A költő a valón dörömböl,
kalapácsütés, amit ír,
de visszhang nem felel a földről
s a mennybolt néma, mint a sír.

Rába György: Nyugtalan batáron

 

 

 

NYUGTALAN BATÁRON

kisantológia az Újhold költészetéből*

1946–1948

 

 

 

1946-ban, Újhold címen megjelent egy folyóirat. Fiatalok írták, szerkesztették, akiket egybefűzött a háború súlyos élménye, s az a humanista eltökéltség, amelyet éppen az átéltek fokoztak fel bennük.
(Lakatos István – Lengyel Balázs – Nemes Nagy Ágnes: Újhold-Évkönyv,1986)

 

 

 

 

 Az Újhold költőinek pályája nem a „tiszta irodalom” jegyében kezdődött el. Sorsdöntő élményük a háború, élményeikből és eszméikből mégsem elsősorban közéleti lírát hoztak létre, hanem a személyiségépítés erkölcsi föltételeit keresték.
(Kenyeres Zoltán: Az újholdas költészet, 1945–1948)

 

 

 

 

 

Bölcseletük jelen idejű, de mindig valami egyetemes érvény felé törekszik. A szellem, az ideák tiszta rendjéhez mérik mindazt, ami megesett, megeshetett velük. A véres kataklizma után világosságra szomjaznak. A pontos, eligazító beszédre.
(Lator László: Az Újhold-kör költészete)

 

 

 

 

 

 

1946

 

NEMES NAGY ÁGNES

Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

 

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.

Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.

A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám!

 

Őseimhez

Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok,
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban
s egyéb szók, percek, ablakok,

hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?
előttetek – fényben, vakon –
idegenül, zavartan állok,
s arccsontjaim tapogatom.

Szaladgálok üres szobákban,
tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,
s megijedek, ha kelni kell,

már kályha sincs, (mert ostromolják
a várost éppen), s nem tudom,
gondoltak-e új elvekre?
Banánra, füstre, vasuton?

Ostromra? Bundás férfiakra?
Képre? Kezekre könyv alatt?
– Ti szültetek? Ti képzeltétek,
ti formáltátok csontomat?

Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet
szeretnék tudni: nagyapám
(ügyvéd) miért ment Egyiptomba,
pénzzacskóval inas nyakán?

Mi várta? Mit gondolhatott?
Mondjátok, milyen vágy gyötörte?
– Meleg van – mondta biztosan,
s törökös bajszát megtörölte.

 

 

RÁBA GYÖRGY

A tábornok bánata

Bakák és pákosztos menyecskék
inogtak, csattogott a zászló,
György-rendjeles marsall lehetnék,
de hallgatott a kikiáltó.

A körhintán faparipákon
forgott veszettül hadi-népem
Ágnesemet sehol se látom,
fonnyad két rőt kitüntetésem.

Kintorna-hangra Oliphantnál
a gyertyán-ló messzebbre pattant,
de Ágnes a sorból kiállt már,
s én kutatom a mozdulatlant.

Már áprilisi szél szavára
kering a nap, a hegy, az örvény,
ő combjait haptákba zárja,
kankalin hajt ki szeme gödrén.

 

Búvár

Zúgjatok, tavaszi szelek,
lessétek, a fű kövérebb-é?
Emelkedj, lelkiismeret,
tégy árvává és szegényebbé,
hogy megértsem, mit sír a görnyedő nép,
s a gyilkos, aki tetoválja bűnét.

A szem már pillant hátra is,
hegyeket lát, kopár tetőket,
a tapasztalás tájain
dülöng a fagy, mint egy kisértet,
s mint útjavesztett madár ing a ködben,
csapong a lélek, vijjog önfeledten.

Bennem hiába bujdokol
a vitamin, szivemben vágyak,
ma már csupán az alkohol
lelkesíti hűlt éjszakámat,
tört bárkák: úsznak a budai partok,
dohog a szív, távol vitorla csattog.

