NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (8.) – Egy makulátlanul tiszta zsebkendő

 PRÓZA

A verekedés Zsofka néném miatt tört ki, pontosabban őmiatta kapott össze két lovag, amiből akkora balhé kerekedett, hogy az Aranyhordó személyzete másnap is a vért sikálta a padlóról.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

regény, nyolcadik rész

Egy makulátlanul tiszta zsebkendő

Apám leszerelése egybeesett annak az eperfának a kitermelésével, amelybe negyvenöt tavaszán belevágott a villám. Sokáig úgy tűnt, hogy a kettéhasadt, kiszálkásodott és jócskán megfeketedett törzsből teljesen kiveszett az élet, de egyszer csak megjelent rajta egy friss hajtás, és az eperfa ismét benevezett a tavaszi öltözködésversenybe. A fajtájára jellemző sietséggel kapkodta magára a ruháját, ami eleinte csak szegényes koldusgúnya volt az akácok barokkosan fodros öltözetéhez képest, de ahogy múltak az évek, egyre inkább fölzárkózott hozzájuk, sőt 1953 tavaszán el is hagyta őket. Egy sportember eleganciáját idézve zúgatta a lombját, amikor a kert végében sorjázó akácok még csak meztelenkedtek. A törzséből sarjadó új ág ferdén növekedve átívelt a teljes hátsó udvaron, és komor fenyegetést jelentett az istálló egyébként is lazán illeszkedő cserepeire. Nem kellett hozzá nagy szakértelem, hogy rápillantva bárki megállapíthassa: ez a sátortetővé formálódó képződmény maholnap veszélyesebbé válik a jégesővel súlyosbított nyári zivataroknál. Márpedig, ha egy fa a gazdája ellen fordul, a sorsa megpecsételődik. Az egészségesebbeket metszéssel, gallyazással még úgy-ahogy kordában lehet tartani, de az ilyen démoni erővel fölvértezettek ellen nem marad más megoldás, csak a fejsze meg a fűrész.
Az udvarban nőtt fákat mindig tövestől kell kiszedni és csakis tél végén, még a rügyfakadás előtt. Csáti-Szabó nagymamám is tudta ezt, ezért vízkereszt óta a tavasszal esedékes munkaakciót szervezte. Leginkább az addigra teljesen meggyógyult Károly bácsira számított, aki nem is vonakodott ettől a mások számára talán nyűgös munkától. Összecsődített vagy hat embert a környékről, arra is ügyelve, hogy mindnyájan rendelkezzenek néminemű fakiszedési tapasztalattal, aztán mint bandagazda megegyezett a nagyanyámmal a fizetségről. Pénzről természetesen szó sem esett. A megállapodás úgy szólt, hogy a széthasadt és részben elszenesedett törzs kivételével minden gallyat és ágat elszállíthatnak, a gyökérzetet is beleértve. A fa akkoriban kincset ért: a boszniai bányákból még nem indultak be a hatvanas évek közepétől megszokottá vált szénszállítmányok, így 1953-ban a módosabbak is csak szárízékkel fűtötték a kemencéiket.

Azon a friss levegőjű, de szikrázóan derült márciusi napon – 25-ét mutatott a naptár – Sztálin már három hete alulról szagolta az ibolyát. Az időközben paraszttá avanzsált Mohácsi nagyapám – négy hold egész jó minőségű szántón gazdálkodott – ebből a körülményből újfent arra a megállapításra jutott, hogy a Szovjetunió napjai meg vannak számlálva. Most nem a Két Galambban, hanem a faluközpontban nemrég megnyitott Bolmán vendéglőben tartott erről előadást, de rá se bagózott senki. András nagyapám a negyvennyolcas informbürós történésekből az elvi állásfoglalás szintjén még kimaradt, de azóta eltelt öt év, és ez felért egy örökkévalósággal. A kockás abrosszal letakart asztalok mellett ücsörgő munkásemberek zavart mosolygással hallgathatták a Szovjetunió sorsát ecsetelő, kissé talán fellengzősre sikeredett beszédét, mert arra azért nem vetemedtek volna, hogy igazat adjanak neki. Ilyesfajta politizálgatásra a bolmáni csatatérről elnevezett kocsma nem volt a legmegfelelőbb háttér. Itt akkor is meg kellett adni a tiszteletet, ha a legnagyobb ellenség halálhírét fújta be a szél az ajtón. Már csak amiatt is, mert amikor a Drávaszög nyugati csücskében található Bolmán – magyarul Kácsfalu – határában százszámra estek el a falunkból is verbuvált, mindenfajta kiképzés nélkül a német elitcsapatok elé lökött Petőfi-brigád harcosai, Sztálin még a jugoszláv népek és nemzetiségek legnagyobb barátjának pózában tetszelgett.
