a mosónőnek mézből van a teste,
s a harangok csilingelnek,
s a prostituáltnak rakétából van a nyelve,
s a rendőrök a csákójuk hegyén posztolnak,
és a tébolydák zöld szalagokat vonyítanak az égre

(Primitív szentháromság)

 

 

 

 

BARTA SÁNDOR

 

 

 

 

 

 

(Barta) ha ezerszer is tiltakozik ellene: nem a forradalom költője, hanem a hontalanságé, nem a hívő és akaró 'új ember' ösztönösségéé, hanem a semmiben nyugtot nem lelő, semmin ujjongani nem tudó fáradt és hitetlen lelkek blazírtságáé; világmegvető gesztusa nem az erejének biztos tudatában fölényes vagy az eszméi világmegváltó voltának megingathatatlan hitében elszánt emberé, hanem a félszegé, ki zavarát és feszengését az arrogancia köntösébe bújtatja — tagadhatatlanul szellemes, csípős és imponálóan merész arroganciába. (Ignotus Pál, Magyar írás, 1922)

 

PRIMITÍV SZENTHÁROMSÁG

Ég kék, fű zöld, mosónő tüdővészes,
 a péklegény a mosónő fia,
 a prostituált a mosónő lánya
 s ők mind, mind benneállnak a reggelben,
 a reggel pedig szétragyog a látóhatáron,
 a látóhatár beöltözködik a hegyekbe,
 a hegyek beleernyednek a városokba,
 a városok fölött sűrű masszákban tömbösül a füst,
 a füst, a kén, a hő.

Mosónőre várnak a felpúpozott teknők,
 a teknők köré felnyargalnak a falak,
 a vörös vasdromedár is odanyerít,
 a csöbrök és az üstök is lemordulnak a zsinórpadlásról
 és kanyarog a gőz,
 a gőz, a tűz, a víz.

A péklegény addig belisztezi a fejét,
 a péklegénynek kiöklösödik a melle,
 a bordái alól versenyt gyalogol a könny,
 s az inasok végigtörlik a cuppanó tésztákkal,
 és a tetőről zuhog a liszt,
 és a padlóból bugyog a víz,
 és a tűz ki akarja ásni a falakat és néha beleharap a levegő mellébe,
 és a higany harapja az üveget
 s a vér harapja a bőrt,
 a konyhákban pedig folyton dagasztanak -
 Jézus!
 a tűz, a konyhák, a liszt.

Az utcákon égig nőnek a cselédlányok és két sárga folt röhög a hónuk alatt.
 És a mosónő már csak két hétig fog élni, mert 320
 ember megint beleesett az okkerbelű sárba
 Jaj!!!

Az ablakokból rövidnadrágosokra kimumuskodnak a prostituáltak,
 az egyik prostituált a mosónő lánya
 és szép, kifésült maszkot dug ki az ablakon,
 mert az ő feje a mosónő feje,
 a mosónő feje: ráncos alma.

A mosónő keze is ráncos,
 és most pörög és forog és dörgöl,
 és nincs is neki feje,
 mert a tüzes vasdromedár az ő feje,
 mert a sok vizes rongy az ő törzse,
 mert a két csöbör az ő lába,
 füst pipázik a szeméből,
 és a fülével lát,
 csak a két keze dominál,
 a két keze dominál.

A prostituáltnak bársonyból gyalulták a kezeit,
 a prostituált vörös hasakat szokott gyújtogatni,
 és kövér bácsiknak országutat csiklandoz a hátgerincükre,
 és akkor térdel
 és lobog a haja
 és liheg,
 és aztán, a nagy, lila boltokban vehet magának vöröset, sárgát és zöldet.
 Bizony.

A péklegény pedig a bátyja,
 és a péklegénynek lampionból vannak a karjai
 és a feje vörös téglakapu
 és a szeme két feneketlen láda
 és a füle két kemence nyílója
 és nincsen neki orra,
 orra.

A mosónő testvére a prostituáltnak és testvére a péklegénynek és a péklegény a férfi.
 A férfi megy,
 a város térdre alázatosodik,
 és jobbról megy a dromedár fejű mosónő
 és balról megy a maszkfejű prostituált,
 és a péklegény fogja a kezüket.
 Mert a péklegénynek konyhakésből van a feje
 s a hold felkrajcárosodik s a nap lesúlyoz,
 és a mosónőnek mézből van a teste,
 s a harangok csilingelnek,
 s a prostituáltnak rakétából van a nyelve,
 s a rendőrök a csákójuk hegyén posztolnak,
 és a tébolydák zöld szalagokat vonyítanak az égre.

S ők mennek.
 Mennek a jeges mosókonyhák fölött,
 a vörös műhelyek fölött,
 élet és halál fölött,
 férfi és asszony fölött,
 gazdag és szegény fölött,
 és felzendül a hangjuk,
 a hangjuk, a hangjuk
 vadul.

1918

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JAJ

házak megroskadt pilléreitek alól harangozzátok most ki a terekre a népeket
jaj üvöltések erdők mélyéből vándoroljatok most föl a hegyek zuhatagaiba
jaj napok csillagok világok és véres üvegtócsáitokkal ti nyomorultak a gyárkémények alól
jaj ti sparhertcsövekbe falazott koravén leányzók
JÉG JÉG VÉGTELEN JÉGMEZŐKÖN
emberek felették házaikról a tetőket
felitták a madarak füttyét
s a mozduló gyökereket kilesték foguk alá a mélységekben
jaj a fekete rongyokból a kóróból és a boszorkák szamárfogaiból ájtatoskodott isten kioltotta a gyermekek száján a szegfűket
Ó emberek!
mindenfajta népek asszonyok hímek homoszekszuálisak és kéjgyilkosok
én hallom a föld alatt üldögélő óvodák kórusait az orosz síkságokról
jaj jaj
házak és kedves testvéreim ti igavonó barmok és felfűrészelt hasú konflislovak
jaj álljunk mi ki az országutak elejére az indulók élére
jaj álljunk mi fel a sürgönydrótokra és villámhárítókra a röhej tábláinak
jaj pacifisták szociáldemokraták keresztények és kommunisták
jaj ti legnyomorultabbul leszorítottak kis tagsági könyveitekkel a szívetek helyén
jaj jaj
mézbe fulladt argentinai milliárdosok
az orosz pusztákról mélységekről és magasságokról feketén füstölögnek az éjszakák
jaj új költők forradalmárok selyemkötésű könyveitekkel és intelligens
szajháitokkal és báli meghívóitokkal és vigalmi délutánjaitokkal
jaj egyéni aranyserbliteken üldögélő anarchisták és erotikus nadrágtartóban utazó emigránsok
jaj gyémánthasú és bádoghasú pártvezérek
s jaj te végtelen gyalázatos tömeg ki már majdnem összecserélhető vagy
   uraiddal s ki mert küzdöl mindenfajta taktikákkal és paragrafusokkal
   az új órabérrendszerért és higiéniáért ezerszer megölted magadban az embert
JAJ
az Ural felé kínlódó töltések gabonaraktárak és dokkok kiket lehorgonyoztak a mindenféle bankházak
JAJ
barmok kik vándorolnátok a szabad országutakon a 33 milliók felé énekelve és tűzszínű zászlókkal
JAJ VILÁG EMBER KIZSÁKMÁNYOLÓ ÉS KIZSÁKMÁNYOLT
S JAJ EURÓPA ÓVODÁSAI!
gyalázatosság ég az ereimben
a maguk mértékével mért etikák halála ez a nap
s az államok és miniszterelnökök
s a pápák és forradalmárok címereiben nyaktilók meg női alsónadrágok röhögnek.
Wien, 1922. az orosz éhínség napjaiban, a világ legelvetemültebb esztendejében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

IDŐ KRISTÁLYA: MOSZKVA
(részlet)

egy kétfülű ember látomásai 1923-ban
az élet ültetvényeseiről
sorsokról mik tövig égtek s mik gyulladoznak
fehérre meszelt pékekről, kik az öröm máglyái körül hervadnak feketére
aszott útkaparókról kiket már senki sem tud megkülönböztetni az országutak
fonnyadt gyümölcsétől
elszánt öngyilkosokról kiket a szabadgondolkodás akrobatái a felzászlózott
krematóriumok felé fuvaroznak
némberekről akik a körutak zöld klozeteiben hajózzák le az életüket
a mindent összemosó tengerekre
együgyű lámpásokról mik tört szívükkel az árkok fölé vándoroltak
katasztrófákról mik köré kidőlnek a legnyomorultabb értelmetlenségek
és az alkohol kék bokrait ültetik el a bányászok szeme alatt
processziókról mik 17 éves lányokból patakzanak a gyárnegyedek felől
s belecsurognak a higiénikus hullamedencékbe
küszöbökről, melyekről új célok
felé indulnak el a gyötrődők
és ajtófélfákról melyek alá összetört szívükkel
megtérnek az utak és célok boldogtalanjai
a házakról melyek mint a realitás sóoszlopai csak állnak mozdulatlan
és megölik a fiatalok lázálmait s leleplezik az öregek álgyerekségét
a csöndről és szirupról mely körülfogja mindannyiunk testét
és ha elmozdulunk nyomtalanul felissza és betölti helyünket
nyomorultakról és menyasszonyokról kik a templomoszlopok aranyhullái alatt találkoznak először
s aztán többé sohasem látják egymást
a csöndes sikátorokról a rángatódzó körutakról
a hótöltéseken futó vonatokról mik az agyvelő és a gyorsaság metszőpontjait
énekelik szét a csúcsokon - s az amerikai dollárkirályokat szállítják a
petróleumforrások felé
és a jó emberekről is akik fakóra sírják magukat
demokráciák ezüsttáljai előtt
és tudom mindeközben az objektivitás hullái kigyujtják majd rögeszméik
lámpásait
de én akkor alázatosan mosolyogni fogok
és felemelem tenyeremet mely üres és sápadt lesz
és virág lesz a legaluljövők sodrából akikből kifakadtam
s akikhez valahányszor hozzányúltam a dolgok nyirkához és az élet
panoptikumához mint egyetlen mély és emberi masszához mindannyiszor
vissza kellett zarándokolnom.
Egy vagyok velük mert hordoznak és én hordozom őket
s mert az ő cement-erezetükben és légszesz fejükben
a legteljesebb lehetőségek gyertyái ácsorognak.

 

 

 

 

 

EGYÜGYŰ ZAHARIÁS, A MEGVÁLTÓ

A grundokon állatok füstölgő hulladéka s a megsebzett szardíniás dobozok között élt Együgyű Zahariás, a Megváltó.

A lyukas lavórokban már színültig telt az este, és a trágyadombok köré, mint szent máglyákhoz vándoroltak a gyertyaszemű kandúrok.

Együgyű Zahariás egy holdsárga esernyő alatt lakott, ott, ahol a mindenféle kondenzesdobozok és a felaprított magzatok patakjai egymásba zokognak, s a sok fűszertelen bádog széles hullámokban hömpölyög a grund tégladokkjai között.

Ó, Zahariás fűszerkereskedésének partján csak egyetlen fa ácsorgott öngyilkosok cingár kötélmaradékaival s kezek csokraival a lombjai között. S amikor az estében felhúzta a redőnyöket, a kerítések hézagai megvilágosodtak, s a külvárosok csapszékeiből meg a nagy körutak kis bordélyfalvaiból, meg a templomárkádok kolduspadjaiból meg a tengermagas gyárkémények alól jöttek zsákba varrt gyermekeikkel, luftballonkönnyű gyomrukkal és mákszemnyi szívükkel a szegények.

Amint óvatosan átléptek, a hasadékokon látni lehetett; némelyik egyszerű villanykörtét hord csak a szíve helyén, s az bizony olyan keservesen világított, mint a kiégett lámpácskák az éjfélutános lépcsőházakban vagy az elhagyott klozetteken.

S aztán jöttek egyenkint és jöttek párosával, és szótlanul letelepedtek a partokon. Fönt egy kis homokbuckon a holdfényű esernyő alatt ült Együgyű Zahariás, a Megváltó.

A közeli bérpalotából tizenkettőkor szokta kihajítani a vörös hajú bankár az utolsó pléhdobozokat, és akkor beforradtak a kerítések hasadékai, és tolvajok és rendőrkémek és gyilkosok meg alkoholisták már mind ott ültek mozdulatlan.

Együgyű Zahariás akkor így szólott hozzájuk:

- Mióta magatok közé fogadtatok, csak szegényedni látlak benneteket. Asszonyaitok számlálatlan bevarrt zsákot hordanak partjaimhoz, látom, melletekben már mákszemnyire zsugorodtak a lámpások, s a gyomrotokban látom az agyagból gyúrt kenyereket. S látom, hogy még azok is meg vannak számozva, és felváltva cipelitek őket. Néha már megálltok a templomok előtt, és hinni próbáltok a túlvilági örömökben, és hinni próbáltok, hogy talán mégis szénának születtünk az aranycsinálók ülepe alá.

