Szeged-modell?
Miért mondhatják sokan, hogy Szeged átvette a fiatal irodalmi élet irányítását? Hogyan sikerülhetett ez? Miként szakadhat meg napjainkban egy eddig példaértékű folyamat? Többek között ezekre keresi a választ Boldog Zoltán írása.
Tavaly és idén különböző asztaltársaságoknál gyakran hangzott el a mondat: Szeged átvette a fiatal irodalmi élet irányítását. A legfontosabb fiatal írószervezet vezető pozícióit és egyéb, a kulturális életet befolyásoló funkciókat ugyanis a napfény városához szorosan kötődő írók, irodalmárok kapták meg 2011-ben és 2012-ben. Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, Orcsik Roland, a József Attila Kör egyik sorozatszerkesztője és a Tiszatáj redaktora jelenleg is szegedi lakosok. Gaborják Ádám, a József Attila Kör jelenlegi elnöke is itt végezte az egyetemet, fontos kulturális eseményeket szervezett a városban munkájának megkezdéséig; Turi Tímea, a Magvető egykori szerkesztője jelenleg disszertációját írja a szegedi bölcsészkaron.
A némi malíciával, néha azonban annál több büszkeséggel tálalt mondat egy olyan folyamatra világít rá, amelyet érdemes a fővárosi „agyelszívás” könnyen indokolható szociológiai szempontján kívül több oldalról is megközelíteni. Főleg azért, mert Gaborják Ádám, Kollár Árpád, Orcsik Roland és Turi Tímea is egy olyan rendszerbe kerültek be, amelyet sokan Budapest-központúnak gondolnánk. A fiatal, szegediek „vezérelte” irodalmi élet tézisének kérdésében jelen írás nem foglal állást, csupán arra kíván – bizonyára sokaknak nem kielégítő – választ adni: hogyan alakulhatott ki ez a helyzet.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a budapesti és a vidéki irodalmi csoportok szerveződését, azt vehetjük észre, hogy a fővárosban főként virtuális közösségek nevelték ki meghatározó költőiket, a legfiatalabb nemzedék hangjára hatással lévő „idolokat”. Gondoljunk a 2005 és 2009 között virtuális és nyilvános költészeti műhelyként működő Telep Csoportra! A blog szerzői mára a magyar irodalom meghatározó tagjaivá váltak, az alapító Krusovszky Dénest 2012-ben József Attila-díjjal jutalmazták. De a ma induló fiatal költőnemzedék hangját is erőteljesen befolyásolja többek között Bajtai András, Nemes Z. Márió vagy Pollágh Péter lírája. Hasonló a helyzet az Előszezon című versbloggal, ahol a csoport tagjai és a kommentelők egymás műveiről mondhattak véleményt. Az itt publikáló Simon Márton vagy Tolvaj Zoltán verseinek beszédmódja szintén jelentősen hat a pályakezdő költők körében. De érdemes odafigyelni Toroczkay Andrásra is, akinek Napfényvesztés című kötete méltatlanul visszhangtalan maradt.
A fenti virtuális közösségek megteremtették az egymással való versengés, a kulturális vita és a továbbfejlődés lehetőségét. Ezzel együtt pedig a nyilvános szellemi jelenlét iránti igény energiája is a blog keretei között csapódott le. A műhelymunkával kikerülhették a neves irodalmi lapok szerkesztőinek néhány soros visszautasításait, és csak a késznek érzett versekkel kopogtattak a redakciók ajtaján. A vélemények is főként a kezdő pályatársaktól érkeztek, így a szellemi irányítást a nagy mesterek helyett saját kezükbe vették (l. Az apagyilkos generáció c. esszét). Egymással folytattak párbeszédet, tehát egymástól tanultak. Amikor megjelentek az első kötetek, mind a műhelymunka, mind pedig a blog frissítése megállt. A virtualitást felszámolta a nagyobb súllyal rendelkező könyvtest. A Telep Csoport utáni második generáció is felnőtt, befutott.
Amíg az irodalomhoz kötődő szellemi energiák levezetése, a nyilvánossá tett műhelymunka a főleg fővárosi fiatalokat tömörítő versblogokban folyt, addig a szegedi költők kimaradtak mind a Telep Csoportból, mind az Előszezonból. Ennek egyik oka lehetett, hogy a blog ötletgazdái maguk is Budapesthez kötődtek, és főleg az ismeretségi körükben mozgó, rokon szellemiségű pályakezdőket vontak be a virtuális csoportba. A szellemi közösség így annak ellenére vált helyhez kötötté, hogy a világhálón tapasztalható nyitottságuk mindenkinek elérhetővé tette műveiket.