Az a szónoklat, amit a nagyapám a Bolmánban erősen spicces állapotban kivágott, akár a hivatalos pártpropaganda eszközévé is válhatott volna, ha valaki lefaragja róla a Mohácsi András-féle túlzásokat. Olyasmiket mondott, hogy a Szovjetunió volt a történelem legnagyobb hazugsága. Nem adok neki húsz, de legföljebb harminc évet, és széthullik magától. Még októberi forradalom sem kell hozzá.
A kocsmában lebzselők mindezt leplezetlen örömmel hallgatták, mert bár ők is ebben reménykedtek, túlságosan is beszariak voltak ahhoz, hogy egy ilyen öngyilkos gondolatot kimondjanak. Egyébként meg minden jel arra mutatott, hogy a jugoszláv államnak tényleg nincs szüksége az internacionalista jóindulatra. A kocsmától alig néhány háznyira ott zúgtak a tavaly ősszel beüzemelt gurigagyár – valójában csak manufaktúra – esztergagépei, kicsit távolabb pedig büszkén nézegette magát a Nagy Árokban a szívógázmotorokkal fölszerelt malom épülete. Úgy tűnt, a beszolgáltatások, rekvirálások és egyéb nyomorúságok ideje  visszahozhatatlanul véget ért, de azt a Bolmánban iszogatók közül senki sem tudhatta, hogy azok a fiatalok, akiket balszerencséjükre 1948-ban vittek el katonának, és a hadsereg kiderítette róluk, hogy Magyarországon is vannak rokonaik, még mindig az ítélet nélküli börtönbüntetésüket töltik.
Károly bácsi és bandériuma már csaknem végzett az eperfával. A vastagabb ágakat sikerrel lefűrészelték, és mert ezt a műveletet megúszták nagyobb károk nélkül – csak az üresen álló akolról vertek le néhány cserepet –, úgy gondolták, túljutottak a munka nehezén.
Közismert, hogy az eperfának napsugárszerűen hétfelé ágazó gyökere van. Károly bácsi bandája meg is talált minden egyes ágat, és sorra el is metszette mindegyiket, de a törzs továbbra is úgy állt, mint a cövek. Amikor már valóságos bombatölcsért ástak körülötte, és az egész portát ellepte a széttrancsírozott eperfagally, kiderült, hogy van egy nyolcadik gyökér is, ám ez nyílegyenesen lefelé vezet. Az egyik munkás, a két házzal följebb lakó Beszédes Józsi bácsi azt is tudta, mi ennek a különös jelenségnek a magyarázata. Az itt a baj, emberek, mondta, hogy ebbe a fába belebaszott a villám és löketet adott neki lefelé. Az a hét ág, amit elvágtunk, azért forgácsolódott olyan könnyen, mert már nem volt benne élet, de ez a nyolcadik ruganyos, mint a tanyasi disznó pöcse. Fűrésszel nem lehet hozzáférni, a fejszét meg, mint menyecske az alsószoknyát, simán csak lerúgja magáról.

Ezt már a gangban ülő és mindent szemmel tartó Petrás Örzse sem bírta megállni szó nélkül. Ki kéne hívni a plébános urat, hogy fröcskölje meg szenteltvízzel, az majd leveszi róla a rontást, károgta, és a reumától bütykösre aszalódott kezével rituálisan keresztet vetett.