Én csak egy egyszerű csavargó vagyok, de mondom nektek, mielőtt szomorúságaim és örömeim vízzé válnának bennetek, hogy ti olyankor összecserélitek a világosságot és a kenyeret termő napot a kivattázott üleppel. Szavak ízét megelégeltem, ideje, hogy széttörjem közöttünk a prédikációk hazug hidait és erotikus ligeteit. Cselekedni akarok értetek!

Így szólt Zahariás, s felemelkedett, vékony lábszárain macskabőrökkel és tenyérnyi mellén zsákhordók rongyaival. Feje sárga volt, mint a csurgatott méz, karjai üveget folytak a levegő hálójában, szája egyetlen zöld sikátor volt.

S amint megindult a törmelékrakások hajszálnyi gerincén, körülötte a kétoldalt morajló tömeggel úgy tetszett, mint egy holdkóros kötéltáncos.

A tömeg eléje, mögéje morajlott, s felmutatta a legsoványabbakat és legformátlanabbakat maga közül.

Így értek a kapuhoz, s ekkor egy alig méternyi, soványka tehén bégetett vágtatva feléjük az utca végiből. Mögötte kis emberke futott furkósbottal és az elszakadt madzaggal, amelynek egyik vége a csuklójához volt kötözve, mint a nagyvárosi detektíveknek a bilincs.

Zahariás nevetett, hármat köpött a tehén elé, s az keserves bőgéssel eléje alázatosodott.

Zahariás felült a méternyi tehénre, s a két lábára ágaskodó bégető állaton belevágtatott az éjjelbe.

Már másfél napja vágtattak, s a tehén akkor mondta:

- Amiért nem rugdostad össze a szügyemet, mint akiket idáig meglovagoltam, tudd meg, hogy jó falusi szalonna van az egyik felemen, a másikon pedig zamatos kenyér van.

Akkor Zahariás így szólt a tehénhez:

- Te tehén, te együgyű tehén, hét éve már, hogy falat nem volt a számban. Amióta megmosdattam szemeimet a városok szomorúságában, a levegő és az este az én táplálékom. Én most a vörös bankárok közt is a legvörösebb hajúhoz akarok eljutni, hogy beszéljek vele a világ sorsáról.

A vékonyka tehén akkor így szólott urához:

- Rántsd meg, uram, a farkamat, hogy irányt változtassunk, mert bizony a legvörösebb bankár a tenger irányában lakik, s onnan is egy kiáltásnyira.

Zahariás megrántotta a tehénke farkát, s akkor egyszeriben sápadt tűz hullott ki a tehénke farka alól, s ők egy pillanatra eligazodhattak a beláthatatlan éjjelben.

S a harmadik este egy hatalmas város fölé értek, s csak látták, a házak tetői le voltak görbítve, hogy a felhők szépen elkormányozhassanak, s a tornyok elásottan dideregtek az utcákban.

Akkor a tehénke leszállott az egyik legcsöndesebb utcába, s az bizony gumiból volt, s a járdákon elektromos szőnyegeken karosszékek futottak kövér urakkal és csupa száznyolcvan centiméteres rendőrökkel. A kertes házak falaiból pedig ezüst gyertyatartók világítottak, s az egész úgy nézett ki, mint egy csöndes, egyenlő hőmérsékleten tartott folyosó.

Akkor a tehénke egyet rittyentett, s menten száznyolcvan centiméteres rendőrré változott, s föl és alá kezdett sétálni az egyik legvilágosabb palota előtt, és egészen úgy tett, mintha nem is tehénhúsból lett volna, s mintha a másik nyolcvan társával a palota kapuját kellene őriznie.

Zahariás pedig belépett a kapun, s amint az ócska és bűzös macskabőrökkel a térdein a ház előcsarnokába ért, a kipúderozott szolgák hónaljukig húzott fehér harisnyáikban sóbálványokká meredtek, s a kapus is sóbálvánnyá meredt a kerek ablakocska mögött, amint kezét éppen a tűzjelző harangocskára emelte, és sóbálvánnyá meredt, és hallani lehetett, amint megrepedezett a frakkba öltözött borbély is, és a szép fehér szappanhab megüvegesedett az ezüstcsészéjében, és sóbálvánnyá merevedtek és kiejtették cilinderük alól a lopott ezüstkanalakat és a kikalligrafált aktákat a különböző országok nagykövetei, akik az aranyozott előszobákban álldogáltak, és a két küszöb alá elhelyezett rendőrfőnök is sóbálvánnyá meredt, és hallani lehetett pisztolyaik tompa kongását, és bizony csak füst kanyargott ki belőlük.

És akkor belépett a szobába, és a forróságban született madárnyi növények kókadtan leernyedtek a macskabőrök naftalin szagára, és a csillárok között tenorozó kanárik is csak sárga homokot szitáltak fel a torkukból.

A legvörösebb bankár egy fogorvosi székben ült a terem közepén, s a szék oldalán srófok voltak, s föl és le lehetett a széket kormányozni. Amikor Zahariás belépett, a fogorvosi székben ülő legvörösebb bankár épp csavarintani akart az egyik srófon, hogy a padló alá süllyessze magát, de a srófok nyekkenve visszafelé forogtak, s a szék mozdulatlan maradt.

Zahariás illedelmesen levette a sapkáját, a remegő vörös hajú ember elé lépett, s így szólt:

- Add ide aranyaidat, add ide a földeket, add ide a pékboltokat, add ide a partok kerítéseit, add ide a bányákat, a feltáratlanokat és a feltártakat, add ide a börtönök alagútjainak kulcsait, a mérnökeidet és orvosaidat, a tengereket és a sivatagokat, sárga téglahalmazaidat a városokban és egereknek való odúidat a falvakban. Eljöttem, hogy kezembe vegyem a világ sorsát, a házakat visszabontsam téglákká, a tengereken egy órára megállítsam a hajókat, a gyárakban a hajtószíjakat, a bankokban a telefonokat és írógépeket, az országutak drótjaiban a táviratokat, a nemzőkben a nemzés vágyát, és újonnan kezdjenek el mindent, hogy minden újonnan kezdje sorsát, ember emberét, állat állatét, fű fűét, kő kőét.

A vörös hajú ember szemeiben ijedten lobogtak a zöld kanócok. Egy szélütött kínjával és egy agyalágyult röhögésével próbálkozott felegyenesedni.

Zahariás akkor odalépett a székhez, s a karfáról lelógó két villanydrótot szépen belekapcsolta a vezetékbe, s akkor egyszeribe röpködni és illatozni kezdtek a növények, s a kanárik kórusosan felzokogtak.

A legvörösebb hajú ember, mint egy kiégett, fehér mészhasáb, lezuhant a padlóra.

Zahariás ekkor meglátott a széken egy kis agyonlapított bádogszelencét, abban pedig egy szál papíron, egy aranyforint feküdt. A forintot megköpdöste, elásta a mellébe, s a harsogó madárzengésben indult ki vígan a palotából. Kint csak végigszagolt a sok száznyolcvan centiméteres rendőrön, s a kilencedikben megérezte a tehénszagot.

A rendőrök még alig tértek magukhoz, amikor ők már a házak fölött repültek újból, s a csillagok megkövéredett arccal lobogtak fölöttük.

 

 

 

 

 

 

 

A hatalmas grundon már tengernyire dagadt a nép. Itt-ott kórusok zengtek föl, s bágyadtan visszaernyedtek a csöndbe. A szorongásig tele térség fölött forrón gőzölgött az éjjel.

Ekkor az ég keleti aljából ökölnyi fényesség úszott feléjük, és egyre emelkedett és egyre teltebben világított le a mélységbe.

A tömeg lábujjra állt, szónokok emelkedtek ki belőle, s a megváltó jövetelét hirdették elcsuklón. Asszonyok kifejtették a zsákokból még lélegző magzatjaikat, alkoholisták meggyújtották a leheletüket, és szép zöld erdőket énekeltek maguk fölé. S az ökölnyi fényesség egyre közeledett, és kék volt, mint a kemencék tüze, és ragyogott, mint a megfagyott vér.

S ereszkedett lefelé, és toronymagasban hirtelen megállott.

S akkor látták, Zahariás volt a méternyi tehénkén, s a macskabőrök naftalinja elterjengett az estében.

S Zahariás így szólott hozzájuk:

- Örvendjetek, ti tolvajok, tüdővészesek, gyilkosok és alkoholisták, mert meg akarlak váltani mindannyiotokat. S akinek eddig nem adatott meg asszonya emlőin örvendezni, mert gyárakban csurgatta el karjai erejét, ma új karokat és mindenfajta új emeltyűket és dinamókat vásárolhat magára, és akinek nem adatott meg tele lopni feneketlen zsebeit a legdrágább holmikkal, ma csengő aranyon kifüstölheti a belvárosok legfinomabb áruháztulajdonosait, s akinek nem adatott meg eloltani mellének és agyának szomját a csapszékekben, ma a sárgaréz vízvezeték-csövek és betapaszthatatlan források alá feküdhet, amelyekből a legtisztább borok harmatoznak, s akinek nem adatott meg megtisztálkodni a meggyilkolt és felrobbantott uralkodók és hentesek emlékétől, ma megfürödhet az országutak porában, s bizony, újjá fog születni. Mert a megváltás első napja van ma, amikor a szegények maguk közé veszik a bemocskolhatatlan aranyat, s magukra vásárolják az élet minden jóját és bölcsességét.

Menjetek hát ki, emberek, vegyétek magatok közé az élethez szükséges kenyeret és bort, és énekeljetek a teljesülő életről.

S akkor Zahariás valami hatalmas fényességet vett ki a tehénke szájából, ez pedig az aranyforint volt, amely megnövekedett a tehénke nyálában, és mint a frissen sült kenyeret, a tömeg fölé aprította.

Az arany csurgott szakadatlanul, s megduplázódott a tenyereken.

Zahariás pedig újból felemelkedett, s testének fogyó fénye néhány pillanat múlva kihunyt a déli égbolt alján.

 

 

 

 

 

 

 

Már újból éjjeleket és nappalokat röpültek, s a harmadik éjjel egy fehérre meszelt város fölé értek. A házak alázatosan gubbaszkodtak, s a tornyok és a hegydombra épített felzászlózott palota derülten posztoltak az éjjelben.

A tehénke akkor így szólt urához:

- Uram, én már sok városokat átrepültem, s átrepültem mélységes tengereket és mérhetetlen sziklákat, de jaj, őrizkedj a sok tornyú városoktól, mert azokban aranytáblás papok posztolnak, de jaj, őrizkedj a felzászlózott palotáktól, mert azokban feneketlen szobák és mérges tőrök leselkednek az együgyűekre.

S Együgyű Zahariás akkor válaszolta:

- Ó, testvérem, te kis együgyű állat, hétezer év előtt még én voltam az úr ezekben a lepedőfehér városokban, ó, voltam én kő patakok torkolatában, ó, voltam én gyilok lovagok mellében, kén voltam az inkvizítorok máglyáin, hegyek oldalán rohadó gyökér s üvöltő kiáltás szél torkában, víz voltam esők cseppjében, s voltam szállást adó barlang s szállást kereső vándor. Az élet minden menedékét és csapdáját magamban hordom: én vagyok az együgyűek legegyügyűbbje, akinek a kéjgyilkosok és szadisták ezer véres furfangja is csak egyszerű együgyűség.

Akkor a kis tehénke még háromszor körülszaglászta a felzászlózott palotát, s a palota egyik elhagyatott kis udvarára leszállott. Ott menten létrává változott, s amikor pedig Zahariás felkúszott rajta, s egy kerek ablakocska mögött eltűnt, világító mécsessé változott, s ott röpködött Zahariás homloka előtt, s vezette őt az aranyozott csigalépcsőkön, s a jéghideg toronyszobákon, s a csapóajtókon és kis hidakon és koromsötét kamrákon. S akkor egy ablaktalan szobába léptek, s az olyan volt, mint egy tintával teli edény, s csak egyetlen fényes pont úszott a közepén.

Zahariás ismerte a járást, néhány lépést tett előre, s akkor látta, egy sárga, mozdulatlan figura ül bebalzsamozva bíborkendőkben és olcsó sárgaréz koronával a fején a szoba középen.

S amint jól megnézte, a lábaiba számlálatlan drótok voltak belefűzve a padló alól, s hallani lehetett, valami mély és ezer hangú mormogás, üvöltözés, röhej és templomkórus zokog fel a padló alól.

S Zahariás akkor még közelebb ment a mozdulatlan figurához, s megérintette az egyik kezét, amelyben egy élesre fent kardot tartott, s megérintette a másik kezét is, amelyben egy egyszerű kereszt sápadozott.