A blogközösségekből való kimaradás mellett azonban korántsem virtuális, de annál élénkebb irodalmi élet zajlott a XXI. század első évtizedeiben Szegeden. A Fosszília című irodalmi és művészeti lap szerkesztői között ott találjuk Orcsik Rolandot, aki több szerkesztőtársával együtt az egyetemen tanító Odorics Ferenccel, Ötvös Péterrel és Szilasi Lászlóval konzultálva formálta a lap arculatát. Ebbe az arculatba tartozott az egyetemisták megszólítása mind az írásokkal, mind pedig a gyakran performanszokat is előnyben részesítő irodalmi eseményekkel. Orcsik Roland ezenkívül a Symposion folyóirat egyik szerkesztője volt 2010-től, tehát mind a vajdasági magyar, mind a magyarországi irodalomrendszerben otthonosan mozgó szervező és alkotó ember. Nevéhez kötődik például a határon átívelő Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál, amely szegedi és szabadkai kulturális programokkal szövi szorosabbra a vajdasági és a szegedi régió egymáshoz kapcsolódó szellemi szálait.
A Fosszília mellett a Kollár Árpád szerkesztői közreműködésével megjelenő Bölcső is jelentős szellemi potenciált képviselt a szegedi bölcsészek körében és a helyi kulturális életben egészen a 2003-ban történt hatalomátvételig, amikor a hallgatói önkormányzat propagandalappá fokozta le az azóta is működő periodikát. Kollár Árpád a közös vajdasági származásból adódóan számos irodalmi esemény szervezésében, kiadvány szerkesztésében együttműködött Orcsik Rolanddal, egyik ezek közül a korábban már említett „Sínbusz”.
Gaborják Ádám jelenleg is a Pluralica című összművészeti lap szerkesztője, éveken át pedig a VitaMin nevű kritikai beszélgetéssorozatot szervezte Szegeden, amely meghonosította a városban a szellemi életből addig hiányzó szakmai vitát fontos irodalmi művekről. Turi Tímea pedig a Szegedi Egyetem című egyetemi lap meghatározó újságírója volt, emellett fontos beszélgetések vezetője Parti Nagy Lajossal, Tóth Krisztinával.
A fővárosi versblogközösségekkel szemben tehát Szegeden az irodalmi jelenlét klasszikus formája volt meghatározó. Az irodalmi tartalmat kínáló folyóiratok megjelenése eseménynek számított, a periodicitás kiszámíthatóvá tette a kapcsolatot szerkesztőség és a kultúrafogyasztó közösség között. Ez kényszernek is számított, hiszen egyetlen olyan Szegedhez kötődő irodalmi lapot sem említhetünk, amely folyamatosan frissülő tartalmával a virtuális térben próbálta volna meg az olvasóközönséget megszólítani. A fiatal egyetemisták versei a Bölcsőben vagy a Szegedi Egyetemben jelenhettek meg, a visszajelzések pedig a kommentek helyett a szerkesztőktől és a baráti asztaltársaságok vendégeitől érkeztek. A Szegedhez kötődő folyóiratok szerkesztői, írói fontos kulturális programok szervezői, moderátorai voltak, így személyes jelenlétükkel arcot adtak saját tevékenységüknek, emellett személyesen megszólíthatóvá tették magukat. A virtuális, szűk közösséget érintő műhelymunkát tehát egy folyamatos irodalomszervezői munka pótolta.
A megszólíthatóság mítoszához pedig hozzátartozik, hogy Szegeden néhány helyen koncentrálódott a kulturális élet. Egyik motorja a Grand Café, a másik a Millenniumi kávéház. Az Újszegeden található Móra Kollégium már távolabb esik a Belvárostól, a belvárosi REÖK pedig korábban nehezen és ritkán nyitogatta kapuit az ingyenes irodalmi estek szervezői előtt. A fővároshoz képest szűkös, de a valós jelenlét lehetőségeit megteremtő kulturális helyszínek nagyrészt ugyanazokat az embereket mozgatták meg, így a köztük lévő kapcsolati háló is erősebbre szövődhetett. A szűk kulturális tér az egymással való párbeszéd jótékony kényszerét alakította ki. A különböző helyeken összeülő, de valójában szinte azonos asztaltársaság Budapesten gyakran a több asztaltársasághoz egyszerre tartozó fiatal író típusát alakította ki. Ez pedig a kapcsolati háló erősségére is hatással lehetett. A többféle kötődés a szétaprózódó szociális energiák révén azt eredményezhette, hogy a virtuális közösségen kívül más, klasszikus módon szerveződő közösséghez gyengébb szállal köthették magukat a fiatal írókat. Egyik ilyen fontos kivétel volt a rövid életű Puskin utca című művészeti folyóirat, amely Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Szabó Marcell és Urfi Péter részvételével éppen akkor szűnt meg, amikor híre már a vidéki egyetemekre is eljutott. Az ennek megszűnésével keletkezett vákuumot az akkor már végnapjaikat élő versblogok sem pótolták. Az utóbbi években kezdett mind virtuális, mind attól elszakadó közösségépítésbe az Apokrif című folyóirat, amely országos terjesztésűvé válva, erősebb színvonallal akár befoltozhatja a korábban keletkezett rést.