Csáti-Szabó nagymamám azt sem tudta, mivel kedvezzen az egyre hitehagyottabban tébláboló munkásainak. Éppen eléggé babonás volt ahhoz, hogy higgyen az anyósának, de mielőtt még rajta is erőt vett volna a tanácstalanság, a félmeztelenre vetkőzött, ingével a homlokát törölgető Károly bácsi kijelentette, hogy ő nem hisz sem az istenben, sem az ördögben, és még inkább nem a babonában. Ha a fogságban a jóisten segítségére meg a kedvező előjelekre várt volna, és nem kezdi el inni a cukros vizet, ugyanolyan sorsra jut, mint azok, akiknek a sztyeppén farkasok nyaldossák a csontjait. Hogy szerencséje is volt, azt ő nem vitatja, mert ha nem egy cukorgyárba osztják be őket, hanem valami bányába, akkor csak követ meg homokot zabálhatott volna. A gyárból a szigorú ellenőrzés mellett is mindig ki tudott vinni annyi cukrot a nadrágja szárán – egyedül ott nem vették észre –, amiből a barakkban kikeverhetett egy csajka híg, cukros vizet. Ezt tartotta életben, nem az imádság, úgyhogy most ne beszéljen neki senki a rontásról meg a plébánosról, hanem adjanak a kezébe egy fejszét.  
Károly bácsit nemcsak a naponta elfogyasztott fél liter cukros lötty, hanem az őrület időnként halványabban, máskor meg erősebben izzó parazsa is működtette. Az eperfa törzse már erősen imbolygott, és senki sem tudta megsaccolni, milyen vastag az a nyolcadik gyökér. Lehetett egészen vékony is, meg derékvastag is, ezt tényleg csak az ördög tudta. Az emberek diszkréten odébb is húzódtak, amikor Károly bácsi bemászott a gödörbe, és a feje fölül lendületet véve tiszta erőből lesújtott arra az átkozott nyolcadik gyökérre.
Mintha egy feszes gumiszalagra suhintott volna. A fejsze visszacsapódott a gyökérről, és mert Károly bácsi erre a legkevésbé sem számított, úgy vállon trafálta önmagát, hogy a górén tollászkodó gerlicék fölrebbentek a csattanástól. Kész csoda volt, hogy nem szakadt le a karja, vagy nem tört el legalább a kulcscsontja, de ahol a fejsze foka elérte, ott azonnal megjelent egy tenyérnyi véraláfutás. A gödör szélén állók sápadtan tekingettek egymásra, mert ez a folt alig néhány ujjnyira terpeszkedett attól a halványrózsaszínű, szintén gyökérzetre emlékeztető forradástól, ami Károly bácsi torkán futott keresztbe és valahol a tarkójánál ért véget. Beszédes Józsi bácsi a varjúként bólingató Petrás Örzsére nézett, akiről lerítt, hogy ebben a balesetben az istenkáromlás méltó büntetését látja, de ennek a komolyabb fájdalmakat is megélt veteránnak ez nemcsak hogy meg sem kottyant, hanem valósággal fölbőszítette. Egy újabbat, még erősebbet suhintott a gyökérre, de most már számolt a visszarúgással. Alig perdült le egy darab forgács, de Károly bácsi nem tágított. Rendszeres templomjáró nagyanyámmal és a túlvilág praktikáiban egyre jártasabb Petrás Örzsével mit sem törődve cifránál cifrább káromkodások közepette addig ütötte-verte azt a gyökeret, amíg egy éles, reccsenő hang nem hallatszott, és a fatörzs lustán, fáradtan, akár egy legyőzött titán, rá nem hasalt arra a tekintélyes földbuckára, amelyet a mellette ásott gödörből lapátoltak össze.

Ebbe a furcsa, felemás hangulatba toppant bele a belgrádi Vozsdovác laktanyából leszerelt jóapám. Akkor lépett be a nyitott nagykapun, amikor a gallyat és az összefűrészelt ágakat már a talicskákra és tragacsokra kötözgették. Úgy nézett rá mindenki, de főleg a nagyanyám, mintha szellemet látott volna. Három évvel korábban egy suhanc ment el itthonról, most meg egy hetyke bajszú, jó kiállású férfi jött haza, akit majd szétfeszített az elmúlt három év minden öröme és kínlódása. A Gyülekezet közbeli ház apám szemében szinte már nevetségesen kicsinek és jelentéktelennek tűnt mindahhoz képest, amit Szarajevóban és Belgrádban látott. Kabátjának belső zsebében a téglavörös színű, vászonborítású katonakönyvébe írt jellemzés szerint az egységébe jól beilleszkedő, fegyelmezett katona volt, aki önállóan is képes dolgozni. Ez pedig fölért egy kitüntetéssel, mert azt jelentette: ezen a ponton még bármerre fordulhat az élete. A seregben letette a rádiótávírdász vizsgát, amellyel Dravográdtól Gyevgyelijáig bárhol elhelyezkedhetett. És ha ez csak hipotézis, mert ugye az ember fia nem szívesen szakad el a szülőföldjétől és főként nem ok nélkül, akkor még mindig megmaradt neki az a lendület, amit a katonaságtól kapott. Gyanítom, hogy ha egy kicsivel előbb érkezik, puszta kézzel tépi ki a fatörzset a helyéből. Azt a bizonyos kereskedelmi iskolát, és a meglévő hat elemije mellé a hiányzó kettőt úgyszólván nekifutásból letudhatta volna, ha nem ér véget egy éles metszésvonallal ez az eufória, és Csáti-Szabó nagyanyám, meg az orákulum szerepét teljesen magához ragadó Petrás Örzse nem rántja vissza erőszakkal a rideg valóságba.
A katonáskodása alatt kapott levelekből apám tudta, mi minden történik otthon, már ami a jelentéktelenségeket illeti, mert Csáti-Szabó nagymamám vigyázott, hogy a kellemetlen hírek ne jussanak el hozzá. Örvendetes esemény volt például, amikor Béla bátyámat 1952-ben felvették a JNA* zágrábi orvosi egyetemére, de apám arról nem értesült, hogy ez az alapvetően ingyenes oktatás is elég sokba kerül. Béla bátyámnak mindig szüksége volt valamire, amit a hadsereg nem finanszírozott, és ilyenkor a nagyanyámnak kellett színre lépnie. Tovább cifrázta a helyzetet, hogy ’48 után már nemcsak amerikai filmek, hanem nagyobb mennyiségű nejlon- és textiláru is érkezett az országba a tengerentúlról, ami elavulttá tette a háború után nagy sietve beindított kendergyárakat. A miénkben csak néhány állagmegóvó, karbantartó munkás maradt, a többit kivezényelték kapálni a szövetkezeti parcellákra. Ezzel az intézkedéssel a menzai étkeztetés is megszűnt, és vele együtt Csáti-Szabó nagymamám kényelmes munkahelye. De ez csak egy volt a sok csapás közül: a háború után megjelent kolorádóbogár az ötvenes évek elején kiégett sivataggá változtatta a nem olyan régen még bársonyosan hullámzó krumpliföldeket. Aztán jött a lisztharmat, a lilapenész és végül a medveszövő lepke. Mintha a háború szellemfájásai törtek volna rá a világra, hogy még egyszer próbára tegyék a tűrőképességét. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy a kolorádóbogár kivételével ezek a nyűgök mind a sztálinisták aknamunkái, pontosabban az ötödik hadoszlopé. A fertőzött növényeket Magyarországról hajigálják át a határon, vagy léggömbön fölküldik a magasba és rábízzák a légáramlatokra. Csak Amerikának lehet hinni, mondogatták egymásnak a Veronka néni ganglépcsőjén ücsörgő, mindentudó transzportmunkások, miközben lassan kortyolgatták a cukrozott boraikat. Arra senki sem vetemedett, hogy Amerikát is bevegye az ötödik hadoszlopba, pedig a napnál világosabb volt, hogy a csíkos bogár tőlük származik. Ez a hang jobban passzolt volna az örök ellenvéleményen lévő Mohácsi nagyapámhoz, de ő sosem járt Veronka néni zugkocsmájában, amely ezekben a sötét, válságszagú időkben talán a legnagyobb virágkorát élte. Akinek valamilyen gondja akadt a világgal, egyetlen alumíniumból sajtolt dinárból is berúghatott, és ebben a műveletben nem is a mennyiség játszotta a főszerepet. Veronka néni sokféle összetevőből keverte ki azt a lőrét, amelynek címkéjére akár a fekete alapon fehér halálfejet is rá lehetett volna biggyeszteni. Azok az örökké búsképű, szénporos kabátú lovagok, akik rendszeresen látogatták, enélkül is fölmutathattak fejenként vagy fél tucat olyan betegséget, amelyek tanulmányozását, lajstromozását és leírását az akkor még csak elsőéves Béla bátyám akár ugródeszkának is használhatta volna az orvosi egyetemen. Ám őt ez a tarkaság nem érdekelte, mert már javában Gál Etelkának, Veronka néni fogadott lányának udvarolgatott. A megismerkedésük része volt a nagymamám és Veronka néni közötti szövetségnek, de talán a véletlen is szerepet játszott benne.

Amikor a kendergyári pályafutása véget ért, Csáti-Szabó nagymamám visszament Veronka nénihez. Főzött, mosott, takarított, miközben a nagyasszony az üzleti ügyeit rendezte. Előfordulhatott, hogy az akkor még gimnazista Béla bátyám is elkísérte, például ha valamilyen csomagot kellett hoznia vagy vinnie. Gál Etelka pedig ott üldögélt a gangban azon a recsegős, fonott karosszéken, amelynek hasonmása a Gyülekezet közben, Petrás Örzse aszott feneke alatt sírdogált. Ez utóbbi szék úgy szólt, mint amikor a halál megsarkantyúzza a lovát, míg az a másik, amelyen a szépséges Etelka olvasott, csak sóhajtozott. Hasonlóképpen cselekedhetett Béla bátyám is, mert azonnal beleszeretett Etelkába, aki pedig álmai lovagját fedezte föl a kosarat cipelő snájdig fiatalemberben. Így adódhatott, hogy amikor Béla bátyám Zágrábba költözött, már volt kivel leveleznie.
Az iskoláztatás anyagi része viszont teljes egészében Csáti-Szabó nagymamámra hárult, mert bár Veronka néninek mindig határozott elképzelései voltak egy üzlet mibenlétét illetően, odáig sosem merészkedett, hogy jótékonykodott volna. Egyfajta jogos önvédelem volt ez, mert azokban az időkben, amikor a Két Galambot működtette, szinte naponta kunyeráltak tőle kisebb-nagyobb összegeket, de ő tudta, hogy ha csak egyvalakinek is segít, lehámlik róla a megközelíthetetlenség védőburka és úgy jár, mint a csősz nélkül hagyott szőlő, amelyet megrohamoznak a seregélyek. Emiatt, ha a pénz mezejére terelődött a szó, úgy tett, mintha nem hallaná, vagy nemes egyszerűséggel másról kezdett beszélni. A kölcsönkérő ebből tudhatta, hogy nem érdemes még egyszer próbálkoznia.
Csáti-Szabó nagyanyám nem akarta magát kitenni efféle kellemetlenségnek, ezért a fia iskoláztatásának terheiről nemcsak Veronka néninek, de a rokonainak sem beszélt, nehogy a hír kézen-közön a nagyasszony fülébe jusson. Inkább eljárt kapálni, nyáron meg aratni, ahogy tette azokban a zaklatott években is, amikor hazaköltözött. Az illúzióival pedig végleg leszámolt. Ignác nagyapám árnyékait – az önarcképét, a könyveit és egy, a kézírását őrző meggyes pite receptet – a padlás félhomályában hagyta porosodni, mert a fiai jövőjével kellett foglalkoznia. Úgy tűnt, Sándorral nem lesz semmi baj, nagyon jót tett neki a katonaság, de Béla maga volt a rejtély. Nem vitás, hogy sosem lenne belőle, mondjuk jó gyümölcskertész, de ez a doktori pálya sem egy életbiztosítás. A hadsereg tanítja, ami azt jelenti, hogy élete végéig katona lesz. Ha kitör a háború, mehet a csatatérre operálni.
Ez a rögeszme valamelyest nyugtalanította a nagyanyámat, de nem annyira, hogy elterelte volna a figyelmét a gyakorlatiasabb kérdések elől. Azon az estén, amikor a sikerrel kitermelt eperfa halotti torát ülték – apám jóízűen falatozta a munkásoknak sütött kalács maradékát –, Csáti-Szabó nagyanyám kertelés nélkül előrukkolt azzal, hogy egy kereset kettőjükre sem elég, nemhogy hármójukra, vagyis apámnak a lehető legrövidebb időn belül munkába kell állnia. Úgy mondta ezt, mint egy parancsot, ami eléggé furcsán adta ki magát azok után, hogy soha, semmilyen érzését nem volt képes szavakba önteni. De most nem a lelkizésen volt a hangsúly. A globális döntésekben továbbra is Petrás Örzsét illette meg az utolsó szó, ám ezekben a zaklatott és minden korábbinál pénzhiányosabb időkben a nagymamám egy kissé megkeményedett. Meg Veronka nénitől is tanult egyet s mást, aminek most hasznát látta. Apámban pedig továbbra is két világ kavargott. Erősen dolgozott benne a hadseregben megszokott regula, amikor mindenre azt kellett mondania: értettem, és az a gondolat, hogy mostantól ő lesz a családfenntartó. Hegedülni ugyan nem tudott, mint Ignác nagyapám, és a lányokkal sem bánt túl magabiztosan, de egy detektoros rádiót már nevetve összerakott. Ami meg a tanulást illeti, azt csak úgy mondta magának. Egész más az, amikor rákényszerítik az embert valamilyen tanfolyam elvégzésére, meg amikor a saját akaratából ül be az iskolapadba. Most olyan világ jön, amikor nem is lesz szükség annyi tanult emberre. A seregben a politikai oktatáson is azt hallotta, hogy küszöbön áll az ország iparosodása. A lelkiismeretesen dolgozó kétkezi munkásnak éppen annyi becsülete lesz, mint a mesterembernek. Meg kell cselekedni, amit megkövetel a haza, és ha azt követeli, hogy egy gép mellett állva nyolc órán keresztül termeljünk, akkor termelni fogunk.

Apámat 1953. április elsején – egyáltalán nem tréfából – felvették a malomba zsákosnak, ő pedig természetes közvetlenséggel csatlakozott a lisztszagú melósbrigádhoz. A vele azonos súlyú zsákok emelgetésének, cipelésének technikáját hamar elsajátította, és bár a katonaságnál valamelyest összeszedte magát, két-három hónap múlva már éppen olyan szakadt volt, mint a többiek. A régi cimborák, akikkel annak idején együtt veselkedett neki a kereskedelmi iskolának, nagy örömmel fogadták vissza a társaságukba, úgyhogy apám előtt is megnyílt a falusi agglegények egyetlen járható útja, a sírig tartó iszákosság.
Faluhelyen a házasodás küszöbéhez érkező legények csak kevés jó parti közül válogathatnak, bár lehet, hogy ez éppen fordítva van, és a lányok pécézik ki maguknak azt az ürgét, aki nekik tetszik. Apám ordenáré módon kimaradt ebből a folyamatból. Úgy rukkolt be, hogy nem hagyott itthon senkit, akivel postai úton bizalmaskodhatott – ebből a szempontból még a hat évre Zágrábba költöző Béla bátyám is előrébb járt –, és amikor visszajött, már az utolsó vonat után is csak integethetett. Vasárnaponként a haverokkal kijárt a meccsre, amit az Aranyhordóban, az új korszak legelegánsabb, leglátogatottabb vendéglőjében lefolytatott fröccsözés követett. De a haverok egy idő után hazamentek a feleségeikhez, vagy a barátnőikkel csatlakoztak valamelyik asztaltársasághoz, és ez azt jelentette, hogy az én bárgyún mosolygó apám egyedül maradt a sanknál.