S akkor a melléből kihúzott egy berozsdásodott szálfakampót, s beleakasztotta a figura mellébe, és fölhasította. S íme, ekkor hízott egerek és kócfolyók csurogtak ki abból, és a gyomrából megemésztetlen bádogtányérok és serlegek. De vér egyetlen csepp sem hullott a kezére.

Akkor elhasította alatta a nyöszörgő drótokat, és hallotta, amint a kolostorok és a Vatikán befalazott termei és az apácák csapóajtós böjtpincéi keservesen felzokognak, s még sok-sok tompa üvöltés és morgás bugyborékolt fel a padló alól, s aztán végtelen csönd lett.

S akkor karjára vette a kifolyt belű figurát, s előtte röpült a tehénke világító mécsesként, s amerre mentek a folyónyi lépcsőkön s az üvegfolyosókon s az ezüstfalú termeken a szolgák és miniszterek dermedten és tágra nyílt szemekkel üldögéltek a falak aljában, s mellükre ejtették lehervadt fejüket.

 

 

 

 

 

 

 

Már megint harmadik napja repültek, s estefelé visszatértek a gőzölgő város fölé. A térségeken már kint özönlöttek a népek ünneplő ruháikban, teli arcokkal és megtisztított cipőkben. Némelyiknek a nagy sietségben még kilógtak az érett szőlőfürtök a torkán, mások csak az emésztés csutkáival álldogáltak a hátuljukban. Szép, tiszta, megfésülködött tömeg volt, s az utcákon hatalmas táblákon új tízparancsolatok virítottak, s a népek kérettek, nem tolongani, baloldalt haladni, és köpeteiket a falak mellett ácsorgó higiénikus vedrekbe elhelyezni. A brillantin és a testek szaga formákba állt, s a lehelet fölött vitorlázott. Némelyek fölálltak, és beszédet intéztek az egymástól tisztes távolságnyira várakozó tömeghez, és eközben figyelmeztették őket a többtermelés szükségszerűségére és a történelmi materializmusra.

S akkor felzendültek a gyárak kéményei, a házak lapos tetőin elhelyezett teraszokról, a világító tornyokból, a technika bőgette és ragyogtatta vívmányait. Némely festők még sietve vitték vázlataikat a tűzfalak alá, s eközben oly szerencsétlenül fordították meg a hónuk alatt elhelyezett absztrakt kompozíciót, hogy menten klasszikus naturalizmussá változott. A költők, akik a monumentalitásra és a szabad formák hitére esküdöztek, a komor gyárkémények alól - Isten tölcséreiből - bömbölték himnuszaikat. Lakatosok és írók szakszervezete fölvonult a könyöknyi utcákban, és közös szimbólumként aranykulcsokat és az igazsághoz vezető detektívlámpásokat vittek maguk előtt.

S jöttek a gyerekek is, kiket anyáik csak tegnapelőtt fejtettek ki a zsákokból, és szemeikben a megállított élet lámpásai szomorkodtak. S amint énekelték a nagyok énekét, a hangok ólomárbocai visszaroskadtak a torkukba, s amint csicseregtek és egyszerre felzendültek, mint a karmestertelen kanárirajok az őserdőkben, hosszú, sovány némberek és szakállas férfiak, mint a fekete zászlók föléjük hajoltak, és kioltották szájukon a lámpásokat.

A hideg, higiénikus városokban, a hatalmas és egyenletes gyárak közt, a szabályosra metszett utcákon és a feltisztított tereken hömpölygött, kíváncsiskodott a nép.

Ekkor Zahariás a város elé ért a méternyi tehénen, s ím, valami keserű füsttel telt meg a torka, s lehervadtak benne a szavak szegfűi. S nem ereszkedett le toronymagasba föléjük, hanem a mérhetetlen levegő közepéből szólott le hozzájuk:

- Tíz évezreden át nyöszörögtetek érte, íme elhoztam nektek a kócfejű embert, és elmetszettem az élet hazug gyökereiről az ostoba szimbólumot. Szabad világok szabad népei vagytok, de jaj, mondom nektek, mielőtt késő lenne, legyetek egyenlőek önmagatokkal, és kezdjétek elölről sorsotokat. Miként megmondtam: ember emberét, fű fűét, állat állatét, kő kőét.

- Én az új tíz parancsolatokkal jöttem el hozzátok, s mondom tinektek:

- Emberek! Ne keressétek halottaitokban önmagatokat!

- Emberek! Szabadítsátok fel a teremtés örökké megújuló forrásait bennetek: gyermekeiteket.

- Emberek! A puszta létet ne cseréljétek össze az élettel!

S akkor lehajította közéjük a kócfejű bábut, s eltűnt, s jó volt, mert így nem láthatta, mint esnek neki népei, s mint viszik haza a darabokra szedett bábut, mint a hóhérkötelét lányaiknak és szeretőiknek, hogy megörvendeztessék vele őket, s misztikus hallgatásban köréje üldögéljenek a lobogó kandallók mellett.

Mert a nép akkor üres fejjel és értelmetlen tekintettel s a bábuval, mint egyetlen okos és értelmes pozitívummal a kezében, visszaözönlött lakásaiba.

 

 

 

 

 

 

 

Zahariás most a falvak felé kormányozta a tehénkét. S már újból harmadik napja röpültek, s a nap épp kihunyni készült a bányadombok mögött, amikor a kis tehénke megszólalt:

- Uram rántsd meg az én farkomat, hogy kieresszem nyelvem alól a galambot, hogy leszállhasson a földre, és hírt hozzon nekünk.

S akkor Zahariás megrántotta a tehénke farkát, s a galamb kirepült a tehénke szájából, s mély búgással a föld felé fúrta magát.

S amint búgva és fáradtan, s már alig lihegve újból felemelkedett hozzájuk, a hasalja véres volt, s ijedt szemeiből lángok röpködtek.

S akkor mondta a tehénke, s a galamb akkor már Zahariás vállán ült holtan és súlyosan, mint egy mázsányi kő:

- Uram, ne szállj te le a hegyek közé, a völgyekbe, a mezőségekre, a földekre, szénégetőkhöz és a föld legnyomorultabb cselédjeihez a bányákba, mert bizony mérgezett kutak és vadállatoknak való csapdák leselkednek ott rád.

S akkor mondta Zahariás a tehénkének:

- Te együgyű jóságos lélek, vajon hogyan táplálhatnám népeimet, ha nem szállnék le a földek cselédjeihez, a szénégetőkhöz, a bányászokhoz és félelmetes isteneikhez: útmenti keresztjeikhez és barlanglakó véneikhez. Leszállok hozzájuk, mert fel akarom őket szabadítani élettelen bálványaik alól, s az éjszakák és várromok üvegburkai alól, s ki akarom őket vezetni az éjfelet kongató harangok áhítatvermeiből.

