Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.

Szőcs Géza

Búcsú egy bajtárstól

Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fővárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében  román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való.
Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot.  Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében.
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat,  amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett.