Miközben csont-héjas a lerághatatlan vallomás:
a kiszemelt tisztás felett már tündér-libidó rezegteti
felhőnászágy-hasadék (dunyha-nyílás „huzatos”)
párolgásait  -- s  lám, egy Szatír: ettől kapatos…

 

 

PUNALUA FELTÁMADT

NAGY ZOPÁN ÍRÁSAI

Palasovszky Ödön emlékére

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ OPÁL HIMNUSZOK NYOMÁN

Szétbombázott mosolyod vér-cseppjeiből kirakott karmazsin-mozaik…
– gondoltam egy vers - esszé - portré „megrajzolása” közben: elalvás előtt

/mert: a „kilimandzsáró” az „kilimandzsáró”!,
a  „misszisszippi” az meg „misszisszippi”,
sőt: gaurizankár karmazsin!/…

Cikcakk-esték folynak el a deres-kék hajnal képlékeny színpadjai alatt 
– s a hó-okádó tűznyelő (a tűzkakáló hó-evő) Meztelenség
alélva célozza meg (karmikus varázspálcájával) a Mindennapok
szabad (ságra ment) akaratát

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/mert: a Zrí Polinéziából jött
-- s benne „naprendszerek születnek”,
tenger-ágyában pedig nyugtalanság a pólyába-csavart sejtelem/…

Az Egyszeregy ünnepén szirénák búgnak;
most a feltalálót is feltálalják
– s hegyikristályfelhő-színtelen transzparenseken égnek a versek
(belekkel, vérlucsokkal, bőséges, meleg-fekete epével… elegy)
lázbeteg szavai…

Dadogva ragyog a Világ (fonnyadó takonyfény)
dicsősége! –

 

 

 

 

 

 

 

 

Piros Fa-óriás kérges hasadéka sárlik, ömlik a láva:
fodrozódó őskígyó marja fel kúszásával a járdát,
az országút immár fortyogó, mély folyam
– s (mindent feloldva) a templom felé hömpölyög…

Idegen városok csörömpölő drótcsont-vas zenéjére agonizál
a 365 tagú pantomim-csoport: a megrágott-széthasadt lábbelik
millenniumi hegy-hordalékán - s a múltba harapdáló fogak mezejéről
bemohásodott túlélők (sár-gyermeikkel) nézik az előadást…

Palasovszky (katicáktól pöttyös patakból ivó, lángoló-piros szőrű őz) Ödön
a tisztáson megpillantja, hogy Ő:
a szépséges (leírhatatlan-szépségű) Tánc
– s táncának (önnön-magának) tökéletes neve: Hajnali Negyed Négy!  (…)

 

 

 

 

 

 

 

 

A micsoda-hegyek hétvégén a folyton-folyóba hajoltak,
omladozó fejüket áztatták, porladozó sziklaszemeik néztek
(s peregtek) a hullámok alá… –
Éppen a Kék Kabátod színű világi Hegy
kristály-szemei világítottak
a vándor-éjjeli fekete bölényeknek, a prérikutyák rituális fürdőzésének,
az opál-mellkasú gyöngybagoly fokhagymagerezd könnyeinek –
amikor a legéhesebb hegycsúcs:
oxigén-réteggel vastagon megkent fél-kenyérnyi szeretetet
harapott ki a Holdból…

Forró-ínyű volt a nyárvég:
vörös-áfonya ajakkal harapdált ajak, furcsa ízű hangok a bőrön,
arany-barna nyakon lüktető folyékony ér-zamat…
Tenyérből ittuk a halánték simítását
– s topáz, ametiszt szavakat kortyolt az est…

Szikrázó csókkal táncolt a sóhaj:
a száj-piros, a száj-piros, a száj-piros vérbor

/mert meggyötört-gyönyörű a karmazsin,
mert meggyötört-gyönyörű a karmazsin!/…

Majd reánk-botlott a csámcsogó vihar
– s jött a vak pornószínésznő, jött a botos pásztor-jellegű,
jött a mérget ivó fekete-koronás, jött a sántító üvegzongora,
jött a fölöttébb ragyás, jött a fanyar ivari látomás,
jött a zöldsáska-arcú, szőlőszem-mellű, parókás-vénlányos úrvezető,
jött egy érdes érem is, jött a felhőkabátos, púpos kisgyerek
(varangyot a táncoló asztalon pisiltetett),
jött a csípőcsont árnyéka, jöttek az izmok és rostok kifordítva,
jött a bolyongó telefonfülke, jött a visszahívható erdő-részlet
(csak a tisztás volt koszos, mint maszatos jelenések),
jött a négyes-ikrek négymellű anyja,
jött a bevarrott-szájú, pénisz-vaginájú ötödik elem,
jött a „Tenger” föliratú ember
– s elárasztotta köszönésünket, elárasztotta a szemöldök-rímet,
elárasztotta a matatást, elárasztotta a hatolást… –
jött – és csak jöttek – és jöttek, és nemcsak, hogy ünnepélyes sebeikkel:
de majdnem, hogy Teljesen!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„TRÁGÁR IMÁKAT ÍRTAM GYÖNYÖRŰ ÖLEDBE”

Punalua feltámadt (ideje a leltárnak):

Megnyúzott ködréteg-tükrök hevernek (ébredő mezők)
– s az éj-erdők fái smaragd könnyeket ejtenek értük,
a csipás-zöldesen sercegő levél-szemek is lefordulnak
és a matt hajnal avarán vergődve nyújtózkodnak

(ó, az egykoron csillagként becsapódó galacsin-darabkák):
jaj, a megrágott-kiköpött Szent János-fényű kis fogalmak…

Miközben csont-héjas a lerághatatlan vallomás:
a kiszemelt tisztás felett már tündér-libidó rezegteti
felhőnászágy-hasadék (dunyha-nyílás „huzatos”)
párolgásait  – s  lám, egy Szatír: ettől kapatos…

Punaluának most visszaadom a homo (gén) – kékhajú sapiens
pamflet-karácsony-ideál-homeo életért a reggelt –
a piros bolygó kiütéses keléseit családok nézik a Világ Vége tévében
– s a Kiátkozott Ház Láza fogadóban pedig titokban etetik
a  Punalua-énekeken is csámcsogó Őz biblia-lapokat rágó kérődzéseit –
míg a szabad Zrí riadóját játszó karmazsin-pizsamás gyermekek litániája
indulóként nyűglődik Tanagra tengereiben… –
Ámbár: nyűgtelenek az opál kezek – gondolja az Óra-tiktakk ünnepén
az ezeregy vendég (mintegy Prokrusztész ágyán heverve – s mélázva
a Nagy Szövetség keresztmetszetének jelenésein… –

Ösztönös ősz fürdőzik a tó felett;
Zsuzsanna himnusza csak a vállunkig ér;
Angyali csik(l)ó, mint aranyszőrű torzó szomorúsága;
só-ízű gyónás ballag;
búskomor virágágy legyint;
ó, lapidáció, ó, kavicsos láda, ó, lapidárium! –
Utolsó előtti felhők őrzik az utolsó lapok gondolatait;
(r)és hi(b)ába botlik a búcsú rózsa-mosolya;
az ízek legendájával anyukák fekszenek otthon
– s adalék-anyák sózzák be koraszülött morbidjaikat;
a nappal ismét piros, mint a tenger;
az elméletellenes ismeretlen szerelmesek (mint Ayrus leányai):
kórusdrámát adnak bizonyos kútból áradó egyszervolt Unikornis tényének;
kék-agyag iszap-állatok oldódnak egy emlékkönyv ígéretein
– s opusok orgazmusa utáni gyászról szaval az illumináció…

 

 

Az oldalt Bortnyik Sándor festményeivel és metszeteivel, Nagy Zopán duplex önarcképével, Pécsi József Palasovszky-portréjával, egy ismeretlen gambiai művész rajzával és egy Hevesy Iván-előadás dokumentumfotójával illusztráltuk.