„A kultúra bizonyos régiói nem popularizálhatók”

INTERJÚ

Áfra János szerkesztővel, főszerkesztővel, költővel beszélgettünk a redaktori munkáról, Glaukóma című első kötetéről, online és offline folyóiratok jövőjéről, valamint a versfilmekről.

Kapcsolódó anyag: részletek Áfra János verseskötetéből

„A kultúra bizonyos régiói

nem popularizálhatók”

Számos redaktori minőségedben vagy jelen a kortárs magyar irodalomban (a KULTer.hu alapító főszerkesztője, az Alföld tördelőszerkesztője, a Prae.hu és a Szkholion szerkesztője). Miből adódik a vonzódásod az ilyen típusú szövegmunkához?

Talán valamiféle – nem csak textuális – pedantériából, amihez társul az állandó kudarcra ítéltség érzése is, ez utóbbi azért, mert – ne szépítsünk – minden kiadványban marad valamiféle hiba. Ahol szöveg van, ott megjelenik a hiba is. Persze ha ezt dac nélkül elfogadod, igénytelen leszel a munkádra, ha viszont nem vagy hajlandó elfogadni, belekattansz a szélmalomharcba. Rémisztően hangzik, pedig sokat lehet meríteni ebből a bizonytalanságból.

Mi tette lehetővé, hogy ilyen fiatalon ennyi szerkesztői pozíciót magadénak mondhass?

Egy reménytelen ötlet és egy tucat elvetélt munkakísérlet. Már kilenc-tíz évesen kitaláltam, hogy csináljunk iskolaújságot, elkezdtünk dolgozni rajta, de mivel nem az osztályelsőkkel kreatívkodtunk, nem igazán vehettek minket komolyan, így a korai kecskerímek és képregények is megmaradtak a fióknak. Aztán tizennégy éves koromtól sok mindent kipróbáltam – segédmunka krumpliföldön, mákföldön, építkezésen stb. –, viszont a kortárs magyar irodalomról a Debreceni Egyetemre kerülés előtt gyakorlatilag semmit sem tudtam. Aztán az inspiráló közeg, amibe kerültem, új utakat nyitott meg. Meglepve vettem tudomásul, hogy olyasmiből is meg lehet élni, ami igazából legalább annyira hobbi és hivatás, mint munka, épp ezért nem válik kényszeressé akkor sem, ha hétfőtől vasárnapig egész nap ezzel foglalkozom. A publikációkon keresztül visszavezetett az élet a másik korai álmomhoz, a szerkesztéshez, és másodéves koromtól már a szakmai tevékenységekből és az azoknak köszönhető ösztöndíjakból éltem.

Áfra János a Vagány históriák fotósorozatban (Fotó: Bach Máté)

A szerkesztői munka nagyrészt láthatatlan, eredményei is nehezen mérhetők. Mégis miért érdemes csinálni?

A szerkesztés a legkreatívabb tevékenységek egyikévé tehető, ha játékként fogjuk fel. Ez nem egyenlő az elkomolytalankodással. A játékoknak is mindig vannak szabályaik, ugyanakkor lehetséges új játéktereket nyitni a lehetőségek felfedezésével. A kapcsolattartás, a szöveggondozás, az arculattervezés és a népszerűsítés különféle kihívásokat és izgalmakat hordoznak. Mindezek közben rengeteget tanulhat az ember a szövegek által, ráadásul nem akármilyen élmény látni, ha valaki, aki elsőként veled osztotta meg az írásait, egyre több szakmai fórumon jelenik meg.

Nyomtatott és digitális lapot egyaránt segítesz a munkáddal. Ennek fényében milyennek látod a mai nyomtatott kulturális lapok pozícióit? Meddig bírják még? Képesek-e jelentős állami beavatkozás nélkül fennmaradni? Mennyire képesek nyitni a magánszektor felé?

Egyre több online és offline kulturális folyóirat nyit a magánszektor felé, de csak nagy példányszámmal, magas látogatottsági statisztikával lehet vonzóvá tenni a hirdetők számára egy felületet, a kultúra bizonyos régiói pedig nem popularizálhatók így. Mindenesetre vannak izgalmas kísérletek, a Könyves magazin például különösen tetszik. Ugyanakkor a szűkebb közönségnek szóló szakmai folyóiratok száma szükségszerűen ritkul, ha az állami támogatás csökken – ebből csak az mutathatna kiutat, ha sorra jelennének meg a kulturálisan érzékeny mecénások az irodalmi életben.

Idén úgy gondoltad, hogy számos folyóirat-publikáció után kilépsz az arctalan szerkesztő pozíciójából. Minek tulajdonítható ez? Kötetdüh? Szerkesztői frusztráció?

Egy kötet előkészítése frusztrálóbb, mint a szerkesztői munka, így aligha szolgálhat a könyv orvosságul a szerkesztői pánikrohamokra. Egyszerűen formálódott valami nem „első könyv”-szerű dolog elég régóta, s kábé épp egy éve éreztem nagyjából vállalhatónak az anyagot, amikor a JAK későbbi sorozatszerkesztői elkérték olvasásra a kéziratomat, persze aztán még volt min csiszolni rajta.

A Könyvhétre megjelenő köteted címe: Glaukóma. Ez egy elég alattomos betegség, a zöldhályog elnevezése. Hogyan jutott eszedbe, hogy egy betegség nevével debütálj? Az olvasónak vagy a kánongépnek tetszenek jobban az ilyen címadások?

Biztosan a „kánongépnek” – ha ez alatt a szűk szakmát érted –, de engem tényleg nem az ennek való megfelelési kényszer vezetett a Glaukóma címhez. Egyszerűen nem akartam mást mutatni, mint amit a kötet elolvasása adhat. Mert mit idéz elő a cím? Idegenségérzetet. Ez a dolog a könyv elolvasása után is eluralkodhat az olvasón, éppen a végletes közvetlenség miatt. Mert a személyes belsőmonológok mélyre rántanak, életekbe. A glaukóma fogalma pedig bizonyos értelemben a legalkalmasabb metafora annak a személyközi tapasztalatnak az érzékeltetésére, hogy hályog köt össze és választ el bennünket az egymást ismeréstől. Azt hiszem, ezeknek a félreismeréseknek a keresztmetszetében jön létre az identitásunk. A könyvben különböző nézőpontokból ismerjük meg ugyanazt a karaktert, mikor eltérő versbeszélők szólalnak meg a vele való élményük kapcsán. Azt remélem, hogy a könyv így minden nyitott olvasójának meg tud világítani majd egy-egy szituációt akár a saját életéből is.

Áfra János a szigligeti JAK-táborban

A József Attila Kör adta ki a verseskötetedet. Mennyire erősen szólt bele a két sorozatszerkesztő, Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán az egyes versek alakulásába?

Orcsik és Sopotnik nem finomkodnak, mindenről karakteres véleményük van, de semmire nem köteleztek, nem írták, hogy ide ez vagy az kéne, csak hogy itt ezen vagy azon a részen még lehetne dolgozni, de a döntést mindig rám hagyták. Persze ha már bizalmat szavaztak a kéziratnak, fontosnak éreztem, hogy ők is elégedettek legyenek a végeredménnyel.

A verseidet olvasva, de az egész kötetet még nem bírva úgy tűnik, hogy időnként egy bölcsebb férfi bőrébe bújsz. Miért van szükséged a lírában egy ilyen szerepversszerű távolításra?

Nem csak más korú férfiak, de nők bőrébe is. Viszont szerintem nem szükségről, hanem inkább igényről vagy lehetőségről érdemes beszélni. A lehetséges élethelyzetek megismerésének igényéről és lehetőségéről. Próbálok belehelyezkedni olyan pozíciókba, léthelyzetekbe, amiket a saját bőrömön nem – vagy nem a versbeszélők nézőpontjából – élhettem meg, de úgy érzem, valamiképp mégis átláthatóvá, megközelíthetővé, feltárhatóvá, megérthetővé válhattak. A kötet minden verse egyfajta kísérlet az empátiára.

Borbély Szilárd fülszövege szerint köteted különös hangsúlyt fektet az érzékelésre. Nem érzed ellentmondásnak azt, hogy az érzékeléstől teljesen eltávolítod az alanyiságot?

Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy lehet-e mást írni, mint a megélt valóságot. Pedig tudod, hogy az sem tiszta, mi az, hogy valóság, ráadásul a fikción nem kérhetjük számon a biográfiai adatokat. Viszont a virtualitás korában különösen izgalmas kérdés, hogy miképp tehetünk sajátunkká idegen szituációkat, érzéseket, mozgásokat. A versnek is számolnia kell ezzel.

Milyen kortárs alkotók lírája érintett és érint meg a leginkább?

Leginkább egyes szövegek tudnak megfogni, de ha életművek szintjén gondolkozunk, akkor Borbély Szilárd és Marno János – az ő lírájuk inspirált leginkább az utóbbi egy-két évben.

Az Irodalmi Jelenen debütált az egyik versfilmed. Kikerülhetetlen, hogy a vers médiumot és formát váltson az életben maradásért? Vagy ettől csak a popularizálódása függ?

A médiumváltás bizonyos értelemben megtörtént. Ma már szerintem többen olvasnak verset interneten, mint könyvből, az más kérdés, hogy milyen verseket. A művészi formák közötti átjárással való játék pedig szükségszerű kísérlet a nagyobb közönség megragadására, viszont nem hiszem, hogy a versfilmek, verses képregények, megzenésített versek tömegeket láncolnának a könyvhöz. Nem is ez a céljuk. Megkönnyítik a szövegek útját a befogadóhoz, ugyanakkor persze bizonyos értelemben le is szűkítik a versek értelmezési horizontját, viszont legalább nyitnak egy kaput. Örök kérdés marad, hogy az olvasható szöveget akarjuk-e védőbástyaként védelmezni vagy az egybekapcsolódások által engedünk a popularitásnak. Szerintem mindkettőnek megvan a maga terepe, a slam poetry ez utóbbira kiváló példa, valamiféle líraiságot visz egy költészettől talán idegenkedő szubkultúra életébe, ez szép. Mostanság épp az foglalkoztat, hogy a chill out, ambient típusú elektronikus zenék és a szépirodalmi szövegek találkozásából is kisülhetne-e valami hasonlóan izgalmas fúzió.

Boldog Zoltán