Mint búvár, kit kincs gondja hajt,
lebuktam tested éjjelébe,
az asszonyok s a gondolat
lámpásvesztő és mély ölébe,
de a fövényen most fölébem hajlók
csak algát látnak s egy iszamos arcot.

Tócsához guggol a gyerek,
hogy tetten érje, ki fölissza
az esőt, napot, felleget,
de önnön-arca néz rá vissza,
föláll, a nagy játékot már megérti…
Porát lerázza, s továbbmegy a férfi.

 

Őszi éjszakán

Inyemben ég a fanyar, nyári füst még,
de útra keltek réges-rég a fecskék,
a kerti fák recsegnek már a jégtől,
sötét fény hull az őszi, néma égről,
csípős szél búvik köpenyem zsebébe,
s halkan borzong a lélek is.
Őszbe fordul lassan az ember éve,
sebes léptünk a lomha télbe visz.

November jege virágzik a fákon,
az első dér tapad az ifjuságon.
A vándor lélek útra készül egyre,
de mérlegel már, s leinti az elme, –
annyit szomjaznék, annyi kútból innék,
s tiltón dobog rá rossz szivem,
idegesen, mint kocsmában a vendég,
ki tudja, nem maradhat percre sem.

Magamra hagyva, szűk palackba zártan,
hánykolódtam a tömény éjszakában,
töredeztem, fakultam és repedtem,
moszattal és algával keveredtem;
a hullámok zajától süketen, de
végre tisztán elmondhatom,
gyarló deszkákkal örvényen pörögve,
mit üzen velem emberi fajom?

Közös anyánk bírt goromba szavára, –
fülemben cseng az anyag tanitása.
A láthatáron, amerre a szem lát,
ormótlan kövek, imbolygó vitorlák,
arrébb meg homok, virágos-növények
virágtalanul, s némi hó…
Nem más, amit a távcső hoz elébed:
több fű, több sár s a rezignáció.

Gyermekkoromban mohón, bár ügyetlen,
patak-homokból várakat emeltem,
kavics-párkánnyal, szilárd akarattal,
hogy védelmezzen az erős falakkal,
de az eső, a szél csonkokra véste,
s számon az elmúlás sikolt.
Nem vígasztal a fojtó ölelés se,
a tücsök dala vagy a lenge hold.

Mint eltévedt utazó, szomjan, étlen
bolyongok a férfikor erdejében,
a menedéket merre is keressem?
Csak homokvár volt, amit építettem, –
leszek hát végül erdő állatára
hallgatva okos és szelid.
Hallom már, kitárt ablakomban állva,
isten, halál gránátos lépteit.

1946/1

 

 

PILINSZKY JÁNOS

Parafrázis*

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

1946/2
*(Eleven étketek vagyok címen)

 

 

1947

 

CSORBA GYŐZŐ

Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág.
A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját,
s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül.

Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova.
Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan,
barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. –

Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép:
remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok,
csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik.

Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be,
nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti,
s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány.

A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút,
megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét,
s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. –

De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait,
csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet,
s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél.

Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi,
játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad,
tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull.

A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti,
sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme,
s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.

 

 

NEMES NAGY ÁGNES

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?

Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát nyíló értelem!

 

 

RÁBA GYÖRGY

Nyugtalan batáron

Korán volt még s indultam útra,
mint akit ezer gondja vár,
gyeplőtlenül röpített ujra
a vágy, a nyugtalan batár.

Micsoda vidéken haladtam,
hogy szívemben döng a zaja
s gyermekké válni álmaimban
anyámért sírok éjszaka?

Talán Kínáig meg sem álltam –
oly mindegy, a sors merre visz,
ha nem vacogja útilázam
napjaim társa maga is.

Nem hittem azt se, hogy a ferde
szemek honában élni jó.
Örök időktől áll a per, de
hallgat még ma is a bíró.

A költő a valón dörömböl,
kalapácsütés, amit ír,
de visszhang nem felel a földről
s a mennybolt néma, mint a sír.

