Irodalmi Jelen

KAKUKKTÉVÉ – Sánta János Botond szobrász, művész

2011. október. 23. - 15:58

Az emberi szellem ereje hatalmas, de az emberi testé gyönge. Az alkotás fárasztó küzdelem; az anyag nem adja könnyen a titkait. Ellenáll, visszavág, meglep. Úrrá kell lenni a célképzett és a tudott, mégis ismeretlen törvények antagonizmusán. Felismerni és elfogadni a művet abban a valóságában, amilyennek nem az alkotója formálta egyedül.

KAKUKKTÉVÉ

SÁNTA JÁNOS BOTOND SZOBRÁSZ, MŰVÉSZ

Már nem kedvelem a civilizációkritikát. Nem mintha nem lenne igaza mindenkinek, művésznek és polgárnak egyaránt, ha rámutat: rosszul konstruált szerkezetet próbál az emberiség egyszerre működtetni és javítani, és ezt ráadásul fejlesztésnek mondja. S ilyenkor hovatovább mindenkinek a civil kurázsi megérdemelt percentjei csilingelnek be a lelkiismerete spórkasszájába – talmi haszonként, hiszen már a fogalmazás pillanatában is ugyanennek a rontott valóságnak az eszközeit használja.
Vannak – s ez is az egyenirányított rendszer része – a kritikának szinte kultikus terei, ahol már-már mindent szabad, akár az elmekórházak dühöngőiben. Ilyen a média, a tömegkommunikáció, lebutítva még ezt is – a televízió. A platoni falhoz-kötöttség, leláncoltság kommersz jelképe. A tévé, ami üres és kőhülye, erőszakos és otromba, belül rohadt, kívülről súlyosnak tetsző – pont, mint a marhatök, amivel gyerekkorunkban magunkat riogattuk, noha a külvilágot akartuk elrettenteni.

Fura egy megnyitó lesz, ígérem:
mert ha Sánta János Botond minden eddigi művét egymás mellé rakta volna valaki néhány nappal ezelőtt, s megkérdezi tőlem, vajon melyikük a kakukktojás, egészen biztosan ezt a szobrot választom ki.
    Hiszen Botond sohasem kívülről, egy-egy téma felől közelít a formához (ezt az úgynevezett projektművészek teszik, besorakozván a civilizációs válságtermelők közé, miközben – úgymond – kritikát gyakorolnak), hanem az anyag belső természete indítja el egy esendő, sosem végleges forma felé. Sánta Boton szobrai ekként valójában élőlények, a létezés ember alkotta részei. Másként műalkotás nem is születhet, csak így, a rendet belülről szemlélve, az élő anyaggal élő emberként megbirkózva. A végső siker, a teremtés illúziójában, de együtt a kódolt kudarccal; az alkotás csak emlékeztet a teremtésre, hiszen a megformált anyag csak akkor él, ha a befogadó magában életre kelti.
    Az emberi szellem ereje hatalmas, de az emberi testé gyönge. Az alkotás folytonos vívódás és fárasztó küzdelem; az anyag nem adja könnyen a titkait. Ellenáll, visszavág, meglep. Úrrá kell lenni a csalódásokon, a terv, a célképzett és a tudott, mégis ismeretlen törvények antagonizmusán. Felismerni és elfogadni a művet abban a valóságában, amilyennek nem az alkotója formálta egyedül, hanem ami a két öntörvényű valóság békétlen kompromisszumából született.
    Botond elindítja a folyamatokat, és látni véli, ahogyan kiteljesednek. De belül az anyagban, a nem ember alkotta rendben az elképzelt processzusok másként zajlanak. Göbök, lukak, rétegződések térítik el a repedést az alkotó által kijelölt útról. A véső puhább kőzetbe fut, s odút vág oda, ahol horpadásnak kéne lennie. Talán az Isten is itt vétette el – tolja a feje búbjára nem létező kalapját a művész –, megformálta sárból az embert, de nem tudta jól, nem tudta igazán, mi is lapul a sárban. Így hát örökös korrekcióra kényszerül, s talán már meg is bánta, hogy emberjátékba kezdett.
   Aki innen indul el, az élő anyag felől, s halad a forma felé, efféle korrekciókra kényszerül végestelen-végig az alkotói folyamatban. Állandó szellemi készenlétre van szüksége, hogy az anyag saját törvényei ne rombolják szét a maga alkotta belső formát, az amúgy is bizonytalan emberi tartalmat. Az élet törvényein változtatni nem tud, így hát az itt-léte szabályait igazítja az életéhez. A belső, emberi rendet a természetéhez. S ha önmagával szemben a kíméletlenségig következetes marad, a mindig egyetlen műalkotásban a két törvény eseti egyensúlyát meg tudja ragadni, meg tudja formálni.
    Ez a frédi-béni tévé nem ilyen. Csak egy kicsit. Csak annyira, amennyire esendő, bumfordi, már-már drabális. Olyan, mintha egy óriáscsecsemő gyurmázta volna össze a hátsó udvari, törmelékes agyagból. Aztán, mikor kész volt vele, eszébe jutott, hogy kéne rakjon bele valamit: csutkababát, csokit vagy maradék csirkecombot – annak, aki majd nézi a képernyőt. A kultúrmunkás mindig azt hiszi: a tartalom maga az üzenet. Bepakolja a monitor mögé, kerül, amibe kerül, még ha a csőszáj tátong is utána.
    Sánta János Botond számára ennyi a civilizációkritika. Egy őszinte, szinte gyermeki gesztus – játék, humor. Nem is akkora kakukktojás, hogy ne férne el a sorban.