- Ha még egy percet késlekedünk, eltorlaszolják a síkságokra induló patakokat, és ugaron hagyják a népek földjeit.

Akkor leszálltak, s már mélységes csönd volt és éjjel.

S amint leértek a völgybe, a tehénke menten zöld szemű farkassá változott, és az első domboldalra futott, s ijesztőn felüvöltötte az éjszakát.

A fák kitárták ablakaikat, s kakukkok meg mókusok, baglyok meg sakálok kerek szemekkel és álmos fiaikkal ijedt szimfóniába kezdtek.

Akkor Zahariás csak ment az ösvényen, vállán a halott galambbal, s mellette zöld szemekkel és borzas sörénnyel lépdelt a tehénhúsú farkas.

S amint hármat léptek, véres hús szaga terjengett feléjük, s a fűgyomrú farkas akkor szépen kikerülte az első csapdát, amely gyertyás fenékkel és egy baltás paraszt sunyi arcával világított fel hozzájuk.

S amint hatot léptek, egy őzike keserves siránkozását hallották a második veremben, s Zahariás akkor le akart szállni a verembe, hogy kiszabadítsa, de a tehénke eléje állott és mondta:

- Uram, ne szállj te le a verembe, mert bizony mondom, vénasszony hangja van a siránkozó őzikének.

S amint kilencet léptek, egy templomajtónyi barlang elé értek, s az előtt pedig egy kiterjesztett szárnyú denevér világított.

Zahariás belépett a barlangba, vállán a megkövesedett galambbal és oldalán a tehénhúsú farkassal.

S amint beléptek a koporsókeskeny folyosóra, s tapogatódzva és szimatolva egyre beljebb jutottak, nedves, agyagos sár szagát lehelték magukba és a folyosó aljából vánszorgó füstöt.

S amint haladtak egyre mélyebben, s amint a tályogos föld egyik felére támasztották fülüket, gyerekek gyufalángos kórusait hallották keservesen zokogni, s amint a folyosó másik oldalára tették fülüket, betegek és haldoklók utolsó vízióerdőiket hörögték feléjük. S amikor a talpuk alatti göröngyöket fülelték, hallották az örökké nyughatatlan cezaromániákus miniszterelnökök és hadvezérek kongresszusát a kriptákból, s ha a fejük fölötti agyagmennyezetet hallgatództák, hallották a spiritiszták szent összejöveteleinek és túlvilági izeneteinek tompa moraját.

Így haladtak egyre előbbre, s ekkor egy patak keresztezte útjukat, amely tenyérnyi széles volt mindössze, s amelyet csak egyszerűen át kellett lépniök. A patak egy keresztfolyosóból jött és torkollott, és Zahariás egész világosan hallotta benne tovaúszni a halakat, gyomrukban krajcárnyi verklikkel. S akkor megálltak a patak túlsó felén, és jobbra és balra szaglásztak és füleltek, és hallották, jobbról keserves zokogással csurog feléjük a víz, és csak hallották, balra keserves zokogással morajlik el a víz.

S még sokáig füleltek, s fejüket néha mint a kakasok feltolták a magasba, és bárgyún hallgatództak.

S íme ekkor egy pillanatra megvilágosodott a keresztfolyosó, és új források cincogtak fel a mélységből, és cseppkövek kristályosodtak, és gyökerek vizet szívtak magukba, és aztán csönd lett.

S a zöld szemű farkas akkor így szólott urához:

- Uram, gyerünk mi ki ebből a folyosóból, emelkedjünk mi ki újból a föld színére, mert jaj, mondom, itt megfulladt hajnalok világítanak, mert jaj, mondom, itt csecsemők énekelnek az agyag közt, mert jaj, mondom, itt a vér megissza a vért és megromlik, unokák üldögélnek a föld alatt ükapáik megiszaposodott vérével a csontjaik közt, és röpülni készülnek a bolondos bocik tiszta rétjeire.

S Zahariás mondta:

- Nem mehetek én fel a föld színére, meg kell nekem találnom a kuncogó szamárfarkot, mert bizony, abban van a lerágott téglafül, ketté kell harapnom a lerágott téglafület, mert bizony, abban van az olajforrás, fel kell innom nekem az olajforrást, mert bizony, akkor kinyílik eszemben a látás napernyője, és rátalálok a barlangok isteneire.

S akkor vándoroltak tovább, s a tehénhúsú farkas akkor már aszott és lompos volt, s a megkövesedett galamb zöld és verejtékes.

S amint mentek, egy második patak elé értek, amely utcányi széles volt, és jól láthatták a vízben tovaúszó ágyacskákat, amelyekben mozdulatlan nagyhasú asszonyok úsztak ki, kék füstölőkkel a lábaiknál a föld felszínére.

A patakon egy hajszálnyi fénysugár vezetett át, s ők akkor hárman ráléptek, s átjutottak a másik partra. S akkor jobbra és balra fülelni és szaglászni kezdtek, és jól hallották jobbról a patak keserves indulását, és jól hallották balról a patak keserves menekülését.

S amint így hallgatództak, hirtelen megvilágosodott a patak, és hallani lehetett, mint az óra ketyegését, a parasztok járását a szántóföldeken, amint tomporig a patakba ejtették esetlen lábaikat, s hallani lehetett a föld alá tolt barmok, elhasznált omnibuszok és ócskavas telefonpóznák beszélgetését a civilizációról, s hallani lehetett a felkoncolt svarmlíniák káplárainak tompa és egyre ismétlődő vezényszavait.

De a szamárfarok cincogását nem lehetett hallani.

S akkor mondta a tehénhúsú farkas remegve és véresre gyalogolt lábait mutogatva:

- Uram, ülj fel te az én hátamra, ússzunk mi itt ki a patak mentén a föld felszínére, mert bizony mondom, itt az értelmetlenség vályúi következnek.

S akkor szólt Zahariás:

- Menni fogunk az én utamon, amely nem vezet balra, se nem vezet jobbra, hanem vezet előre. Te pedig dobd el a lábaidat, amelyek letöredeztek az úton, és nyisd ki szárnyaidat, mert az út itt meg fog tágulni, és te röpülni fogsz előttünk.

S a farkas lerázta maradék lábait, és felcsattogtatta szárnyait, s röpülni kezdett előttük. Az út pedig megtágult magasságában és széltében, és hömpölygőn beleáradt a végtelenbe. Égboltozatok alatt haladtak titokzatosan kihamvó és fellobogó jelek és nyöszörgések között, és amerre néztek, tompa és fülledt nyári éj volt, fűszálak kókadtan ágaskodtak és ernyedtek, a szél sziklának állt a sziklák közé.

Ekkor egy egészen olcsó és berozsdásodott Bádogkrisztus elé értek, amely két keresztbe fektetett gerendán csüngött az út torkolatában, s a Bádogkrisztusnak olajmécses pislogott a bal lábujja alatt. S amikor eléje értek, a Bádogkrisztus csak kioldozta a kötelet a nyakából, s hangtalanul leereszkedett a földre, az olajmécsest elköpte a bal lábujja alatt, de az csak tovább világított, mint a burába fojtott parázs.

A Bádogkrisztus közben letelepedett az árok szélére, s csöndesen falatozni kezdett.

Ők mindezen semmit sem csodálkoztak, mint csodálkoztak, rémüldöztek és siránkoztak volna ezen más emberek, ismerték egymást a hosszú vándorlásokból, s egyiknek Krisztus nem volt több a fáknál és a füveknél, s a másiknak az egyszerű csavargó nem volt kevesebb a zamatos pataknál.

S akkor egy ideig még hallgattak, amíg az öreg megint szépen kapcájába kötözte maradék elemózsiáját, s aztán Zahariás így szólott:

- Eljöttem végül harmadiknak hozzátok, adjátok oda nekem a cincogó szamárfarkot, ideje volna, hogy visszatérjek vele az emberekhez, és visszavezessem őket önmagukhoz.

A Bádogkrisztus pedig válaszolta:

- Tizenkilenc évszázadnál több múlott el azóta, hogy megszülettem, hirdettem a csoda nélküli egyszerűséget: a szeretetet az emberek közt, s lettem spiritiszták és a növényevő társulatok jelvényeinél és bűvös háromszögeinél is olcsóbb játékszere az együgyűeknek és komiszaknak.

Mikor az utak már kiürültek, leszállok kis és nagy keresztjeimről, megízlelem a föld füvét és sarát s a patakokat, hogy emlékezzem embervoltomra. Istent tettek belőlem, hogy megbocsáthassam, ha ellenem vétkeznek, bálványt tettek belőlem, hogy eljátszogathassanak szavaimmal, mint a homokkal tömött gránáttal. És én mondom neked, akinek jöttét a kenyér és az élet szeretetében akasztásra és az élet megcsonkítására használták ki a népek bírái, hogy jaj azoknak, akik megszületnek, hogy jaj azoknak, akik nem apáik és dédapáik útját jöttek folytatni a világra, jaj a születőknek, kik hitet tesznek életre, s nem pedig halálra. Egy nyomorult isten vagyok, kártékony, életből kivert állat, s jaj nekem, valahányszor ember képemben jelenek meg a városokban. Engem csak dicsérni és énekelni szabad a föld országútjain, púpos, félszemű, vérengző cifrálkodó és nagyivó menetek és búcsúsok hordják szét az én gyalázatomat. Én látom, mert itt vonulnak el előttem, bégetve, kalaptalanul, sunyin, alkudozón és vállveregetőn, hallom éhínségekre spekulálón, felraktározott gabonazsákjaikra kért fohászukat, látom szomszéd földekre, asszonyokra és barmokra leselkedő szemeik könyörgését felém görbülni, a papok füstölgőit, amelyekből erotikus röpiratok és tizenhat százalékos takarékkönyvecskék kóvályognak elő. Csak a szegények odúiban, a külvárosok sarában élek én még megfogyhatatlan és kiapadhatatlan.

S Zahariás akkor kiszáradt torokkal így szólott:

- Nincsenek immár szegényeid a városokban, mert én enni adtam nekik, és felöltöztettem őket.

S az öreg akkor elkomorodott és mondta:

- Nem beszélsz igazat, Zahariás, az én szegényeim nem hagynak el engem, s ha eljön majd az ő országuk, bevesznek engem az országutakról és a templomok elől, s leakasztanak a hideg falakról és nyakláncaikról. Mivel pedig ez nem így van, nem szólsz te igazat, élnek még az én szegényeim a városokban és mindenütt.

S Zahariás válaszolta:

- A te szegényeid szőlőgerezdekkel és az emésztés csutkáival álldogálnak a sarkokon és a bódék előtt, s semmiben sem akarnak többé különbözni uraiktól. Ezért jöttem el hozzátok, adjátok nekem a cincogó szamárfarkot, hogy értelmet adhassak az ő kenyerükbe, és visszavezessem őket önmagukhoz és az élethez.

De az öreg keservesen sírni kezdett és mondta:

- Mondd meg nekik, ha visszatérsz hozzájuk, hogy sírni láttad az ő fönséges Istenüket, Krisztust, kit kivertek maguk közül az életből, s maguk fölé teregettek cégérnek.

S az öreg akkor roskadtan és aszottan vállára dobta a kapcába csomagolt elemózsiát, és keservesen zokogott, mint egy gyermek, aki elvesztette a nagy zűrzavaros városban anyját. S a kereszt elé cammogott, hogy újra felkínozza rá magát. S Zahariás felsegítette az ő szomorú társát, a végtelen vándorlásokban, s felélesztette a bal lába ujja alatt ácsorgó mécsest, mert immár reggeledett, s a falvak kaszálói és urai is közeleghetnek, s bizony nagyon káromkodnának és röhögnének és szitkozódnának, ha nem találnák rendben az ő isteneiket.

Zahariás már messze járt a röpülő farkassal s vállán a megkövesedett galambbal, amikor még mindig zokogni hallotta az ő keserves társát, az ő anyját vesztett barátját.

Ekkor egy omladozó malomhoz értek, amely egy sűrű kék patak mellett állott, s bizony ők menten felismerték a patakban a kis ágyacskákat a nagyhasú asszonyokkal.

A malom ablakában pedig egy vén anyóka ült, s egy szál kankalint meg sárga spongyás palatáblát tartott a kezében.

Együgyű Zahariás ekkor így szólott az anyókához:

- Milyen kénszaga van a te kankalinodnak, s milyen fénylő sürgönyhuzalok lapulnak a te omlatag falaid között. Ó, ismerlek én téged telefonjaiddal és modern törvénykönyveiddel és házaiddal és csatornahálózataiddal és szolgabíráiddal, miket együttvéve civilizációnak neveznek. Tudom, hogy örök életre rendezkedtél be a földön, s az új társadalmakban is csak önmagadat akarod folytatni. De én eljöttem, hogy kivegyem üleped alól a cincogó egérfarkot, s visszavezessem az embereket önmagukhoz.