Égitestek szelében fázom,
mig az űrben kuporodom,
a félelem lett már a házam
s a szenvedély az otthonom.

Az évek sűrű alkonyában
gyér világosság a halál,
vergődve bennük, mint a bábban,
lepke lelkem új fényre vár,

égjek bár szédülten a lángban,
mint zárt cellákban a rabok…
De, jaj, a világ is csak lárva,
honnan sohsem szabadulok.

1947/1–2

 

 

NEMES NAGY ÁGNES

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?

Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.

Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

 

 

RÁKOS SÁNDOR

 

 

 

 

 

 

 

Intés a szívhez

Szívem, rettenetes fekete agaram, mely isten poklából s milyen rontás mérge dobott ki? – hiszen lassan-lassan árnyékká vékonyulsz, s förgetegid valamelyikének hegyszakadása benyel majd!

Milyen nyom az – felelj! – melynek futását szűkülő orral szagolod-követed: Azé-e, aki egykor elküldött ide, csontig soványodott fekete-fekete párát, – avagy akárkié is lehet s te csak futod bolondul, míg a végén leszakadt gombként gurulsz el valahová?

Bizony-bizony, végtére is már illenék tudnod a választ, nem csak így vaktában verned föl az éjszaka bozótját, fülelvén a távoli füttyöt, mely ha tán egyszer el is hangzanék, párját hívó madár szava lenne s nem – mint te sejted – Isten jeladása.

1947/3

 

 

KORMOS ISTVÁN

Katlan*
 
A mélyúton fehér üszőkék
szaguk mint tejes friss kalács
a kövér lóherétől nyáluk
a napban édes csordulás
terhes asszony hűsöl a dombon
hasa szép dinnye-gömbölyű
keserű szaggal fut az árok
a mennyben villogó ölyük
a licium kiégett zöldjét
beharmatozza egy kölök
tajték a felhőn sistergéssel
kordét húzó szamár zörög
tátog a vályú tikkadozva
szomjában apróra hasad
a por kék lánggal nyalja-falja
az őrjöngő szilánkokat
kötélen húzzák a bikához
szarvas-tőgyes menyasszonyát
a templom tornya sírva kongat
kínálja unt harangszavát
sárgul a moha unalmában
fölugrana bogáncs bürök
sörényüket görcsösen rázzák
a kókkadozó csődörök
árok szélén a karcsú nyárfa
álmát feledve fölriad
a kútgém néz a száraz kútba
hánytorog és az égbe kap
törött ekén üvölt a rozsda
mint az élve eltemetett
dödög a koldus az ajtóban
izzad a menny kék gyöngyöket
tereget egy szép dézsatündér
ingektől roskad a kötél
ágaskodó lábán hasáig
keringel részegen a szél
a szénaboglya illatában
fujtatva szuszog a vidék
sármennyért sír az anyadisznó
a nap szikrázó bugyborék
béka gyantáz a zöld kövécsen
a kerék alól hol a sár
földbe nyomja a cselédházat
a kastély e balkáni vár
papsajtra dőlt a kígyóhagyma
kígyóhagymán a lódarázs
fehér az ég fehéren füstöl
az ösvény porlepett parázs
bibic-csibe zokog a sás közt
sírásában a szerelem
öreg cseléd keféli ökrét
emlék neki a szerelem

*(Realizmus címen)

 

 

RÁBA GYÖRGY

Háború

Akár az ölyv, köröz a szív fenn
a neki jutott darab égen,
hogy a szédítő magasságból,
lecsaphasson az árvaságból.

Álmomban is kisér egy ferde
kék szem: a hús-magányba vetve
olyan jó elfeledni néha,
hogy ki a vadász s ki a préda.

Akár az ölyv, köröz a szív fenn…
Mintha röpülne ketrecében,
az áldozatra már bezárva
szeretet és vágy kalitjába.

Rá nagyobb madár készülődik
a sarktól az egyenlitőig,
berzenkedik és feni csőrét,
reszket belé a levegő-ég.