Ha ebben a bortól és hajolajtól savanykás szagú, telefüstölt kocsmai világban valakinek hangsúlyos érdeke fűződik ahhoz, hogy apám felhagyjon ezzel a gyakorlattal és mielőbb a cselekvés mezejére lépjen, akkor én vagyok az. Mind a ketten pontosan tudjuk, hogy szombaton és vasárnap a Mohácsi lányok is ott tetszelegtek az Aranyhordóban, egy csupa kishölgyekből álló társaság gyűrűjében, és csak arra vártak, hogy tíz óra legyen, mert ekkor kezdődik a táncmulatság. Ilyenkor összébb tolják az asztalokat, hogy a zenekar előtt tánctér keletkezzen, aztán lekapcsolják a csillárt, hogy csak a falikarok sárgás fénye ragyoghassa be a termet. A kandúrok biztonsági okokból még egyszer hátrafésülik dióolajjal bekent frizuráikat, a lányok meg igazítanak valamit az egyébként tökéletesen illeszkedő ruháikon, de már meg is szólal a klarinét édesbús hangja, és a székek szinte kiröppennek a fenekek alól. Ez az, ami értelmet ad ennek az egész hóbelevancnak! A cigaretták sisteregve nyomódnak el a hamutartókban – néhányan még egy szíverősítőt is lenyomnak –, és mire a pultnak támaszkodó apám észbe kaphatna, hogy tán ő is fölkérhetne valakit, már mindenki ott tülekedik a pillanat tört része alatt tömegnyomorrá változott tánctéren.
Meglehet, bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is szomorkásan nézte ezt a vidámságot, de közel sem annyira kétségbeesetten, mint én. Legszívesebben bokán rúgnám, hogy térjen már észhez: anyámat egy sánta pékinas táncoltatja! Apám úgy tesz, mintha ez nem érdekelné, aztán furcsa kalandra szánja magát: kimegy a kocsma elé, ahol egy kisebb társaság azt fontolgatja, hogy gyalog átmegy Pacsérra. Ennél határozottabb céljuk nincsen, de egyiküknél vagy egy flaska rizling, ami útközben lazán elfogyasztható.
Apám a kötelezettség nélküli egyedek légies könnyedségével csatlakozik ehhez a csoporthoz, pedig két kézzel húznám vissza, mert tévedhetetlenül tudom, hogy ezen az estén lesz az a bicskázás, amelynek következményei rávetülnek az egész Mohácsi hölgykoszorúra. A verekedés Zsofka néném miatt tört ki, pontosabban őmiatta kapott össze két lovag, amiből akkora balhé kerekedett, hogy az Aranyhordó személyzete másnap is a vért sikálta a padlóról.  Ha minden az eredeti forgatókönyv szerint zajlik, vagyis ha apámék valóban átgyalogolnak a négy kilométerre lévő Pacsérra, a legeslegutolsó olyan alkalmat is elszalasztja, amellyel megközelíthetné anyámat.
A társaság harsányan óbégatva vonult végig a Pacséri úton, és közben olyan tettekre szánta magát, amelyeket szégyellek papírra vetni. Az még hagyján, hogy minden nagykapun bezörgettek, de amikor a bor elfogyott, az üres üveget hozzávágták a tűzoltólaktanya falához. Aztán, nehogy valaki elszámoltassa őket a tettükről, addig rohantak – vihogva, lökdösődve –, amíg el nem maradt mögöttük a falu és ki nem értek a határba. Ott elfogyott belőlük a szufla.

Nem tudhatták, hogy nagyjából ötven lépésre tőlük, a térdig érő muharban egy ember szundikál. Az öreg Major volt, a trombitás, aki aznap délután egy pacséri láló** temetésén a Nizamski rastanak című zeneszámot fújta. A lálók később annyira leitatták, hogy a hazafelé igyekvő öreg a két falu között kénytelen volt pihenőt tartani: a trombitatokját a feje alá téve ledőlt a muharba és elszunyókált.
Apám a hatvanas években beavatásszerűen elárulta, hogy ha az öreg Major azon az estén nem ijeszt rájuk, biztosan átténferegnek Pacsérra és lemaradnak a balhéról. De azt ő sem értette, miként hallhatta meg az akkor már suttogóra vett beszédüket. A szélfúvás irányára nem emlékezett, de arra igen, hogy a falunk felé fordulva kifejezetten idegesítette, hogy a balonkabátja gallérját fölborzolja a szél. Ez csak akkor volt lehetséges, ha a fuvallat Pacsér felől érkezett, vagyis az elmondottak és a tények egybevegyítése alapján az öreg Major nem hallhatta az úton csoportosulók pusmogást, mert azt ellenkező irányba sodorta a szél.
