A sárvári díjazottak írásai – Rálik Alexandra versei

„pedig tüzet raknék
négyzetrácsos füzetekből,
hogy egy bögre kakaóval
a sarokba kucorodjak
egy vaskos orosz regénnyel
olvadozó kezemben –
csak ne gondoljak arra,
hogy leginkább a te
karjaidban lennék” – Rálik Alexandra versei

Kérdőjel

drága névtelen

talán nem is tudod mit műveltél
szívem kérdőjelbe facsarodva
kínok és görcsök között nevetgél
mellkasom szűk gumiszobájában
és csak kérdez és kérdezek én is
mert arcomat is vékony damillal
rángatod hogy kibukjon a frázis
ajkamon csak szimpla kérdő mondat
szeretnél szeretni?

s amíg megküldöd nekem a választ
szívem egy sarokba kuporodik
fehér takarócsücsköt majszolgat
talán felkiáltójellé nyúlik

minden jót kíván
a te valakid

Dal a hegymászóhoz

És most minden
  pormacska-titkot, cipőtalpról
  leszáradt sár-álarcot és
  rovartetemnyi hallgatást
  a szőnyeg alá söprünk mi.
  Ez férfimunka volt, mondtad,
  ujjaid megint keresztben.

Kupacok, dimbek-dombok
és egész Csomolungmák
emelkednek a kopott
perzsautánzatodból,

De ha majd kékül a szád
és felbuksz egy buckában,
rádöbbensz, hogy a csúcson
nem lehetek oxigéned.

Szeptemberi vágy-irat

bekúszik a szobába
s avarszín indát csavar
bokámra az ősz,
görcsbe rándult ujjam
esőcseppként dobol
a billentyűzeten,
hátamon a libabőr
már gágogni próbál.

pedig tüzet raknék
négyzetrácsos füzetekből,
hogy egy bögre kakaóval
a sarokba kucorodjak
egy vaskos orosz regénnyel
olvadozó kezemben –
csak ne gondoljak arra,
hogy leginkább a te
karjaidban lennék.
 

Hetes

I.

naftalinszagú
párnahalmon molytalan
éldegélek már

II. EKHÓ

pulzusod fáradt
lüktetése visszhangzik
hideg ajkamon

III. EVOLÚCIÓ

Darwin fütyörész:
gorillatestbe zárult
kiáltás hangja.

IV. ÓVODA

csíkokra tépett,
cakkozott kávéspohár
legyen a jelem.

V. RAGOZHATATLAN

képtelen vagyok
téged rendhagyó
igeidőben vágyni.

VI. OTTHON

egy klausztrofób
teknős hűs páncéljába
rögtön költöznék

VII. JÓBARÁT

mint a csatakos
kutya szőre, álltunk mi
össze, barátok.

155. szonett

Képzeletben megint a fotelben ülünk ketten,
illetve te ülsz, én meg öledbe kucorodva
figyellek. Olvasol. Vilmosunkat idézgeted.
Nevetek. Így értük el a három hónapot ma.
Mosolyod a szád csücskében s kérdő pillantásod
sokadjára - ki számolja már? - ugrasztja feléd
ajkaimat, rándulnak, mint marionettbábok
kis drótokon, mik egyenesen vezetnek beléd.
Hová tűnt a budai vár, a félénk metrózás,
mi lett első lépéseddel az én alföldömön?
Talán a Tiszába borult mind, mint a többi más,
hogy a szakadékba vigye, hol megnyílt a föld
    - mert ha egymáshoz érünk, a világ katapultál,
    nincsen rá szükség. Már legbelsőmbe bújtál.

Rálik Alexandra, Táncsics Mihály Gimnázium, Orosháza (Bronz oklevél, Pályázók-díja)