De az ember cserkészni fáradt,
menedéket keres magának
– mert szűk tanya lett már az Isten –
házban, hazában, női testben,

hogy azt az egy szót eldadogja,
amelyik az ő titka volna,
hisz aki él, csak egyszer élhet,
s bút búval többé nem cserélhet.

1947/4

 

 

1948

 

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Baka utca

Vas Istvánnak

Megborzongva október szelétől,
az üres háztelken fonnyadó
gaznövényeket nézem, s az égből
esőszínű felhők rongya lóg.
Ólomszürke mélabú lepett el.
Ó, ki tudná bűvölő ecsettel
átszínezni a kopár valót?

Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,
nagy kéménye füstjét ontja ránk;
udvarunkon vézna macska mászkál;
zsémbes albérlők lármája bánt.
Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.
Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga
házat, melyben fölvertük tanyánk!

Ha megyünk, kiváncsi szem tapad ránk.
Visszatérünk, szomjas fül figyel.
Kopasz aggastyán a házigazdánk,
Ki a lábtörlőre rávizel.
Csengő szólal, reszket tőle térded:
Már nyomodban vannak, jönnek érted!
Napunk tétován így múlik el.

Ablakunkból minden este látjuk,
hogy gomolygó, kámzsás alakok
megragadják trónfosztott királyuk,
a vérpadra induló napot,
s az, fehérből rézvörösre hűlve,
mint levágott fej zuhan az űrbe,
melyben nem teremnek csillagok.

A sötétbe nézünk. Néha távol
hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.
Fülhasító lárma kél a gyárból.
Füttyszó. Durva férfihang rikolt.
Robajával egy egész vonatnak
síneken teherkocsit tolatnak.
Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.

Rendőrspicli leskel bűnötökre,
s mit kiszaglász, nem csekély dolog.
Fenyeget a törvény bamba ökle.
Álmotokban csendőrtoll lobog.
„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”
Rátok bélyeget sütött a látszat.
Víz le nem moshatja foltotok.

Én a kort nyitott szemmel szeretném
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.

S egyre őröl, működik az elme,
mint a megvadult malomkerék.
Nem segít a bor, se nő szerelme,
nem kell zsíros hússal telt fazék.
Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:
Ki a földön mindig idegen volt,
nem vigasztalhatja azt az ég.

Bár vihetne egy szigetre vágyam,
hol a béke és a csend örök,
melynek árnyadó oázisában
megnyugodhatnék az üldözött.
Régi estéink derűje hol van?
Hárman fuldoklunk e bús pokolban
kénszagú, maró lángok között.

 

Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is
a költemény. Lecsillapult a vad láz.
Didergek, és a régi neurózis
új táplálék után kutatva szaglász.

Áramkört lel ideghálózatomban,
s mint vészjelző villanycsengő, csörömpöl:
A csőcselék üvöltsön, te azonban
ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!

Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném
eszményeim. De hát az Eszme fontos?
Hisz meghajlik a zsarnok Tény előtt.

S görcsös vajúdás közt megszüli elmém
A mindenben-kételkedést, e csontos,
idétlen, hosszúkörmű csecsemőt.

 

 