S ekkor egész világosan hallani lehetett az egérfarok cincogását, s a vén anyóka kezében hirtelen elsápadt a kankalin, de jaj, együgyű Zahariás nem hallotta az anyóka szemeiben a röhej vércsevonyítását, s mikor belépett a malomba, hogy elhozza a cincogó szamárfarkot, csak látta, hogy az anyóka feszes nadrágban és írógépeken tartott ujjakkal ült az ablak mögött, és bizony, vastag bambusznád volt a csizmájában.

S mikor Zahariás a banya elé ért, az tenyerén eléje tartotta a szamárfarkot és mondta:

- Jaj, együgyű Zahariás, íme, vedd a cincogó szamárfarkot, de én mondom neked, nekem élet volt, hogy nem volt, neked halálod lesz, hogy van.

Azzal, mint egy homokkal teli zsák, elvágódott a földön.

Zahariás pedig eltette a szamárfarkot, s akkor kiesett belőle a lerágott téglafül, kettéharapta a lerágott téglafület, s akkor előzuhogott az olajforrás, felitta az olajforrást, s akkor kinyílott benne a látás napernyője.

Ó, ki tudja, mit láthatott Zahariás. Ó, ki tudja miért súlyosodott elbírhatatlanná vállán a megkövesedett galamb. Ó, ki tudja, miért vonyította újból elő a kövek és gyökerek közül a tehénhúsú farkas az éjszakát, de együgyű Zahariás ekkor csak ennyit mondott:

- Immár tudom, miként lehet a világot megváltani: meg fogom váltani a népeket megváltóiktól.

Azzal megrántotta maga alatt a földet, és zuhanni kezdett.

1922

 

 

Illyés Gyula

Bartáról szólva (részlet)

 

A magyar avantgarde társadalmi szemléletben is előőrs volt; kemény mondandókkal jelentkezett. Senkin sem lehet úgy kimutatni, hova vihet a jó hangzás, illetve az, amit egy nemzedék annak vél, mint a fiatal Bartán. Költői nyelvét szinte már iskolásan abból a mondatalkotásból fejlesztette ki, amit már előzően Kassák Lajos fejlesztett ki magának Szabó Dezső mondatalkotásából, aki viszont ezt annak a Victor Hugónak a nyelvéből fejlesztette ki, akinek még Chateubriand volt a példakép, aki viszont... A hadbagyűlt magyar avantgarde első nekiiramodásakor nagykürtjei teljes megzengetésével voltaképpen egy ósdi stílus-szakadékba rohant bele, egy idegen eredetű mondat-újítási zsákutcába, amely a maga keletkezési idején és helyén egy gőgös főúri reakció afféle szellemi barlangja volt. A magyarok kilábolása csak Bécsben történt.

Barta az elsők között tért meg.

Volt mi vezesse; élményét, ösztönét jó közösség nevelte. Ha verseiről lebontjuk a nyelv modorosságait - de hisz minden újítás az első megismétléskor modor - jó csontozat tűnik elő. Illetve fogadjuk el, ha átmenetileg is, a szótárát. Lássunk rá a képre, amit a modor festeni akar, például ezzel a két sorral: "Kárfiolos szusszal a gyárkémények / körbeácsorogják az eget" - a kémények kelvirág alakú füstöt buggyantanak - és a továbbiakban csaknem balladai komorságú életképet kapunk; egy proletár bérház drámaian tömör leírását.

Akár Kassák, Barta is olyan mértékben szabadul ki a keleti posztszimbolista eredetű nyelvezet igézetéből, amilyen mértékben megismerkedik magukkal a nyugati posztszimbolista irányzatokkal. Rendkívüli tehetségéhez rendkívüli műveltség járult. Majd rendkívüli akarat, hogy költészetét odakanyarítsa vissza, ahonnan kezdetben elindult; hogy a verssel egy ügyet is szolgáljon.

Mindezt a lehető legkedvezőtlenebb időben. Ez a dadaizmus virágkorszaka már Közép-Európában is. És a levert forradalmaké, ugyanott. Mi tudjuk már, a dadaizmusnak nem gyökerében, hanem csak elterjedésében van köze a szellemnek ahhoz a kudarcához, hogy nem tudta megakadályozni a világháborút s a nyomában fölcsapó barbár szenvedélyeket. Nyugat-Európában a dadaisták jól fűtött kávéházakban és nagypolgári, sőt főúri szalonokban eszelték ki azokat a remek tréfákat, amelyekkel a pukkasztás helyett, mint mondtuk, a polgárság elitjét azért tudták oly remekül szórakoztatni, mert maguk is szerepük egyik részeként a polgárság élén voltak avantgarde. Közép-Európa dadaistái úgy forogtak a maguk területén, mint az annyit emlegetett paraszt a jégverte szőlőben: lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Ha arcukon kihívó fintor volt is, a fájdalom bent a szívüket ette. Ők valóban elvesztettek egy világot; egy reménységet.

(...)

(Kassák) tábort nem tudott együtt tartani, de egybegyűjteni annál jobban, s ez így volt akkor hasznos. Hibátlan egyensúlyérzéke volt, s ez a legkockázatosabb vállalkozásból is visszahozta. Teljes vitorlabontással indult meg a dadaizmus vizein, már azokon, amiket a dagály Bécsig lökött; az autodidakták bizalmával s biztonságával könnyedén, szabadon hajókázott, fölötte gyermekkorának angyalai és bajszos hajókovácsai, ő maga - mint proletár is - Mária kötényében. Lírai költészetének csúcsait járta, s már ért benne a sajátos mestermű, az ellebegés, a Ló meghal a madarak elrepülnek. S önéletrajzának vaskos-reális remeklései.

Barta éppoly lendülettel futott ki a sejtelmes nyílt vízre, de sose tudott elszakadni a parttól. Amerikát ugyan a többi induló sem talált, de neki még álmában sem Amerika, illetve India kellett. Azt a földet akarta új világgá varázsolni, ahonnan elindult.

 

Minden közölt szöveg forrása:

Barta Sándor: Ki vagy? Válogatott versek, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987

 

 

Barta Sándor műveihez Man Ray (1890-1976) korabeli fotográfiáit és kollázsait társítottuk a Terminartors portál gyűjteményéből