Küzdünk a nemléttel, hogy rák(k)ényszerítsük a létre,
Megkopogtatjuk a csendet, zenét követelve tőle.
Végtelen tereket foglalunk egy lábnyi papírlapra,
Vízözönt árasztunk szét egy hüvelyknyi szívből.

 

 

Kép(zett) reflexiók

A DÉMONOK MEGINDÍTÁSA

Nagy Zopán esszéje Krizbai Sándor festményeihez

 

 

 

 

 

 

 

 

„Tájmisztikus” ültetvények, morfologikus tér- és hangélmények...

... allegorikus „freskókban” megörökített (barátok)…
... étosz-stílusok (h)arcai a férfi körül... - a nagy találkozások (gyakran) különlétek...
... a kölcsön-kapott arányokba svindlizett spektrum tűrhetetlen (gondolta a művész) - s tovább-nézett: „halálos planimetriát jelent minden szimbólum: vad plasztikát csak a tudománytalan, allegória-mentes, szintézis-tudatlan naiv szemlélet nyújthat. Nem engedem a barátaimat síkra redukálni...”
... vér és mámor vitalitás-fokozatai fordulnak egymásba... - hullámzások rejtett, fojtott s összefüggő tánca...

 

 

 

 

 

 

 

Szemeimet lehunyom.

Arcimboldo alakjai kelnek életre. Ízletes kavalkád egy bomlott piactéren. Majd vízió: az Oázis és Olvasztótégely nevű „hegyaljai” borozó-koncentrátumban.

Szemeim mögött tömény - és átható jelenések. (Aleksz mesél...)

Visszatérően jönnek-mennek (kilépnek, vagy bent rekednek): jönnek Goya lázálom-maskarái, a Caprichos -„Szeszélyek”- lapjairól előbukkanó, vagy a „Háború borzalmait” megtestesítő, óriás maszk-révülések…

Megjelennek Ion Mincu redőzött, lebernyeges bőrű, nyakkendőnyelv-orrú és hüllő-ruházatú, taréjos küklopsz-rajzai, melyek: a dadaisták előfutárának tekintett, román származású Urmuz szövegeihez készültek. - Urmuz fiatalon agyonlőtte magát. Eltűntéről csupán a Bonctani Intézet hatósági jegyzőkönyve maradt fenn. (Algázy & Brummer, Cotadi & Dragomir, Ismail & Turnavitu: megírt alakjai a múlt század izmusainak ködeiben botorkálnak…)

 

 

 

 

 

 

 

Fölbukkannak Kirchner meztelen leány-maszkjai és Emil Nolde táncoló- illetve csendélet-maszkjai (sárgán és vörösen vigyorogva); majd Otto Dix „új objektivitással” készített, torzult szépségei… Elénk lépnek - sokszor szimultán és aggodalmasan - Gaál József „Bolond”-jai, a látszólag mitologikus (és csak „testi” mivoltjaikban drasztikus), önnön kereteiket kinőtt, ám más terekbe át-növő alakjai, illetve: nem csak „Álomban létező”, többféle alfa-állapoton is áttátogó-lélegző, szögecselt-foltozott arcai… 

Köröttünk nyüzsögnek Zdzisław Beksiński durván bevarrott-szájú, bőrrel, kővel, csontokkal befalazott, élve magukba-temetett jelenségei, arc(talan)-maszkjai… Jönnek szuggesztív ember-szörnyetegei, „utópisztikus”, hátterek nélküli magán(y)-jelenetei, jönnek (triviálisan kinyögve ezt): akár a művész pre-mutációi...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ám mindezektől távol, országhatár-alagutakon túli (számomra mégis ismerős) dimenziókban: Aleksz „Kortársaim”-sorozatának arc- és gesztus-darabjai mosódnak a rusztikus-monumentálisból vissza-finomított (Erdélyi) hegységek erővonalaival, szikla-testeivel, expresszív folyamaival - majd átfolyva, beivódva történelmi városok főtereibe (emlékművekkel, legendáriumok meg-megrezdülő csonkjaival ölelkezve), hogy lassú korbács-kígyó-vonaglásokkal a folyamatos extázis-igénybe emelkedve (ismétlődve, elmélkedve): föl- fölkússzanak a nyitott Kertbe...

 

 

 

 

 

 

 

... őstermészet-hullámverés - csillagvirág-porkeverés - „tájmisztikus” elengedés...
(Organikus-vulkanikus álom-fázisokban csúsznak el tompított rom-buszok… - s egy szakállas mankó /Böcklin szirénjei felé/ integet…)
... analitikus ültetvények; szellemi hang-liánok; szín-experimentumok; tektonikus földkéreg-remegtetések; pszicho-technikus éteri eszmélet!

 

 

 

 

 

 

 

 „A pusztulásba rohanó ország zenéje panaszkodó, s ugyanakkor elmélkedő, hiszen a nép nyomorúságba jutott...” (Vej Hung, I. század – Régi kínai esztétikai írások.) Ám az is igaz, hogy: „a zene tökéletessége nem egyszerűen a hangok kiválósága, mint ahogy az ételáldozat sem akkor tesz eleget a szertartások elveinek, ha a bemutatott ételek a lehető legízletesebbek. A Tiszta Templomot kísérő lantnak vörös húrjai voltak, széles közökkel, de egy húr adta az alaphangot és csak három csatlakozott hozzá, s a meg nem szólalt zenei hangok mégis nagyszerűek voltak...”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aleksz „historikus tablóiról” Oroszlánok - és a Teremtés „idő-zárványaivá” átváltozó Vírusok csorognak alá... „Mors stupebit et natura, cum resurget creatura”. - Tehát: halált megvető bátorsággal nézve a pusztulás fokozatait... - ám oly egyéni „intonációval” megszólalva, akár(ha) a Requiem tenorszólistájának torok-csakrájából John Zorn idegszövet-fúvókákkal improvizálna...
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kórtannak és a mezőgazdaságnak - úgy tűnik - nincsenek őstípusai (éppen Plótinosz: Enneádész V. Könyvében bolyong a szerző)... Ellenben minden mértani alakzat megtalálható... A legrégebbi ősformák (aluról felfelé haladva): a Különbség, az Egyenlőség, a Mozgás, a Nyugalom és a Lét.  (A Zene is közöttük lüktet!) - -

A démonok megindítása, mindezzel együtt spirális természetű - s (jó esetben) versezettel, „mágikus vértezettel” - illetve áldozatokkal - szelídíthető...

(Opál-párás torok-hangon bíbor-gombák énekelnek... - Idő-tisztás hajnal-ágyán fehér lovak levetkőznek...)
„Halállal élek, nem kenyérrel, fejbelőtt mének szédületével!”... (N. L.)

 

 

 

 

 

 

 

 

A régiek azt mondották, hogy a vers nem más, mint külső formák nélküli festmény, a festmény pedig külső formákkal bíró vers.

A költői kép-értelmezésekre a régi bölcs, vagy a rügyfakadó „titán” szelleme egyaránt nyitott lehet: Lu Csi (261-303) például a művészi megfogalmazás sikerének, kudarcának forrása felől elindulva (képzetében elmerült baltával) újabb költészeti fogalmazás-formulákat farag:

 

Küzdünk a nemléttel, hogy rák(k)ényszerítsük a létre,
Megkopogtatjuk a csendet, zenét követelve tőle.
Végtelen tereket foglalunk egy lábnyi papírlapra,
Vízözönt árasztunk szét egy hüvelyknyi szívből.
Szavaink nagyra nőnek s egyre tágasabbá válnak,
Gondolataink megszilárdulnak s mind mélyebbre hatolnak.
Füvek és virágok pompás illata árad a szavakból,
Zöldellő hajtások duzzadó bősége sarjad belőlük.
Kacagó szél száll és kanyarog felfelé,
Sűrű felhők emelkednek ki az ecsetek erdejéből...

 

 

Krizbai Sándor (Aleksz) képei egyenként is megszemlélhetők a Galériában