A Szeged-modell tanulsága lehet, hogy az irodalomrendszerben való virtuális jelenlét és az ahhoz kötődő iskolaalapítás (értsd: Telep Csoport) sem pótolhatja azt a kapcsolati tőkét, amelyet a közvetlen találkozások jelentenek. Nem helyettesítheti az asztaltársaságokat, amelyek kiemelkedő szerepet játszanak a véleményformálásban. A megszólíthatóság mítoszához hozzátartozik az a vágy is, hogy a megszólítottnak legyen arca, ne pedig többségében linkeket felvonultató digitális szövegteste. Mindez természetesen csak tendencia, hiszen az Előszezon-estek és a különböző felolvasások lehetőséget adtak a virtuális műhelyben dolgozók megismerésére, de Szegeden ennek hiánya és a szűk kulturális tér elkerülhetetlenné tette a valós jelenléthez kötődő találkozást, és az ennek során kialakuló eszmecserét.
A Szeged-modell azt bizonyíthatja, hogy a nyilvánossá tett műhelymunka látványossága a folyóirat-publikációkkal együtt sem válthatja ki az irodalomszervezői és szerkesztői tevékenységet, amely sokkal meghatározóbbnak mutatkozik egy-egy vezető irodalmi pozíció betöltésénél, mint a szépirodalmi teljesítmény. A virtuális jelenlét főként a szerzőként való ismertséghez, népszerűséghez segít hozzá, míg a valós jelenlét inkább az irodalomszervezői karrierhez. Hiszen a Telep Csoport és az Előszezon tagjait jóval többen ismerték korábban országos viszonylatban, mint a Szegeden tevékenykedőket. Egy-egy írószervezet, meghatározó kiadó azonban főleg arra a kapcsolati hálóra és szociális tőkére támaszkodik, amely a virtuális jelenlét forradalmi tetténél kézzelfoghatóbb eredményeket is fel tud mutatni. Talán ez, az alkotói munka melletti folyamatos, az asztaltársaságokat a virtuális közösségekkel szemben előnyben részesítő irodalomszervezői tevékenység az, amelynek segítségével egyféle, de korántsem kimerítő választ adhatunk arra: hogyan vehette át Szeged a fiatal irodalmi élet irányítását.
Mostanában azonban érzékelhető Szegeden egy olyan attitűd, amely éppen a fenti értékek miatt nevezi „tájidegen”-nek, a várossal szembeni hivatását be nem töltőnek a Tiszatáj című folyóiratot. Ez azonban éppen annyira lehet pozitívum, a szegedi nyitottság dicsérete is, mint megrovás.
A Tiszatáj-vitát követően éppen az előző hetekben történt néhány olyan esemény, amely azt mutatja, hogy a jelen esszében Szeged-modellként emlegetett folyamat új színezettel egészült ki.
2012. november 17-én a Reök-palotában megnyitották a Kontrasztok vonzásában című kiállítást, amelynek része volt Győrffy László Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben című installációja. Ez a mellékelt képen látható módon tálalta a művész sajátos életérzését és magához az alkotási folyamathoz való viszonyát, vagyis 12 tányéron elhelyezett műfekáliával, egy levágott kéz élethű másával, illetve egy koponyákat ábrázoló festménnyel. Sokan úgy vélték, az installáció az utolsó vacsorára utal, ezzel a gesztussal pedig sérti a „jó érzésű polgárok” ízlését. (Győrffy munkájáról és annak fogadtatásáról Molnár H. Magor írását itt olvashatják.) A városi közgyűlés jobboldali többségű kulturális bizottságából néhányan tiltakoztak a műalkotás ellen, egy helyi plébános is aláírásgyűjtésbe kezdett, valamint egy szélsőséges portál képviselője is antiszemita megjegyzésekkel kísért nyilatkozatot és plakátot tett közzé az ügyben. Ennek hatására Győrffy László összes kiállított alkotását visszavonta a városból. A sajátos színezetű szegedi kultúrharcnak ez csak az első állomása volt, ugyanis az átpolitizált műértelmezés körül kialakult vitában a Reök-palota vezetőjét, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatóját, Bátyai Edinát is felelősségre vonta a közgyűlés, és 2012. december 1-jén menesztette (a döntés 15 nap múlva léphet hatályba).
A múlt héten különböző asztaltársaságoknál gyakran hangzott el az a mondat, hogy Szegeden kezdetét vette egy kultúrharc, amely elvonja a város valódi szellemi értékeiről a figyelmet. Ez a folyamat talán felülírhatja az esszé felvázolta Szeged-modell képét is, és a megalkotott, de máris elhasznált fogalmat történetivé formálhatja. A város kulturális életében zajló változások ellen ugyanis a fent említettek közül Facabook-mozgalmat és online petíciót indítottak, tehát már ők is az online térben formáltak markáns véleményt.
Aki manapság hallja Szeged vonatkozásában a kultúra szót, annak a következő néhány kifejezés juthat eszébe: műfekália, menesztés, politika. Vajon eddig tartott a Szeged-modell, a megszólíthatóság és a jelenlét mítoszára épülő sikertörténet? A szociális energiák a kapcsolatépítés helyett az ellenállásra koncentrálódnak majd? Ez az ellenállás magával hozhatja-e a kényszerű bezárkózást, az átpolitizált kulturális köldöknézést? Vagy egyszerűen Szeged lesz az a hely, ahol éppen ezért nagyobb tétje lesz egy-egy előadásnak, felolvasóestnek, performansznak?
