„Felgyújtani Budapestet”? – A Lámpafény című albumról
Harcsa Veronika magánkiadásban megjelent albumán főként a Nyugat különböző nemzedékeinek alkotásai közül válogatott, és az egymástól eltérő ritmikájú költeményeket a dzsessz segítségével próbálta egymáshoz és a könnyűzenéhez közelíteni.
Mindig figyelemreméltó próbálkozás, amikor a könnyűzene teret enged az irodalomnak, azon belül is a lírának, hiszen a popszakma mégiscsak népszerűbb, mint a versek – kötetben, irodalomórán, könyvbemutatókon vagy szavalóversenyeken. A Hangzó Helikon sorozat számos magyar költő életművének legismertebb darabjait adja közre népszerű együttesek feldolgozásában – Petőfi Sándortól Ady Endrén át egészen Weöres Sándorig, olyan zenekarok közreműködésével, mint a Kaláka, Ferenczi György és a Rackajam vagy a Sebő. Ritka azonban az a válogatás, amely nem egy-egy életműre koncentrál, hanem egy személyes toplista és a dzsessz hangzásvilágának keretében összebékíti az egymástól poétikailag távol eső költeményeket.
Harcsa Veronika magánkiadásban megjelent Lámpafény című albumán főként a Nyugat különböző nemzedékeinek alkotásai közül válogatott, és az egymástól eltérő ritmikájú költeményeket a dzsessz segítségével próbálta egymáshoz és a könnyűzenéhez közelíteni. Az ismert énekesnő azonban fontosabb védjegye lehet a vállalkozásnak, mint maga a dzsessz, hiszen ez a zenei irányzat, akár a versolvasás, ma csak egy nagyon szűk réteget érint Magyarországon.
A dzsessz hangzásvilágát az esetek ritkább részében sikerült összeegyeztetni a versek természetes ritmusával. Ezért főként olyan megoldásokkal találkozunk, amikor a versmondás és az éneklés közti határon mozgó eldönthetetlen prozódia alkalmazkodik a hangszerekhez – a legtöbbször domináns zongorához, gitárhoz és dobhoz. A dzsesszalapra mondott szöveg maga is azt tükrözi, hogy a zenei stílus és a magyar költészet (esetleg a magyar nyelv) ritmusa nehezen hangolható össze. Ennek ellenére az album márkanevének választott Lámpafény című Tóth Árpád-vers feldolgozása a sercegő gyufától kezdve a fütyörésző effektekig megfelelő atmoszférát teremt a szövegnek. Arra is megtanítja a vershallgatót, hogy mit kezdjen a magánnyal, hogyan alakítsa át azt termékeny csenddé: „Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra, / És kettesben maradtunk; kizártam a világot.” Éppen azt a meditatív állapotot tematizálja, amely szükséges az album meghallgatásához is.
Ez a hangulatteremtés kevésbé mondható el A lámpagyújtó énekel című Kosztolányi-feldolgozásról, amely a zárlatban hallható futamokkal inkább felszámolja a szövegben megszólaló lírai én „csöndben eltünök” kijelentését. A zene már-már harsánnyá válik, mintha vissza kívánná csempészni a lámpagyújtogatóval eltűnt tüzet, miközben az énekesnő hangja a gázlánghoz hasonlatosan pislákol.
A pislákoló tónus leginkább az Ülni, állni, ölni, halni József Attila-vers feldolgozásánál erősödik fel, itt érezhető egyedül a „felgyújtani Budapestet” lázadása, egyedül itt alakul tűzzé a Tóth Árpád-versben négy fal közé zárt fény. Itt válik a vers hangulata a belőle születő dal szervezőelvévé, amikor egyszerre lesz számadó és oldoztató, rossz kenyeret földhöz vágó és vonat elé guggoló.
Ehhez hasonló vehemencia a Szobrokat vittem című Nemes Nagy Ágnes-vers megzenésítésénél érezhető. A kísérlet leginkább a popzene kliséi felé nyit, majd a pergő ritmust folyton visszafogva értelmezi újra a verset, és a súlyos témát, a versbeszélőnek a szobrokkal együtt történő elmerülését a levegőért kapkodás ütemével teszi egyszerre élvezhetővé és átérezhetővé. Végül a ritmus lassulása a partra érkezés katarzisával is összhangot teremt.
Ez a viszonylagos harmónia érezhető még az Üzenj című Kassák-utánérzést hallgatva, amely a „beszélgessünk” felszólításával indítva indokolttá teszi az élőbeszédszerű prozódia használatát, emellett remekül feltárja azt is, hogy a szabadvers jól érezhető gondolat- és mondatritmussal bír. Bár az Üzenj a Kassák-életműnek egy esztétikailag kevésbé méltatható, már-már giccsbe hajló darabja, arra mindenképpen alkalmas, hogy az avantgárddal szembeni előítéleteket csökkentse a hallgatókban. Emellett bebizonyíthatja, hogy a Nyugat csengő-bongó rímekre támaszkodó költészeti hagyományához képest a szabadversekhez alkalmanként könnyebben társítható zenei aláfestés.
Éppen ez a könnyen társítható ritmus teszi kétségessé Karinthy Frigyes Együgyű meséjének Harcsa Veronika-féle interpretációját. Az egysíkú zenei aláfestés mellett ugyanis azt a benyomást kelti, hogy a maga teljességében visszaadott miniatűr elbeszélő költemény szövegének elhangzására esik a hangsúly, nem pedig bármilyen új, esetleg zenével érzékeltethető szempont felvillantására. A téma aktualitása kétségtelen. Elviselhetetlen kamatlábak, éhen haló poéták, új korszak beköszönte. A hangzás pedig didaktikusan szájba rágja a szöveget, amelynek század eleji kontextusa és hangulata egyébként is nehezen adható vissza. Ezért lett volna érdemes a vers egyes részleteire építeni – és kevésbé szakrálisként kezelni a minden bizonnyal tiszteletre méltó alapanyagot.
A két Weöres Sándor-vers közül a Kihajolni veszélyes leginkább egy Disney-rajzfilmslágerre emlékeztet, míg az Út az eltúlzott áhítattal afféle elalvós szólóba hajlik, ahol csak a váratlanul leütött zongorabillentyűk ébresztgetik néha a vershallgatót. Ugyanez a patetikus elművészieskedés jellemzi Babits Mihály Nyár és Nemes Nagy Ágnes A szomj című művének interpretációját, valamint József Attila Műterem című versének cirkuszi felvezetéssel kezdődő dallamvilágát, amelynek dobpergése után kullog a szonett és a trombita, kíméletlen diszharmóniát teremtve.
A repertoárból is látható, hogy a válogatásnak az adott szerzői korpuszokhoz képest kirajzolódó alternativitása néha vitatható alkotásokat próbál leporolni, új köntösbe öltöztetni. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy Harcsa Veronika albuma nem fogja „felgyújtani Budapestet”, de a Lámpafény verszenéi között akadnak olyanok, amelyek hangulatukkal vagy a szöveghez társított zenékkel segítnek kitölteni a Tóth Árpád említette kulcsra zárt magányt.
Kapcsolódó anyag:
