Ugrás a tartalomra

A hónap írója – Teljességet nem ígér – Beszélgetés Géczi Jánossal

A saját életet sokféleképpen lehet elmondani, azonban manapság úgy teszik, hogy annak kizárólagosan a belső mozgatórugóit hangsúlyozzák. Vallom, hogy a történet megkonstruálásában és elmondásának módjában a környezet ugyanolyan jelentőséggel bír, mint maga az adott helyzetet megélő személy.

Géczi János

Az egyetlen – amit kaptam – a név
mint lepke árnya a falon A fény előtt s után
hogyan ült láthatatlanul s honnan repült
s ha kell – a vaksötétben – hová?
Ha rászáll reccsen-e az ág?
Szakadatlan nyitnak a titkok
miként a rózsák s a rózsajelképek:
és egymásba omlanak Ócska
rímének foglalatában – csöpp csecsebecse –
fölcsillan a világ Szüntelen adja
s visszavonja magát a ragyogás
2005

Távoli beszélgetés Géczi Jánossal

Lassan már 40 éve lesz, hogy ismerjük egymást. Nyomon követhettem életed, írásművészeted alakulását, szerkesztői, tanári és tudományos pályádat is. A kérdéseimben kísérletet teszek arra, hogy ennek az életútnak a számomra legjellemzőbb összetevőivel szembesítselek.

Írásaidban, különösen a szociográfiákban és a prózában, kivételesen fontos szerepet játszik egy-egy ember, személyiség, sors. Ha ki kellene választanod az életed alakulása szempontjából legfontosabbakat, kiket neveznél meg?

Sok embert ismerek, nem amiatt, mert egy időszakban erős szociográfiai érdeklődés munkált bennem, hanem mert az irodalmári pályám és a tanári mesterségem együttesen így alakították az életemet. A pálya és a mesterség az ilyen kapcsolatok tartalmát is meghatározza, de teljességet nem ígér. Ellenben igaz, hogy a mestereim és a barátaim száma nem fogyatkozott meg, miként az is, hogy mindegyikük szerepét fontosnak érzem a gondolkodásom és az életvitelem alakítása szempontjából. Másrészt a tevékenységem mégiscsak magányosan folyik, aminek ártalmait épp' elég alkalmam volt megtapasztalni.

Meg kell mondanom, hogy az emberek többsége számomra nem elég érdekes;  általában azok, akik a környezetükkel nem kerülnek már-már élettársi viszonyba, hanem azt csupán a céljaik elérésére használják fel, – vagy ki.  Azokat az embertársaimat kedvelem (és nem kevesen vannak ők sem), akik kicsinységük és esendőségük tudatában simulnak a dolgok közé; akik figyelő, szemlélő attitűddel vesznek részt a törvényszerűen bekövetkező eseményekben, az éppen megélhető pillanatban; akik a világ valamennyi élőlényével, történetével, jelenségével, egyedével kapcsolatban megértőnek és egyenrangúnak képesek maradni. Tehát akik nem duzzasztják valamiféle szörnyeteggé magukat, mert nem minden áron képviselik önnön egyediségüket és fontosságukat. Mindig is azokat a – sajnos kisebbségben lévő – személyiségeket kedveltem, akik számára a biológiai, etológiai, művelődéstörténeti örökségük legalább olyan értékes, mint az, hogy ezek alkalmi összegződéseként a testük-lelkük esetleg a saját értékénél nagyobb jelentőséget nyerhet, kitüntetettebb figyelemhez juthat. Az életem alakulásához sok ilyen ember járult hozzá, némelyek csak a művészi munkáim során kibontott részletekhez, mások a magánéletemhez, és szerencsémre olyanok is akadtak, akik mindkettőhöz.

Szegedi tanáraim közé tartozik Ilia Mihály, akit fiatalabb korában ismertem meg, mint amennyi idős most én vagyok.  Zalán Tiborral való barátságom is onnan, az ő köréből  ered, s csaknem ugyanabból a korszakból származik a Szabados Árpáddal, Reményi József Tamással, illetve a veled való kapcsolatom is. Akadnak pályatárssá növekedett tanítványok is, Vári György például. A későbben kialakult baráti kötelékeim közül Tolnai Ottót nevezném meg, majd pedig Csányi Vilmost; az ő jelenlétük az életem rendkívül fontos része. Ahogyan azonban nem illő azokról nem beszélni, akikkel ugyan találkozhattam volna, de sosem találkoztam (Kálnoky László, Lénárd Sándor, Borges, Umberto Eco), ugyanúgy illetlenség volna, ha a nekem egykor fontos, ma már halott  társaimat nem idézném meg (Endrődi Szabó Ernő, Baka István). S máris látom, mennyire hiányos a felsorolás.

Az esszéidben, de máshol is, hatalmas műveltségi anyagot használsz, mozgatsz. Ez a kulturális beágyazódás is jelentős mértékben személyekhez kötődik. Kik a legélőbbek közülük és miért?

Korszakonként másokat kellene megemlítenem. Nagyon szerettem és szeretem az orosz és az osztrák irodalmat, legyen az régi vagy kortárs. Jeszenyin, Alekszandr Blok, Oszip Mandelstam, Rilke, utóbb Joszif Brodszkij, Ljudmila Ulickaja, Vlagyimir Szorokin tartozik ide, és hát ki ne felejtsem Thomas Bernhardot, Christoph Ransmayrt. Kezdetben Füst Milán, majd Szabó Lőrinc és Nemes Nagy Ágnes olvasásával töltöttem ki az időm. Később, amikor a dél-amerikai, majd az észak-amerikai korszakom elérkezett, ugyancsak számos jelentős hatás ért. Ezek közül Ezra Pound (s az ő közvetítése révén Kemenes Géfin László) szerepe a kiugró. Manapság szinte minden jó irodalmat el tudok olvasni, legyen az kínai vagy olasz, szerb, lengyel vagy magyar. És sokan maradnak az állócsillagaim. Nem is szólva a festőkről, bölcselőkről, mérnökökről és másokról.

Abban valóban igazad van, hogy az ilyesfajta műveltséget (túl azon, hogy személyes törekvéseim alapzatául is szolgál) arra is alkalmasnak látom, hogy megmutassa, miről nem enged – éppen engem – beszélni.

Kezdeményező, mindig újat kereső, felfedező és honfoglaló alkatnak ismerlek, aki ezer szállal kötődik a modernitáshoz. Ennek a jellegzetes magatartásnak miben és mennyiben van kapcsolata a hagyománnyal?

A hagyomány nyilván annyi, amennyit a múltból érzékelni képesek vagyunk, képes vagyok, s annak egyik-másik része hol ezért, hol azért intenzívebben megmutatkozik. Az elmúlt évtizedekben a rózsa szimbólumainak kutatása okán sokat kellett forgatnom az írott örökséget. Így fedeztem fel magamnak a hellenisztikus, a kora középkori, a Karoling-reneszánsz és a barokk képversköltészetet. S egyre inkább érdekel az is, hogy egy-egy korszak mentalitása miként határozza meg a használt műfajokat, formákat. A tapasztalataimból esszék születtek, s nyilván ezután sem lesz másként. Az esszét érzem a legalkalmasabbnak arra, hogy effélékről beszéljek. A regény, a vers – már az e tapasztalatok utáni munka eredménye.

A kívülállónak úgy tetszik, az életed folytonos mozgás, úton-lét. Mi a szerepe a műveidben az utazásnak?

A saját életet sokféleképpen lehet elmondani, azonban manapság úgy teszik, hogy annak kizárólagosan a belső mozgatórugóit hangsúlyozzák, s többnyire éppen a személyiség oldaláról. Mindezt felemásnak érzem. A számtalan kihasználatlan lehetőség aggaszt, mert talán éppen azokban adódott volna alkalom a pontosabb beszédre. Vallom, hogy a személyiség mellett a történet megkonstruálásában és a történet elmondásának módjában a környezet ugyanolyan jelentőséggel bír, mint maga az adott helyzetet megélő személy. Aki, mint "szennyeződés" a véletlenek túltelített sóoldatában, egyszer csak kristályokat kezd maga köré növeszteni.

Én a személyes véletleneknek (amely nem esetlegességet jelent) nagy szerepet tulajdonítottam mindig. Vonz a váratlanságuk, és érdekel, izgatottá tesz, vajon őrájuk vonatkozóan miféle válaszok lehetőségeit kínálja föl a saját élet.  Amilyen az enyém is. Az utazásaim, mivel azok régtől fogva egyidejűleg belsők (azaz szocializációm, etológiai örökségem, a műveltség és a gondolkodás hagyományai iránti vonzalmam egyidejű működtetését jelentik) és külsők (hiszen földrajzi térben és időben zajlanak), komplex kihívást jelentenek a számomra, s a teljes életemet képesek megmozdítani. Sokszor olyan biológiai, könyv- és természetélményeket képesek előhívni, amelyeknek korábban nem lehetett bejárásuk sem a versekbe, sem a prózai és a képművekbe.  Az utazások során az ismeretlen környezet, a váratlan helyzetek lépésekre kényszerítenek, s arra, hogy ne csak megéljem, de értékeljem és el is mondjam tétovázásaimat, reflexióimat, fölismeréseimet.

Szakmád szerint biológus vagy, a doktori értekezésedet a rózsa kultúrtörténetéből írtad, egyetemi munkád jelentős részben művelődés-, illetőleg tudománytörténeti karakterű. Maga a tudomány, a tudományos kutatás miként alakította világképedet, és miben, hogyan befolyásolja költői, írói tevékenységedet?

A biológusi, a természettudományi ismeretek legtöbbször elnémítanak: ott ugyanis a tények érvényesek, a róluk alkotott gondolatok pedig könnyen esetlegesek lesznek.  Tények nélkül néma vagyok, s ennyiben nem is számítok bölcsésznek. Másrészt beszélni sem szeretek, és nem hiszek abban sem, hogy minduntalan reflektálnom kellene.

Amúgy pedig a tudomány és a művészet között nem olyan nehéz az átjárás, mint ahogy azt oly sokan vélik. A művészet az egészről képes beszélni, amiről a tudomány, a maga törvényeit követve, bölcsen lemondott sokáig; talán mostanában, hogy egyre több a transzdiszciplína, történt valami változás.

És ugyanez befolyásolja-e a jövőképedet? Nem elsősorban a személyes életedre, hanem az emberi közösség sorsára, kultúránk alakulására, veszélyeztetettségére gondolok. Az iskola, a művészetek, a műveltség esélyeire a jövő alakításában.

Szkeptikus vagyok. Az emberiség jövőjével kapcsolatban a tények felemelő perspektívákra alig-alig engednek következtetni. Azt gondolom, a múltunkban érdemes megkeresni azokat a krízishelyzeteket, amelyekből ki tudtunk kecmeregni, s alaposabban használnunk kell az akkor felhasznált képességeinket. Másrészt abban is biztosak lehetünk, hogy soha nem volt annyira rossz állapotban a földi környezetünk, mint most, és könnyen lehet, hogy immár semmiféle emberi tulajdonságunk, etikánk, közös problémamegoldásra mutatkozó hajlamunk nem nyújt segítséget ahhoz, hogy túléljük a környezeti változásokat.

(Beszélgetőtárs: Mányoki Endre)

Géczi János: A szabadság nagy magánya

Az alattomos huzatban fölemelkedett az íróasztalomról a szabványméretű géppapír, s a levegőben ügyetlenül pörögve mutatta, hogy mindkét oldala üres. Elérte az ablakpárkányt, megült rajta, nem több időre, mint amíg tart a szemközti bérház tetőgerincére szokott vadgalamb szárnycsapása, vagy ameddig leomlik a meleg hamu a cigarettámról.

Csöndesen zizegett az ablakrésben, remegtek sarkai – hosszú futás után kélnek ilyen remegések a meghajszolt őz tomporán. Aztán siklórepülésben vetette ki magát az utcára, széles és elegáns íveket rajzolt a csenevész akác koronája fölé, egy S-alakút az emeleti ablakból ki-kicsapkodó tüllfüggöny köré, végül, akárha egy láthatatlan hintán ülne, ide-oda lebben, nyugodtan és pontosan kimérve az utca két oldalának házközét. Lassan és némán tette mindezt, a járókelők mégis megálltak, bámulták a hirtelen fölvillant fehér lapot, amely eltűnni sem akar a kémények között, de lehullani sem, az esőtől fénylő aszfaltra. Cellulózteste a Napnál keményebben vakított, csak éppen hűvösen sugárzott, mint akinek minden mindegy, mint aki tudja, hogy a sorsa éppen ennyi. Volt valami félelmetes a tisztaságban, hiszen emberidegen emberi termék maradt; hiányzott róla egy kézírásos kusza sor, egy gyerek-rajzolta halványkék vagy mandulazöld vonal, vagy akár csak egy, írógéppel ráütött betű. A papírlap tudta, hogy ő más, mint a többi papírlap: már kiszabadult abból a vonzáskörből, ahol mindennek célja és eseménye van.

Magányos szabadságában ott lebegett a járókelők fölött. Meglehet, ennyi elég a sorsához.

Már elfeledtem, miért készítettem az aztalomra. Vékony, fekete rosttollal a kezemben álltam a tetőtéri ablakban s féltő tekintettel követtem szeszélyes útját. Aggódtam érte. Ahogy éles kanyarokat véve röpült, a hirtelen feltámadt szélben hol keskeny csíkká, hol méltóságteljesen téglalappá változott – a hozzám való viszonyától függően. Amelyről csak én tudtam.

Az utcai bámészoknak mást jelentett; újdonságot. Irigyeltem őket. Irigyeltem tőlük a csodálkozást.

Ez az én papírlapom? Vegye gondjába az ég, nehogy idő előtt bekormozódjék, vagy egy váratlan esőcsepptől elnehezülve becsapódjon a földbe, a fodrozódó pocsolyába, a mindent letipró lábak alá. Hogy szeretem, csak most derült ki. Pedig nem a tisztaságért, hiszen azt magam akartam megcsúfolni. Hanem mert el tudott szabadulni.

Fegyverengedély (1994, részlet)

Géczi János korábbi művei az Irodalmi Jelen oldalain

ősz vagy júlia

hajnali égen haiku

Az ima háza

 

Ajánlott irodalom Géczi János műveiből:

Vadnarancsok I–II. –  http://mek.oszk.hu/02500/02557/02557.pdf

Prózák –  http://mek.oszk.hu/02500/02558/02558.pdf

Esszék –  http://mek.oszk.hu/07300/07381/07381.htm

Tiltott ábrázolások könyve –  http://mek.oszk.hu/06600/06688/06688.pdf

Válogatott versek –  http://mek.oszk.hu/06600/06602/06602.pdf

A muszlim kert –  http://terebess.hu/keletkultinfo/muszlimkert.html

 

A szerzőről:
Szöveg-tér-kép, Írások Géczi János műveiről. Szerkesztette: H. Nagy Péter. Orpheusz Kiadó, 2001

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.