Turi Tímea versei
Én nem beszélem az emberek nyelvét. Sem a
fecsegést, sem a hallgatást. Kifogyni nem tudó
témáikról nincs mit mondanom. (Turi Tímea)
Nyelveken szól
Én nem beszélem az emberek nyelvét. Sem a
fecsegést, sem a hallgatást. Kifogyni nem tudó
témáikról nincs mit mondanom. Én nem értem
őket, akiknek nincs idejük olvasni, de mindig
tudják, mi áll a legfrissebb lapokban. Nem
értem a borospoharakat a kezükben, hogy miért
cigarettáznak, ahhoz nincs közöm. Az ideges kis
nevetést a buszmegállóban, a fedetlen fejű
tizenévesekét. És a kimért férfiakat sem, akiket
nem zavar, ha nem szólalnak meg társaságban.
A társaságot magát. Nem értem az anyákat, akik
megértik a csecsemők sírását, és az apákat, akik
korán fekszenek. Nem értem őket, akik nem
csak elbeszélni, de megszerezni is a beszéddel
tudják a szerelmeiket. És ha a tükörben látom a
mozgó számat, a saját beszédemhez sincs közöm.
Jegyzetfüzetbe
A töredékesség a gondolkodás türelme, noha
a történetmeséléshez nyilván mégiscsak több
türelem, sőt, talán állhatatosság szükségeltetne.
A töredék mégsem állítható a történet szigorú
villamossínére. A töredék sima, egész váza, ami
mégis minden pillanatban arra emlékeztet, számtalan
apró szilánk törékenyen összeillő elegye. Jegyzetfüzetbe
kell írni, mert oda csak akkor kerül valami, ha eszébe
jut az embernek, és nem akkor, amikor írni van
idő. Vagyis mégiscsak a türelmetlenség műfaja
a töredék: a türelmetlenségé, hogy valamit rögtön
le kell írni, valamit, amit később nem lehet beilleszteni,
engedelmes tégla, semmiféle épület szigorúságába.
Szemérmes festő
Mintha mindig olyan műhelynaplót
írna, amihez nem tartozik mű. Úgy
lábjegyzeteli az életét, hogy hiányzik a biztonság
főszövege. Szemérmes festő, aki mindig csak egy
lépéssel hátrál tovább, hogy tisztábban
lássa az arányokat, de csak a vászon és
a környezet közti különbség mosódik
el egyre jobban a szürkülő éjszakában.
Valami indiszkréció
Úgy olvassa a könyveket, olyan
mohósággal, mintha semmi
másra, csak a titkokra lenne kíváncsi, valami
indiszkrécióra, miközben magának sem
meri bevallani, hogy minden, ami
ennek az indiszkréciónak a határán kívül
esik, mérhetetlenül untatja. Noha
tudja, hogy az olyannyira becses, kihámozott
titkok nem lehetnek valódi titkok az unalmas
környezet nélkül. Ő maga – már ha lehetne
választani – úgy szeretne írni, hogy minden
mondat egy-egy megosztott, kiharsogott,
kiszolgáltatott titok legyen, valami
bántóan személyes egyszerűség. Épp
csak a személyességet övezendő érdektelen
általánosságokat, azokat nem tudja sehogyan
sem megteremteni, mert sem keze, sem
szeme nincsen az érdek nélküli ártatlanságra.
Kapcsolódó anyag:
