Irodalmi Jelen

Páros játék A-val - ONAGY ZOLTÁN regénye (3.)

2011. július. 25. - 06:08

Nyúlpörköltet készít a húsból. A gyengéd céltudat csípős-illatos metamorfózisa hagymahuszárral, bordó bódogi paprikával, a lé tetején táncoló gombacsíkokkal, és minden fölött egy távoli, elhaló macskasóhaj. Az elköszönés. Hangszínében a végzetes szépséggel, a búcsú fájdalmával és bánatával.

ONAGY ZOLTÁN

PÁROS JÁTÉK A-VAL

regényrészlet, harmadik rész

A sárga macska

Ma egy macska. Egy szépség. Sárga. Okos. Türelmes. Kivár. Bújik, lapul, figyel. Minden esetben máshonnan közelít, pedig tudom, éjszakánként ugyanazt a macskaösvényt használja. Nappal rafináltan és következetesen máshonnan közeledik. Ma megint az a bizonyos macska. A madártolvaj, a sonkanyálazó. Se kérdés, se üzenet, bejut a kamrába, lerángatja a szikkadó kolbászt. Becsukná előtte a rést, de ha becsukja, nem jut ki éjszakánként a denevérpár. Mert denevérpár is van. Igaz, ők se kérdezték, szabad-e, nem üzentek, de ők legalább nem nyálazzák össze a különleges pácban érlelt sonkát.
Már eldöntve a macska sorsa. A férfi napok óta tudja, mi lesz belőle. Pontosan nem, vadas, pörkölt, gulyásleves, de kismacska már nem jön ki belőle, öreg macska se lesz, aki hever az őszi napon, irigyen és lustán nézi a naplementét. Puhán feloson a kamarába, ha kedve tartja.
A jellemzője: puh, puha, puhább, puhábban, még puhábban feloson az előtetőre, a cseresznyefa felőli sarkon elrugaszkodik, ez is puh, puha, puhább, hallható hang nélkül, mint a repülő mókus, elszáll a kamraablakig, két mellső mancsával eléri a párkányt, s a következő mozdulatsor már befelé viszi, kipiszkálja a kallantyút, belöki a szúnyoghálót, átlendül a rúdra, nyálazza a sonkát. A sonkáról a kolbászra fordul. Céltudatosan, érzékien, halkan. Ha egér motozna lábnál, nem foglalkozna vele. Egérrel nem foglalkozik.
De most nem. Semmi. Tovább nincs. Nyakán a húr, most elkapta. Meredő karmaival némán tépi a nyitott szúnyogháló keretét. A férfi tíz percet vár, tíznél nem többet. Vágja a hagymát, zsírra teszi. Tíz perc: könyékig érő kesztyűben lecsapja az alélt, gyönyörű sárga macskát, tarkón, mint a nyulat szokás. Még meleg.
Lófarokba gumizza a haját, de a biztonság kedvéért hajhálót is ráhúz. A testet nem viszi ki a szilvafa vízszintes ágára, ahol a külön erre a célra elgereblyézett homok nyelné el a vért, ahol a cukorspárgára hurkolva lengeti kiszáradva az őszi szél az előző nyúl két hátsó lábát. Nem, nem viszi udvarra a macskát. A padlásfeljáróba vert szögekre köti a sárga macska két lábat, alá, hogy ne mocskoljon a vér, öreg zománcos lavórt helyez. A nyúzóbicskával gondosan körbemetszi a bőrt, a combtövek felé hosszában végighasítja. Még meleg. Könnyen jön. A fejet bundástul leválasztja a testről, azt nem nyúzza le. A belső szerveket, a belet, zsigereket kitépi, lassan engedi az edénybe, ne fröccsenjen a vér. A mellüreget papírtörölközővel kitörli, a lábakat térdnél, ahol a nyúzást kezdte, egy roppantással eltöri, a még mindig tartó inakat a bicskával választja le a madzagról és a láb maradékáról, így helyezi el a lépcsőfeljárón várakozó vájdlingba a testet, viszi az udvari csap alá. Csak a tiszta, vörös húst.
Mindent, gondolja a férfi, mindent képes vagyok megnyúzni, ha úgy alakul. És mindenből képes vagyok gulyást, pörköltet, kolbászt, szalámit készíteni. Csak a fűszerezés változik. A vér ugyanolyan forró, a test ugyanolyan langyos, a szemek fénye hasonló tempóban kopik. Felkészültem az életre.
Nyúlpörköltet készít a húsból. A gyengéd céltudat csípős-illatos metamorfózisa hagymahuszárral, bordó bódogi paprikával, a lé tetején táncoló gombacsíkokkal, és minden fölött egy távoli, elhaló macskasóhaj. Az elköszönés. Hangszínében a végzetes szépséggel, a búcsú fájdalmával és bánatával.¹ A sóhaj oldódik a szélben. Hang nem marad a szépség után.
Ekkor még nem dönt, ki legyen a vacsoravendég. Aprítja a hagymát, szeli a gombát, pörköli a húst. Egy idő elteltével visszavesz a tűzből, némi fehér novát önt a lábasba. Elmossa a nyúzókést, a vágódeszkát, az edényeket. A lavórt száradás után a nagyszekrény alá csúsztatja a nehéz időkre. Kétszer kezet most, visszarakja a konyhaszekrény legfölső fiókjába a hajhálót, lazít a hajában lévő gumin, mert húz, megfájdul tőle a feje. A pörkölt fő. Nem rotyog, éppen egy-egy vörös buborék, pukkan, árad a bor illata, még egy kicsit halkít a lángon. Fedőt rak rá. Van idő. Még nem döntötte el, mivel tálalja, készítsen-e nokedlit hozzá. Még nem tudja, kit, kiket hív vacsorára. Majd ha tudja, akkor eldöntheti, nokedli, rizs, újburgonya, netán kész tészta a köret.
Leül kicsit a lépcsőn.

Acél anya

Acél anyának tűzkő a lánya, így tudja a lókosi mondás.
Acél anya szigorúan néz, keményen kezel a fiúval, körmére néz (ránéz a körmére), cipőt, nadrágot, szemfeneket vizsgál. Acél anya addig rendezkedik, teszi, veszi a táskákat, amíg be nem cserkészi a fiúét, ki nem lopja belőle a személyi igazolványt. Acél anya figyel a dolgokra. Tudja, a szerelem előbb vagy utóbb beteszi a lábát, inkább előbb, mint utóbb, mindig előbb jön, mint elfogadható, de ellene sokat nem tehet, ha akarna sem. Acél anya mindent tud. Még annál is többet, amennyit tudnia kellene. Acél anya tudja, mi a szerelem. Tudja, mit ér a szerelem. Azt is, mire képes a hiánya. De azt is tudja, véges, ha az alany örökéletűnek is reméli bizonyos boldog pillanatokban.
Acél anya maga is megjárta a csillagösvényt. Mindenki járja a sajátját. Lányként is, anyaként is. Most ismert, konkrét anyára gondolok, aki bizony hosszú, kíméletlen csaták, véres hadműveletek alatt gyűjtötte össze – nem elhanyagolható mennyiségű – átadandó tapasztalatait, de a lányt, lányát, elméletben oktatja. Gyakorlati képzést nem engedélyez. Pedig a lányra ráfestve az anyai műsor. Négy válás, húszegynehány próbakurzus, valamint a tudományos értelmezés feltétlen igénye.
Az acél anya mondja: Ha már ennyit iparkodtam és szenvedtem a tudás és a tapasztalatok felhalmozása érdekében, amit majd továbbadok édes kicsi kicsi leánykámnak, megvédelek a nehézségektől. Megbízható férjet keresünk, aki él-hal családjáért. A szerelem más, édes kicsi lányom.
A lány meg éppen ezt nem akarja. Haját rázva pofákat vág a rengeteg anyai szeretetre, bölcsességre. “Mit tudhatsz negyven évesen a szerelemről, anya? Amit valaha tudtál, mára azt is elfelejtetted!” Így a lány.
A férfi és az acél anya néznek egymásra a régi Delicatesse előtt a Rákóczi fejedelem útján, a volt Bőr és Nemibeteg gondozó kovácsoltvas bejáratánál. A nő szép, kívánatos, mint volt. Ad magára, mint tegnap. Na?, néz rá a férfi, dugunk egy röpkét?
Nevet. Mindig hülye voltál, súgja. Illata is tegnapi: orgona, szerelem és pipadohány.
Az egyik test megtartja aromáit a másik test fejében, nem változik, ott burjánzik, osztódik, finomul tovább, hiába a telő ezer esztendő. A férfi rákérdezne, a nő is érzi-e az övét, de nem meri. Vigyorognak: kölykeik boldogulását ellenükre, akaratuk ellen farkasként védelmező acél anya és acél apa.²

Elvtársi dedikáció 1997-ből

Aczél elvtárssal találkozni, vele napi kapcsolatban állni, folyamatosan tanácsaira várni, ez lett volna az igazi. De a későn születő nem dicsekszik, pedig szíve szerint tenné.
Csendes, szívhez szóló, legalázatosabb elvtársi üdvözletem, édes Gyuri bácsi, soha oly nagy szükségem nem volt eddigi könnyű életemben, mint az új átkosban, kérlek, Gyuri bácsi, ne fossz meg segítő tanácsidtól éngemet!
Hazudnék, ha tenném, gondolja a férfi. Hazudnék, ha nem tenném, gondolja a férfi.
Hazudnék, ha azzal dicsekednék, én írtam a legszebb ajánló sorokat, és kaptam a legtisztább köszönőleveleket, valami ilyest: “Elvtárs, rajtad a béketábor szeme, munkára fel, amit ma elvégezhetsz, ne tedd át holnapra, főleg ne holnaputánra, édes elvtárs, a munka emelte ki az embert az állati sorból, tette humanistává, érző lénnyé, szocialistává, tedd, amit tenned kell, a tett határozza meg az embert.”³ Benne a tanácsot, mert nyilván ilyen nemigen történt. Mert nem igaz. Nem igaz, mert nem is tudom, mi igaz, mi hazug. Már az életem történéseivel sem vagyok tisztában. Ez is, az is marhaság. Az élő elfelejti, mi volt, mit akart, mi zavarta, mennyire. A halottnak meg annyi.
Az ember élni akart volna, élni folyamatosan, kaszálni, díjakat kihajtani, dolgozni épp csak annyit, szűken.
Tudni, mindenütt barát lóg bele a barátba.
Bármerre kanyarodik, bármi történik, ő nem elveszett pali. Nem mentegetőzni. Vállat vonni, elcsattogni onnat, ahol ilyes kényszert lát. Tik honnat gyüttök, édeskék? Hun vót a papa-mama?
De a dedikáció a következőképpen hangzott volna, ha íródott volna: Gyuri Bácsi, Kedves! Éltessen soká a nagytermészetű jóisten, hogy óvó kezed még száz és száz évig lázas, felelőtlen fejem fölött érezzem. Csók.

Mári és Gazsi aratás előtt

A szavak nem rendeltetésszerűen üzemelnek bizonyos helyzetekben. Az action kinyilatkozás értékű bizonyítéka ezen állításnak. Valami forr a mélyben. Fordul tőle a gyomor. A rettegés. A nincs munka. A nincs mit adni a gyereknek.
Mán megint májusi vasárnap reggel, mán megint korán ébredünk, máma-mán tán lesz munka, mán sihetve borotválkozunk, mán nem veszekszünk-ehe, hogy nincsen az minek-gomb, mán pökünk, ehe, párast az keshedt csizsmára, kisubick-ehe és subick-ehe, mer’ ez szokásunk, és menünk a piacba, máma tán – ehe – leszesz munka. Az árpát tán mán lehet kaszányi.
Százával topogunk a Piac terén a porba, édes Szűzanya, a templomod meg üresen ásítoz, ehe!, meghaltak vón-e a gazdák vagy csak spekulancia? Zsíros kalapjuk alól gondcseppjeik gördülnek (gurulnak) sötéten aggódó homlokukra: te gyühetel, te nem gyühetel, te gyühetel, te nem gyühetel. A gyühetel jobbra, hogy lajstromozza az írnok a juharfa alatti asztalnál, a nem gyühetel balra el, haza el, balra.
Örülgyön a asszon, nem üllünk tovább tétlenül a nyakán: rakgyál tarisznyát reggelre, asszon! A kisded lócán, a gazdák ülnek, mink rájuk köszönünk, ehe!
Az egek kékek, a fazöld fazöld, de látod amottan a téli világot, má hó takará be a bérci tetőt, odább borjúvész, idébb pitybangehe, harangvirág-csiling az ó, a gazdának, messze meg ottan a szép hegyek fehérgye, mi közünk hozzá má’ megin’?
Rendeszkedünk.
Kaszák csengnek.
Nézem Márit. A marokbaszedőt. Az asszont kérdi.
Mondok: Rád vagyok bízva, ehe, Mári.
Aztat mondja a Mári: kérdeszhetem, ehe, az asszont, Gazsi?
Ahugyan akarod, Mári, mondok, osztang mennyibül szégyenkszek-ehe, amikor Mári meg ehe, fészkelődik-ehe, meg fickándozik-ehe, osztang balom itten-ehe, jobbom meg-ehe a liszttül keminy alsószoknyába’ kotorász, mondok: bocsánat, ehe.⁴ Bocsánat.

Az első ad

Az ad – egy romos, országgyűléséről elhíresült kisváros. Az ad – a kölyökkor vége, az ember árva fia mást se kíván, jöjjön, aki nem sajnálja, aki kétszer ad, ha gyorsan teszi.
Az ad a technikum Promenádra néző ablaka, a rozoga sarki kisbolt előtti kanyar és a délben odaparkoló fehér Trabant, és a vásárló, egyedül élő ifiasszony, a harangszó után befejeződő ötödik óra, a hatodik, a kémia, a behozhatatlan lemaradás kémiában, amikor már teljesen mindegy. Az ad – a minden mindegy.
Az élet egyszeri ajándék. Senki nem kap kétszer, háromszor.
Amit a pillanat ajándékoz, másnak jut, ha a fiú nem állna adott időben, adott helyen, nem vásárolna a zuhogó októberi esőben a romos kisváros romos kisboltjában, pénteken, nem ajánlaná fel a siető nőnek, hogy segít kicipelni a csomagokat a Trabantig, aztán hazáig, ha nem tudná meg gyorsan, a fiatalasszony embere Karl Marx Stadtban gyári munkás. Ha mindez nem történik, ha nem viszi haza a nő a pénteki nagybevásárláskor a fiút a focipálya melletti, kopasz nyárfákkal körbeültetett magányos házba, visszanőnének arcára a pattanások a megborult hormonháztartás bőszült aktivitásának köszönhetően. Hiába Brómos tanár úr bivalytej nevű különös itala.
És minden hiába. A tanári beszéd, a szülői intés. Az ad az értékek megbillenése.
Az ad a csodálkozás: de édes Uram, a lényegét nem mondta el senki.⁵ Miért? Féltették tán tőlem?
Az igazi ad – az első. Szagok, illatok, mellforma, a görcsoldó, bátorító susogás, ezek szótagszáma, hangulata, hangszíne, a bőr, a tanácstalan kéz, ahogyan ismerkedik ezzel a bőrrel, ízeivel. Az első ad, hogy kirúgják a kollégiumból, mert elfelejti betartani a menetidőt, hogy megbukik kémiából, mert a kémia óra mindig hatodik, ami katasztrófa, hogy apja emlékezetesen lepofozza, és fogalma sincs, mi történt ezzel a csendes, okos fiúval.
De ő megy, mint a szarvasbogár: vakon. Falnak.
Az első ad: mi is az első ad?^{6 7} Nincs jövő, nincs jelen, nincsenek kérdések, nincsenek barátok, szülők, nincs kötelezettség. Az első ad nem múlik. Nem tud. Kopik, fakul, bőrén hordja az ember. Majd együtt múlnak el.⁸ De az se biztos.