Az önkéntesség presztízse

A Science Caffe egy tudományos és művészeti portál, melynek főszerkesztőjével, Jánosi-Mózes Emesével és webmesterével, Jánosi-Mózes Tiborral beszélgettünk a címben rejlő két tevékenységi kör kapcsolódási pontjairól, a tudomány és a művészet állapotáról, a motoros művészekről, a fraktálgeometriáról és az általuk szerkesztett lapról.

Az önkéntesség presztízse

avagy valakinek muszáj dolgoznia is

– Mi motivált benneteket abban, hogy a tudományt a művészettel elegyítve létrehozzátok ezt az oldalt?

Jánosi-Mózes Emese: Elsősorban az, hogy a magyar médiában ilyen nem volt. Egyrészt hiányoznak az olyan jellegű, magyar nyelven leírt tudományos publikációk, amelyek érthetőek a hétköznapi, az érdeklődő olvasó számára is. Vagy nagyon specifikusan, egy-egy témában találni magyar nyelvű, tudományos ismeretterjesztő cikket, ami a szakmának szól, vagy pedig nagyon bulváros, túlzó, kevésbé hiteles írásokat. Mint amikor látsz egy-egy nagyobb portálon egy ilyen címet, hogy „Föltalálták az Alzheimer-kór ellenszerét” – ez eléggé félrevezető, mert azért ilyenről nincs szó. És szükség van arra, hogy a hétköznapi ember is lássa azt, hogy sok kutatásnak sokszor mi az értelme, mert a tudomány nem önmagáért van. Másrészt viszont nem akartunk csak a tudományos területeken mozogni, ugyanis a mi érdeklődési körünk is szélesebb ennél, és szélesebb közönséget is céloztunk meg. Így jött be a művészeti vonal, és ez motivált főleg, mert ilyen nincs, hogy a kettő együtt legyen. Szerintem ennek a két területnek kommunikálnia kellene egymással, nagyon sokat tanulhat egyik a másiktól.

Jánosi-Mózes Tibor: Nekem meggyőződésem, hogy a jelenlegi tudomány olyan utat követ, amely tarthatatlan. Ez részint annak köszönhető, hogy a tudományos specifikáció és izoláció megöli a tudományt. Ma egy kutatót, egy újonnan fölvett PhD-st feladatorientáltan alkalmaznak. Néha az az érzésem, hogy a felettesek sem kívánják meg tőle azt, hogy megfelelő rálátása legyen az adott témára, mert a tudósok is csinovnyikokat akarnak maguk alatt. Nekem volt olyan oktatóm, aki kifejezetten a szemembe mondta, hogy ő nem akar konkurenciákat gyártani magának. Ezek disszonáns dolgok, sajnos ez jelen van, és hiányzik, igen, hiányzik a tudományban is a kreatív rálátás. Erről írtunk a portálon is, nagyon sok rendkívüli tudományos felfedezést a művészet inspirált. És akkor itt lehet Einsteinről beszélni, Bohrról beszélni, satöbbi; tehát valamilyen művészi megnyilvánulás rávezette a tudóst arra, hogy azt a problémát, amelyet ő meg akar oldani, azt nem biztos, hogy abból az aspektusból kell megközelíteni. Mi Emesével főleg a tudományos vonalat próbáljuk vinni, mivelhogy ahhoz értünk jobban. De nyilvánvalóan azt szeretnénk, ha minél több, művészetekkel foglalkozó ember is bekapcsolódna ebbe a programba, mert ezt a két területet össze kell kapcsolni, ez nem kérdés.

– Milyen tudományos és művészeti ágakat érint markánsabban az oldal?

J.-M. E.: A művészet tekintetében sajnos gyengébbek vagyunk, mint szeretnénk, de nyilván ez azzal is összefügg, hogy egyelőre kevesebb olyan szerzőnk van, aki kifejezetten művészetekkel foglalkozna. Elsősorban a könyvajánlók, recenziók, a filmes világ, illetve néhány fotógaléria dominál egyelőre, aztán szeretnénk egy kicsit jobban belemenni a képzőművészetekbe, a szépirodalomba. A tudományban elsősorban az élet- és a geotudományok vannak jelen, illetve az asztronómia.

J.-M. T.: Erről jut eszembe, hogy például a hirek.csillagaszat.hu egy nagyon sokszor hivatkozott portál, rendkívül jó szakemberek írják, úgyhogy a csillagászat egy meglehetősen jól disszeminált tudományterület Magyarországon. De ugyanebben a szakszerűségben egy általános, több tudományterületet érintő, tematikus rendszer, amely diszciplináris dolgokra is rá kíván világítani, olyan nincsen. Márpedig ez a jövő, hogy ha valamit kutatsz, akkor arra a dologra nagyobb léptékből tekints rá, és ehhez több ismeretre van szükség. Tehát nincs tudományos műveltség. Ugyanúgy, mint ahogy egy motoros művész ma azt mondja, hogy ő ebben a témában festő, és közben fogalma nincs a többi festészetről. Fingja nincsen. A költők nem ismerik a világirodalmat rendesen. Ezek szerintem nem jó dolgok, mint ahogy rossz dolog az is, amikor egy geológus nem tud semmi másról beszélni, csak a saját specializációjáról. Egy szedimentológus például nagyon nehezen tud egy kőzettanossal beszélgetni, mert nincs közös témájuk. Holott nyilván a nagyobb léptékű folyamatok tisztázásához szükségszerű lenne az, hogy ezek a tématerületek kommunikáljanak egymással.

A Science Caffe első szerkesztőségi ülése

– Bár az oldal megnevezésében nem szerepel, de társadalmi, közéleti témájú írások is felkerülnek. Miért éreztétek szükségét ennek?

J.-M. T.: Nagyon egyszerű. Lehet írni tudományról, lehet írni művészetről, lehet írni ezek kapcsolatáról, viszont az egyénnek a mindenhez való viszonyát is meg kell olykor fogalmazni, ami viszont társadalmi téma, társadalmi kategória.

J.-M. E.: És azért is van szükség erre, mert mégiscsak médium vagyunk, és szerintem a médiának egyik alapfeladata lenne a társadalmi folyamatokra rávilágítani, vagy legalábbis véleményt alkotni róluk. Próbálunk tehát megfelelni annak, hogy véleményszabadság van, sajtószabadság van, de nálunk is vannak szempontok, leginkább az, hogy nem akarunk a hétköznapi politikába belefolyni. Pártpolitikai szinten semmiképpen.

– Szó volt eddig tudományról, művészetről, társadalomról. Mennyire egyenrangúak ezek a profilok?

J.-M. E.: Szeretnénk, hogyha egyensúly lenne, de amíg arról van szó, hogy itt önkéntesek dolgoznak, és mindenki arról ír, amit szeret, ami őt foglalkoztatja, amit lelkesen tud csinálni, addig az határozza meg a profilok dominanciáját, hogy ezek a különböző érdeklődési körű emberek milyen arányban vannak jelen az újságban.

– Azért is kérdezem, mert a lapot a Geothink Tudományos Egyesület adja ki.

J.-M. T.: Amikor az egyesület megalakult, akkor nyilvánvalóan szakmai egyesületként indult, azóta viszont többször módosult a szervezet működési köre, a név is megváltozott. A földtudományokat szerettük volna terjeszteni széles körben, és arra gondoltunk, hogy a legmegfelelőbb, ha egy olyan kezdeményezést támogat a szervezet, ami egy szélesebb körű tevékenységet folytat, melynek csupán része a földtudomány.

– Milyen anyagi forrásokból táplálkoztok?

J.-M. T.: Elsősorban az egyesületi büdzsét terheljük meg a fenntartási költségekkel, de nyilvánvalóan elég sok önerőt is invesztáltunk a dologba. És elég sok olyan partneri megállapodás is született – részben az egyesületnek köszönhetően, mert civilszervezetről van szó –, ami lehetővé tette azt, hogy különösebb pénzforgalom nélkül, megállapodás címszóval tudjanak segíteni nekünk.

– Önerőről lévén szó: ti miből éltek?

J.-M. E.: PhD-ösztöndíjból, neurobiológus vagyok az Általános Orvostudományi Karon.

J.-M. T.: Én is ugyanebben a cipőben járok, a földtudományok doktori iskoláját végzem. Az ösztöndíjam egyébként nem olyan régen le is járt, úgyhogy én most már csak a doktorira gyúrok.

Tibor és Emese

– Így milyen mentális forrásokból tudtok táplálkozni?

J.-M. E.: Olyan önkéntes szerkesztőkről, szerzőkről, kutatókról, némely esetben művészekről van szó, akiknek ugyan pénzt nem tudunk adni a munkájukért, viszont máshogyan tudjuk kompenzálni. Tehát van itt mindenféle, a színházjegytől kezdve a könyveken át minden, amit elsősorban a partnereink biztosítanak. És olyan fiatalokról is szó van, akiknek szükségük lenne egyfajta bemutatkozási, megjelenési felületre, egy ugródeszkára, ami nagyon sokszor nem adatik meg csak úgy. Főleg, hogyha valakinek nincsenek jó kapcsolatai. Hozzánk bárki jöhet, küld egy próbacikket, egy próbamunkát, és ha megfelel, akkor nálunk megjelenési felülete van, és ezt ő el tudja könyvelni sokféleképpen. Lehet referencia egy hasonló jellegű, fizetett munkához, le tud ezzel önkéntes munkát is igazolni – külföldön ennek elég nagy kultúrája és presztízse van, sőt ott sok esetben elvárt, hogy az önéletrajzban szerepeljen valamilyen önkéntes tevékenység, amit civilszervezetnél végzett. És azért az újságírói, az ismeretterjesztő tevékenység is valahol egy társadalmi munka.

– Kik az olvasóitok?

J.-M. E.: Nehéz behatárolni, de elsősorban huszonöt-harmincéves, érdeklődő olvasókból áll a közönségünk. Nem feltétlenül a kikapcsolódás az, amit szolgáltatunk, mint a bulvárlapok, hanem a szakmai és laikus érdeklődésnek a kielégítése. Így az olvasói kör is főleg egyetemistákból, fiatal pályakezdőkből áll.

– Sikerül-e a látogatókat az eredeti érdeklődésükhöz képest másik téma felé, egy archeológia iránt érdeklődő olvasót például a művészettel kapcsolatos tartalmak felé terelni?

J.-M. E.: Az oldal struktúrája ezt lehetővé teszi, de erre nem tudok válaszolni.

J.-M. T.: Én viszont tudok. Kimutatható befolyása van ennek a dolognak, különösen, ha komparáció zajlik egy írásban. Az egyik kedvenc témám, hogy csak egy példát hozzak föl, az a fraktálgeometria, ami alapvetően egy tudományos jellegű dolog, kaotikus rendszerek dinamikus kapcsolatáról van szó. És ezek a kapcsolódások geometriailag, tehát vizuálisan is megjelenhetnek, ilyenek mondjuk a tengervíz-áramlatok. A fraktál azért is jó téma, mert összekapcsolja nagyon sok kutatás eredményét egy már-már önmagában is művészi jellegű megnyilvánulásban. Hogyha ezt én egy cikkben úgy fogalmazom meg, hogy teszek néhány megjegyzést arra vonatkozóan, hogy „nézzétek csak, ezt milyen sok művész felhasználja, milyen sok művészi vetülete van ennek a dolognak”, akkor az érdeklődő olvasó rá fog kattintani, és rá is kattint a művészeti tartalmakra is.

Fraktálok. Forrás: greentunic.deviantart.com

– Milyen marketinggel tudjátok megtámogatni a lapot?

J.-M. E.: A webkettes közösségi média elég nagy segítség. A Facebook, a Twitter a mai napig az elsődleges marketingünk, hogyha így nézzük.

J.-M. T.: Az volt a koncepciónk, hogy elkezdünk valamit csinálni, de különösebben nem verjük nagydobra, hiszen a munkád eredményét akkor tudod reálisan mérlegelni, hogyha annak a promóciójára nem áldoztál. A jó témákat előbb-utóbb megtalálják. Azt szokták mondani, hogy a mai világban mindenki másol mindenhonnan – ez most egyébként is aktuálpolitikai dolog lett –, de valakinek azért mégiscsak meg kell írnia valamit. Valakinek muszáj dolgoznia, legfeljebb sokan használják fel a munkáját a saját egyéni érdekeik céljából. Tehát a látványos marketingtevékenységet egyelőre mellőztük, és valószínűleg mellőzni is fogjuk.

– Mekkora az olvasottság?

J.-M. T.: Amikor minden reklám nélkül elindult a lap 2010-ben, akkor kezdtük első nap tíz olvasóval, második nap hússzal, aztán szépen elkezdtünk növekedni, jelenleg már elérjük napi szinten az ezer független olvasót. Ez gyakran fluktuál, attól függően, hogy milyen időszakot élünk meg, de most már van egy olyan megbízható közösség, amelyhez szólni lehet, és reagálnak, és számítani lehet rájuk.

– Márciusban volt kétéves a portál. Milyen kézzelfogható eredményeitek vannak?

J.-M. E.: Jó is, hogy kérdezed, mert én általában a hibákat látom meg, azt, hogy mit kéne még véghezvinni. Így visszanézve viszont, ahhoz képest, hogy nem költöttünk marketingre, nem volt semmilyen nagyobb anyagi támogatás mögöttünk, szerintem elég szép eredményeink vannak. Ez az olvasószámban látszik főleg, a partneri kapcsolatokban, illetve az oldal sokszínűsége az, ami kézzelfogható. Amikor elkezdtük, akkor csak nagyobb rovatok, nagyobb blokkok voltak, ehhez képest most már alrovatokra kellett bontani gyakorlatilag mindent. Ami még nagy eredmény, és egy online portálnál ez szinte alapkövetelmény, a napi frissülés minden szinten, és ezt most már elég jól tartjuk. Egy élvezetes és olvasmányos portál lettünk, amin lehet böngészni, amin lehet barangolni. Én ezt szerettem volna elérni, hogy eljöjjön az az idő, amikor nem tudom már elolvasni az összes cikket.

– Az oldal nemrég háromnyelvűvé vált. Érzitek-e már ennek a hatását?

J.-M. E.: Igen, főleg az angol verziónak köszönhetően, ami most ugyanolyan progresszíven indul, mint annak idején a magyar. Kezdenek kialakulni itt is a partneri kapcsolatok. Van például a Pennsylvania Egyetemnek egy csoportja, a Penn International Business Volunteers, ők kifejezetten civilszervezeteknek segítenek abban, hogy hatékonyabban működjenek a saját régiójukban. Megkerestek, azóta nagyon sok e-mailt váltunk, elég jó kapcsolat alakult ki közöttünk, és engem csak később világosítottak föl mások arról, hogy ez egy nagyon nagy dolog, hogy általában az ő ajtójukon szoktak kopogtatni a civilszervezetek. Ők pedig megkerestek minket. És ez nem úgy működik, hogy akkor elkezdjük, és ők segítenek, hanem nekik ezt a projektet meg kellett versenyeztetni az egész egyetemen belül. Hatvanvalamennyi projekt volt, abból huszonöt jutott tovább, aztán a Science Caffe projektje bekerült az első háromba, és úgy néz ki, hogy a továbbiakban ők fognak segíteni nekünk a marketingtevékenységekben és a többi háttérmunkában. Az fogta meg őket, hogy ez egy nagyon jó lehetőség a világ minden tájáról jövő fiataloknak, ráadásul gyakorlatilag el se kell mozdulniuk a lakóhelyükről, otthonról is tudják végezni, amit kérünk.

J.-M. T.: A másik fontos dolog a többnyelvűséggel kapcsolatban, visszatérve a vesszőparipámhoz, az izolációhoz, hogy a magyar társadalom sajnos nyelvileg is erősen izolált. A többnyelvűség azért lenne fontos, mert nagyon-nagyon sok kreatív gondolat születik meg, és nagyon szeretnénk, hogyha ez azonnal több nyelven kerülne publikálásra, hiszen ha egy írás több embert is érdekel Magyarországon, akkor az valószínűleg nagyságrendekkel többeket fog érdekelni globálisan.

J.-M. E.: És ennek a háromnyelvűségnek van még egy személyes hozadéka is, az, hogy minket már kiszakított ebből az izoláltság-érzésből. Nagyon sok emberrel megismerkedtünk a világ minden tájáról, Indiától kezdve Brazíliáig, a nemzetközi levelezőlistán már napi kontaktban vagyunk velük, és ennek köszönhetően a mi látókörünk is folyamatosan szélesedik. Elég sokszor írok föl például témajavaslatokat, habár nálunk semmi nem kötelező, de azért egyfajta témaválasztási lehetőséget adunk, és az első reakció, amit megkaptam egy mumbai-i sráctól, hogy jók a témák, csakhogy éppen mindegyik olyan „nagyon európai”, és őt ez nem érdekli, ő erről nem fog tudni írni. Válaszoltam neki, hogy hát persze, akkor tessék saját témákat fölvonultatni, olyanokat, amiket a saját környezete inspirált. És ezek az írások is bekerülnek az oldal dinamikájába, és ettől még nagyobb lesz, mint amire eredetileg terveztük.

– Ment-e elébb a világ a Science Caffe által?

J.-M. E.: Én remélem, hogy igen. Szerintem minden fiatal vállalkozó, vagy újságíró, vagy bárki, aki önkifejezésre szánta el magát, szeretné azt hinni, hogy ha ő leír valamit, lefest valamit, lefotóz valamit, akkor az előrébb viszi a világot azáltal, hogy ő megmutat valamit egy új szemszögből. Én is úgy gondoltam nagyon sokáig, hogy igen, igen, megy előbbre a világ, ez kell, erre van egy látens igény. Sokan nem tudják, hogy erre igényük van, pedig van, ha megtalálnak minket, akkor általában rendszeres olvasóvá válnak. És szeretném azt hinni, hogy ez előrébb viszi a világot, de a jelenlegi helyzetből kiindulva kezdem úgy gondolni, hogy sajnos ez azért nem így van.

Molnár H. Magor