SOMLYÓ GYÖRGY

Egy nyomorékhoz

Az Egyetem előtt 1945-ben

Lásd, elhulltak a bátrak, a boldogok, ó, el az ifjak,
úgy reccsentek sorra, mint a sajgó dereku erdők,
csonkjaik éle sebzi csak olykor az élők,
kedveseik érzékeny életét…
És lágyhusu lányok
száradtak ki örökre sötét pincék beomoltán,
férfiak árvult testén rándul néha a bőr csak
csókjaik emlékére talán…
elbuktak az elme
oszlopai, kikről világra sugárzik a törvény,
ők, kik még a halálból is ránk gondoltak, a pállott
táborok irtózatos kertjeiből szakítva kibomló,
édesszagu szirmokat, mintha túlnani fákról
szálldosnának errefelé a levelek – őket,
őket se kimélte senki, mert nincs, ki kiméljen,
és nincsen, akit kimélni lehetne…
A roppant
sorsú munkások is odavesztek, ők, akiké a
tártkapúju jövendő, ők, kik a hídakat dobják
át a folyókon, kik zengő huzalokra füzik fel
végig a földet, ők, akik órjás szerkezetekbe
épitik értve a földben, a vízben, az űrben
tomboló szertelen törvényeket, és szakadatlan
mind együtt táncolnak a széles erők ütemével,
ők, az erősek, a büntelenek, lásd –
és te csak itt állsz!
Itt állsz most is a villamos óra előtt, a nagy árkád
alján, az Egyetemnél, mint annakelőtte, csak itt állsz,
itt állsz most is, elnyomorult karodon még nyomorultabb
kisdededdel és ráng a kezed egyenletesen, mint
kötőgépen a tű s valamire mindig nemet intve
ráng az arcod, mint gyerekek ha cibálják
otthon az abroszt, és ugrálnak rajt a szemölcsök,
csöpp morzsák vidoran –
ó, nincsen már, kinek oly lágy
volt arca, mint tó tükörét ha csitítja az alkony,
oly szelid és melegen remegő, hogy benne a száj úgy
csobbant, mint a lenyugvó nap tüze –
nincs már
ő sem, a nagyharagú, foghíjas férfi, ki mindig
önnön dühe lángján égette magát, az igazság
mámorában tépve izekre az igazságot,
e boldogtalan! –
ó, nincs a szelíd-eszü dalnok,
kit legszörnyübb játszmájára vetett ki a végzet,
ő, ki dalolt, mint ki spanyolcsizmák szoritásán
dallana édes dalt szeretőknek, e kedves –
ő sincs,
nincs, jaj, a drága barát, aki önként ment a halálba,
mikor megalázta a törvény!
nincsen ezer gyönyörű lány
kinek teste még sohasem pengett kifeszítve,
nincs ezer ifju, kinek erejére vártak a forró
ércek a földben, múltak a könyvben, szerte a láncuk
rázó titkok s az ujjongó tervek agyukban,
és te csak itt állsz mindig! Tereád ki vár, mondd?
Itt állsz mindig, mint aki el se hagyta e vártát,
irtózatos őrszeme egy soselátott messzi seregnek,
kit nem vert el a pergőtűz, nem a hóvihar, és a
hóhérok is kikerültek, mint egy görcsös fát a járdán,
aki fölött nem oldódtak ki a bombák,
kit nem vártak tömlöcök és kopogó sorozattal
nem teritett le az ínség, nem szárasztott el a szomj, nem
tépett ízekre a rémület –
én láttam remegni a bátrat,
amikor kicsapott a kürtőből a korom,
mintha az ördög mázolná feketére az arcát,
és a szelíd hős ott, „jajjal teli Szerbia ormán”,
ő, ki dalolt, amíg csak vitte az ostoros úton
lába, e csonk, tarkóján szörny szemével a csőnek,
de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, száz-
féle ecsettel –
és te csak itt vagy!
jő a diákok
tarka csapatja rohanvást, megtorpannak a lépcsőn
s szinte a rémület izzadja ki kezükben a fillért,
mit rángó tenyeredbe dobnak, mint valami mérleg
ingó serpenyőjébe –
ó, mire vagy te mérték?
mondd, mi nem enged? kit szolgálsz? és ki a te szolgád?
te, aki itt vagy mindig, hogy mindig újra belénkvágd
az érthetetlen kín élét, azokért, kiket elvitt
az, mi megőrzött téged –
Noéra gondolok itten,
rá, aki mellett nem telt még egy emberi hely, de a pondró
nyüzsgött százszám –
mert mindennek lennie kell itt!
millió alakban hajigálja a szikrázó levegőbe
élőit e föld,
fontosabb néki a sáska
még egy hattyúnál,
és több a satnya fajankó,
mint egy második angyal –
és a te szörnyü karodban,
ott is a törvény kikezdhetetlen ereje ráng csak.

