosé. Ő az 1950–1960-as évek Budapestén építkezési állványozómunkásként dolgozik, közben pedig beleszeret egy fővárosi polgárlányba. A lány azonban nem tudja felvállalni szeretője paraszti származását, és végső soron egy másik férfi mellett dönt. A regény utolsó lapjain Grecsó bravúrosan állítja párhuzamba az ötven évvel korábbi és a jelenben történő eseményeket. A narrátor ugyanazon az utcasarkon vár egy lányra, ahol néhány évtizeddel korábban nagyapja hiába várta szerelmét. A családi történetek öröklődésének ismeretében vajon milyen eredménnyel? Az olvasó döntésére bízott nyitott, új lehetőségeket felkínáló kérdés marad a regény végén: „Ránéztem az órámra. Már tíz perccel elmúlt öt, Juli sehol. Domosra gondoltam, hogy vár, és Éva nem jön. Erőnek erejével elhajtottam az emléket. Ez a most, és én vagyok itt. Tizenkét perccel múlt öt, Juli sehol. Vajon Domos meddig várt?, jutott eszembe. A pincér kilépett a kávézó teraszára, körbenézett, visszament. Negyedórával múlt öt.” (287.)

   A lány valójában egy futó kaland során megismert prostituált, akivel később pincérlányként találkozik a narrátor. A személyéhez kapcsolódik azonban az egyetlen olyan regénybeli paragrafus, amely egyértelmű magyarázatot ad a regény címének jelentésére. A megismerés során birtokba vett, elfogadott és felvállalt családtörténet a személyiség nyugodt, önbizalmat adó magára találásának a tényével válik azonossá ebben a bekezdésben: „Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. Most a pincérlányra gondoltam, hogy nem is tudom a nevét. Nemcsak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe. Meg hogy mit szólna hozzá a lány, ha ezt mondanám neki. Hogy ő mellettem elfér. Még jobban félne tőlem, futóbolondnak hinne. Meg kell értenie, bennem nincsenek előítéletek…” (277.)

   Mellettem elférsz. Szövegkörnyezetétől függetlenül is a legtoleránsabb mondat, amit az utóbbi évek kortárs magyar irodalmában olvastam.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, Magvető, 2011.

Török Zsuzsa

A kép forrása: www.lira.hu

Kapcsolódó írás:

Tudósítás a könyvbemutatóról