Jó lenne azt hinni, hogy isteni közbeavatkozás történt, pedig a magyarázat kiábrándítóan egyszerű: a Bácskában még a legmakacsabb szélfúvás sem egyenletes. Itt nincsenek szurdékok, hogy kötött irányba tereljék a légáramlatokat, ezért azok úgy viselkednek, ahogy nekik tetszik: az irányt nagyjából megtartva, hébe-korba fickándoznak egyet, akár az anyjuk mellé pányvázott kiscsikók.
Nem hiszem, hogy a történet szereplői közül bárki is kétségbe vonhatná azt az állításomat, hogy azon a langymeleg májusi éjszakán a bácskai szellő éppen úgy és éppen ott tett egy kitérőt, ahol az öreg Major heverészett. Lehet, hogy az csak néhány szótöredéket hallott, de már ettől is magához tért. Amikor pedig fölkönyökölt és meglátta az úton billegő árnyékokat, rögtön tudta, hogy csak néhány hozzá hasonló maligánszinttel büszkélkedő legényről van szó, ezért úgy gondolta, az idősebb és tapasztaltabb ivó jogán egy kicsit megijeszti őket.
Apám másfél évtized múlva töredelmesen bevallotta, hogy attól a semmiből támadt trombitahangtól – csakúgy, mint a cimborái – majdnem összeszarta magát. Az ösztön azt parancsolta, hogy ne Pacsér, hanem Ómoravica felé szökjenek, és bár hamar rájöttek, hogy ez csak az öreg trombitás produkciója lehetett, a lendület addigra már visszavitte őket oda, ahonnét elindultak. A többi már színtiszta történelem: úgy fél egy körül az Aranyhordóban lökdösődés támadt, mire a zene elhallgatott, a pincér pedig fölkapcsolta a villanyt. Így legalább százan látták, hogy egy alak bicskát rántott, és mert többen is üvegekkel mentek rá, behátrált az egyik sarokba. Miközben a bal karjára csavart abrosszal védte magát, jobb kézzel mindenkit megszúrt, aki közel merészkedett hozzá.
Mire a milícia megérkezett, az Aranyhordó már olyan volt, mint a mészárszék. Apám eközben a tömegen át a kijárat felé próbált húzódni, de váratlanul szembetalálkozott az eseményektől sokkos állapotba került, sírdogáló Mohácsi Terikével. Becsületére legyen mondva, hogy ebben a kiélezett helyzetben is hamisítatlan úriemberként viselkedett: elővette a zsebkendőjét és odaadta anyámnak, aki ezt szó nélkül elfogadta. Azt nem tudhatom, bár nagyon is hihetőnek tartom, hogy később, amikor a szurkálót és a sebesülteket elszállították, apám hazakísérte anyámat, és mert az ilyen felajzott idegállapot beszédkényszeressé teszi az embert, egészen hajnalig vitatták, elemezgették a mindkettőjük számára megrázó részleteket.
A szurkáló ezért a cselekményért hat évet kapott, ami akár súlyosabb is lehetett volna, ha a sérülteknek maradandó károsodást okoz, de hál’ istennek, mindnyájan felépültek. Az eseményt premier plánban végigkövető szemtanúk azt állították, hogy János – így hívták a szurkálót – úgy négy-öt centinél összecsippentette a hüvelyk és a mutatóujjával a bicska pengéjét. A szóbeszéd szerint azért, mert tudta, hogy az ekkora szurdancsot még nem kezel fegyverként a törvény. Lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy nem, az viszont tény, hogy a szüleimet az öreg Major trombitája és apám gyors helyzetfelismerése hozta össze. Az csupán egy érdekes adalék, hogy Csáti-Szabó nagyanyám megkövetelte a fiaitól, hogy mindig legyen náluk egy pedánsan összehajtogatott, makulátlanul tiszta zsebkendő.

* Jugoslovenska Narodna Armija, vagyis Jugoszláv Néphadsereg
** A bácskai szerbek gúnyneve

A Nagykanális első része: Ignác nagyapám esete a sztapári úttal

A Nagykanális előző része: A cselszövés