1948/1

 

 

LAKATOS ISTVÁN

Jég

De messze jársz is tőlem már. Emléked
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy,
nem sejtem már. Magányos lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.

A múlt idő számban fanyar utóíz.
Fekete holló – szárnyal az idő.
Mint jégtáblákat ragad el futó víz,
úgy elsodródtál. Most már a tünő
napok között hiába keresnélek;
egyedüllétem mélyebb, mint a kút.
Magamban is elvesztettelek téged;
az éj sűrű. Magamból nincs kiút.

Hová vezetsz, óh, érzéktelenségem?
Keményebb, mint a kő, hová vezetsz?
Már túl mélyen a reménytelenségben,
és tőle túl messze vagyok. Nevetsz?
gúnyolódsz rajtam? Szürke jégtorlasszá
fagyott bennem s megvéd a fájdalom.
Körülkerítem magamat, védjen. Már
nincs, csak az éjszaka, mely rám hajol.

Az éjszaka! Körülvattáz a csend, és
fehéren betakar. Körmét lilán
mereszti a hideg. Megvillan, mint kés,
a homályban a félelem. Sivár,
sivár tájak és évek jönnek. Mostan
kellene erősnek lenni. Legyél
kemény. Már gyengeségeim lemostam.
Ez tán segít. Hideg vagyok, kemény.

Tar jégvirágos erdőkben bolyongok;
kígyó-magányom rám tekeredett.
Megkérdezném a fák közül kibomlott
szellőt, hogy magányosabban lehet?
Hogy ennél elhagyottabban lehet még?
Vad ordasok a társaim. A fán
gúnyos varjak. Nincs senkim! Este majd szép
ártatlan bárány lesz a vacsorám.

 

 

 

NEMES NAGY ÁGNES

Utazás

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,
s e tájak engedelmesek.
Eltűrik hosszú, síma talpát,
s a szálló kígyót befogadják,
eltűrik súlyát, mig a fáradt
gőzből világos szárnyat áraszt.
Nekik szól, tagoltan, e kép,
mert itt csak szállni nem elég:
hogy szállni tud, hogy szállni fog,
mutatja, mint az angyalok.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kivánok
kevesebbet, mint egy világot.

Hajnal

És egy világot.
                          Helyükön a hegyek,
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak.
(Róma)

 

 

RÁBA GYÖRGY

A párduc

Elszunnyad a fák iszonyú,
örök, növényi hallgatása.
Miért próbálsz, hamis tanú,
velük dőlni az éjszakába?
Szivárog a csontok beszéde
a sejtjeiden át meg át:
az egyedüllét dzsungelében
tedd mellettem a vallomást!

A harapásra nőttem én,
a szenvedély mint a gép munkál,
éhezve tagjaiba tép,
s te könnyelműn magamra hagynál?
Oh, annak, aki mindig éhes,
a világ konc és újra konc,
s ha falatjától bajsza véres,
lehet-e bűnben része, mondd?

Az álmodók ápolt, kerek
udvarában, akár a párduc,
éber szemmel lépegetek,
s tudom, hízik a lakomához
a csorda, kövérül a vágya,
s már nem övé, ha álmodott,
mert azt a párduc sohse bánja:
neki csak hús, mit enni fog.

Mint sűrü gallyat tördelem
előlem az emberiséget:
így lesz másoknak förtelem,
ami nekem lélegzet, élet –
ablakokból a vérszopóra
kiáltoznak s puska után,
míg zsákmányért jár törve-zúzva
dúvad-talpain a magány.

Hát tedd az egyetlent, amit
tehetsz, a tested odadobva
annak, ki a hús jajjait
döngő egekig harsogtatja,
hisz csonttá: emlékké soványodsz,
ha nem gömbölyödöl velem,
de él és növekszik a párduc,
míg csak morzsa a szerelem.

 

 

RÁKOS SÁNDOR

Az eb válaszol

Mily láthatatlan lánc béklyóz e néphez,
hogy házát őrzöd még, gazdátlan eb –
bár udvaráról nem egyszer kivertek
s rúgás viszonzá kedvességedet?
Most a falvakért komondorok vívnak,
hűséges szíved mért nem tart velük?
Túl vándorkutyák üvöltnek a Holdra,
mért nem tiéd elnyujtott énekük?
Nagy a világ s palánkok osztogatják,
minden kutyára rendelt ólja vár,
csak téged sujt kutyának-sem-való sors,
csak téged zár ki a látóhatár?
Miért szűkölsz és mért bámulsz az égre,
mint ki csillagtól vár feleletet:
a se-itt, se-ott átka bírhatatlan,
nézz biztos hajlék után, míg lehet!
A régi gazda hátha újra rádun
s mit sem használ alázatod, szerelmed,
ha farkasok majd bárányért szorítják
véred váltsága festi meg a vermet.
Hát válaszolj, mi dolgod még a háznál,
kóbor kutyák vert, kései fia,
mostoha korcs, szégyene a szülődnek,
ki csak teher s könnyű kirúgnia?
„Elég már! Némulj el, csaló beszéd te!
Kísértő hang, nem versz bennem tanyát!
Mert meredekről-meredekre lépve
halad, aki magas csúcsokra lát:
amit mondtál, nem több, mint fél-igazság,
de – győztem bár a fondorlatos alj
mélybehúzó cselén – hol fél a gazság
a csúcson még kísérteni akarj
s akkor szemedbe vágom, hogy hazudtál,
hogy ígéd festett s minden szavad ál,
hallja meg a Föld millió fülével:
a gyászangyal vagy, a szárnyas Halál,
a végítélet csontembere vagy te,
ki éhséget vet és pestist arat,
jégfergeteget zúdít a hegyekre
s megfagyasztja a szálló madarat –
ilyen vagy, ez vagy! Értsék meg a népek,
gyilkos az mind, ki nem békét hozott,
a kóbor ebek végre hazaérnek –
ki mást akar, az százszor átkozott!”

 

 

VAS ISTVÁN

Római rablás

Nyugatot, keletet, elevent, holtat
Durván vagy szelíden kiraboltak
A latinok.
Piramisok
És obeliszkek
Költöztek, szöktek
A Földközi-tengeren át.
Idementette kincse javát
Nyíltan vagy titkon
Hellas, Egyiptom.

Az istenek vesztén
Vidult a keresztény.
Rómát, a régit,
Még élve félig,
Földbe temették,
Rabolt a kegyesség. Láttad-e, mondd,
A Pantheont? Teteje vaksin pislogat:
A bronzlapokat
Elvitette a pápa
Szent Péter templomába.

A Piazza Navona
Egy régi aréna
Ellipszisére:
így épült Róma
A régi helyére,
Hitet cserélve.
Obeliszk tetején,
Traianus oszlopán
Kisajátító angyalok.
Milyen heterogén!
De ami pogány,
Már korán így kaphatott
Keresztény polgárjogot.

Augustus oltára
Ma vajon hol várja
A kiváncsi utast?
Megmaradt.
No igen,
Az Ara Coeliben,
Krisztus oltára alatt.
Tetején arany
Mécses és angyal és bárány.
Stílustalan.
De ha ennek árán
Adhattak gazdagabb, tágabb
Rómát a világnak?

Barátaim,
Nekünk is mi marad más?
Felel a rím:
Csak ez a római rablás.
Mint a régi és régebbi rómaiak,
Raboljunk mi is, maiak.
Tiszta a munka
Javukra, javunkra.
Nyitva Európa sírja,
Az marja, aki bírja.
Az élőké lesz a haszna,
Bitang, aki elmulasztja.

Előtted
a példa:
A prédálóból préda.
Hát tedd, ahogy tanultad,
és rabold ki a multat
a jövőnek.

1948/2

 

 

*Kiegészítő oldalaink hamarosan az alábbi címek alatt lesznek megtekinthetők:

IGÉNY ÉS TEHETSÉG - Cikkek és kritikák az Újholdból, az Újholdról

Az Újhold prózájából (Mándy Iván, Örkény István)