Ugrás a tartalomra

 

Haza a tengerszint felett

Vasárnapi levelek II/33.

Sosem lehet teljes az öröm, sosem lehet teljes a béke és nyugalom ezen a Földön, mert mindig van valami kétségbeejtő, valami elszomorító, valami gonoszság, ami felett bőven van mit szomorkodni és szorongani. Mégis megpróbál az ember felülemelkedni, új és új erőt meríteni, mégis és ezerszeresen is talpra állni, és nem csak a siker és a diadal mámora miatt, hanem mert ezt kell tennie. Ez a feladat. Ez az Út. Az Út, ami az örömhöz, derűhöz vezet.

Erdélyben töltöttem az elmúlt pár napot, bár erdélyi nem vagyok. Erdélyben jelent meg harmadik könyvem (is), bár erdélyi nem vagyok. Erdélyi díjat kaptam érte, bár erdélyi nem vagyok. Erdélyi lapnál dolgozok, bár erdélyi nem vagyok.

Haza a tengerszint felett

Sosem lehet teljes az öröm, sosem lehet teljes a béke és nyugalom ezen a Földön, mert mindig van valami kétségbeejtő, valami elszomorító, valami gonoszság, ami felett bőven van mit szomorkodni és szorongani. Mégis megpróbál az ember felülemelkedni, új és új erőt meríteni, mégis és ezerszeresen is talpra állni, és nem csak a siker és a diadal mámora miatt, hanem mert ezt kell tennie. Ez a feladat. Ez az Út. Az Út, ami az örömhöz, derűhöz vezet.

Erdélyben töltöttem az elmúlt pár napot, bár erdélyi nem vagyok. Erdélyben jelent meg harmadik könyvem (is), bár erdélyi nem vagyok. Erdélyi díjat kaptam érte, bár erdélyi nem vagyok. Erdélyi lapnál dolgozok, bár erdélyi nem vagyok.

Nem akarom leírni az egész utat, sem pedig mindazt, amit meg kellett tenni, hogy ez a könyv egyáltalán létezzen. Három embernek tartozok köszönettel: Szarka Fedor Guidónak, Takács Tamásnak és Böszörményi Zoltánnak.

Bízva abban, hogy új könyvem meg fogja találni olvasóit, bízva abban, hogy lesz pár olyan ember, aki örülni fog neki, elengedek minden szomorúságot és szorongást, ami bennem felgyűlt, különösen a kiadás tájékán, s most leülve és megnyugodva végre, megpróbálok örülni kicsit. Végül is itt a harmadik verseskönyvem. Olyan, majdnem olyan, mint amilyennek megálmodtam, s különösen azért, mert Guidoval együtt alkothattam valamit, s ezt nagyon sokra tartom. Hogy nem egyedül, nem magamnak, hanem együtt és a közösségért. De milyen közösségért? Erdélyért? 

Amikor kimentem Kolozsváron a Toldi Étteremben a díjátadón nagyjából azt mondtam, miután mindenki kifejtette, hogy kinek és mennyi erdélyi kötődése van, hogy nekem nincs semmilyen erdélyi kötődésem (bár ez így nem egészen igaz, tekintve a Sennyey-család igen fordulatos erdélyi pályafutását), s hogy megismertem székely-embereket, s vannak jó és rossz tapasztalataim is, mint mindenféle más emberekkel is. 

Székelyek közé bekerülni nem könnyű, talán lehetetlen is, csakhogy én sosem akartam közéjük bekerülni. Tisztelem őket, olyannak amilyenek. A helyzet az, hogy a székelyeknek kéne már bekerülnie a többiek közé. Nyitnia.

De lehet, hogy ez is hülyeség, mindenki úgy nézi a köldökét, ahogy akarja. Professzor, székely, magyar egyaránt. Ami történik közben az a kontárok üdvrivalgásával kísért látványos rombadőlés. A haza romokban. A „haza” alatt elsősorban lelki és szellemi és csak másodlagosan anyagi állapotokat értek. Határon innen és túl. Itthon látjuk mi van, Vajdaságban is, Felvidéken is, a szórványban is. Elmondtam, hogy nem tudom pontosan hova is vagyok „valósi” hiszen Egerben születtem, a Dunántúlon nevelkedtem, Szegeden éltem hét évet, s most Pestre költöztem. Nem tudom még azt sem, hogy melyik felekezethez tartozónak bélyegeznének, hiszen apám zsidó volt, anyám kereszténynek nevelt, reggelente jógázom, este buddhista meditációkra járok, és nagyon érdekel a szufi költészet, s a hindu világ. Nyitott vagyok rá, és vonzónak találom. S amikor a balinéz kultúrát elkezdtem hosszú-hosszú idő után megérteni, ott is egy istent találtam. A muszlinoknál is. Sőt, Buddhánál is.

Minden ugyanabból a középpontból fut ki, s ugyanoda tér vissza. Ember és ember között a különbség nem az, hogy erdélyi-e vagy, hogy balinéz, hanem, hogy gonosz és rossz és hazug, vagy pedig jó és igaz és szép. Hamvas Béla úgy fogalmaz valahol a Németség című munkájában, hogy minden nemzeti önérzet, minden nemzeti önazonosítás degeneráció, torzulás. Ezt persze nem kell rögtön mellre szívni. Arról van szó, hogy az alap-emberihez képest. Arról, hogy a középpontban az ember kell legyen. Arról, hogy mindig ebből indulunk és ehhez kell visszatérnünk. Az emberhez. Minden szélsőség elragad és degenerálttá tesz. Mindegy, hogy milyen szélsőség.

A haza nem a magasban van és nem is a mélyben. A haza bennem, benned, bennünk: az emberekben van. Nem házakban, nem fákban, nem földben. Nem a térben és nem az időben. A haza még csak nem is a nyelvben van. Szent minden nyelv persze, mint ahogy szent minden ház, minden fa, minden föld. De a haza akkor is belül van, akkor is ott, ahol az ember. Minket, mindannyiunkat bele fognak gereblyézni a földbe, el fogják felejteni egyszer majd azt is, hogy volt magyar nyelv, de még azt is, hogy volt ember ezen a bolygón. A történet azonban akkor sem fog véget érni. A lélek életté formálódik, egyre koncentráltabb létté, hogy fejlődhessen, hogy megtekinthesse a teremtést, s abban kibontakozhassék. Hogy tovább léphessen. Hogy kinyíljon a nálánál többre, magasabbra, a másikra. Szerintem legalábbis.

Hol van hát a magyarok hazája? Erdélyországban vagy másutt? Hányfelé kódorog e pillanatban is ma sok-sok magyar? Ott, ahol ezek a magyarok felül tudnak emelkedni önmagukon, ahol igazak és őszinték, ahol jók és szépek, ahol emberek bármelyik kontinensen is legyenek, ott a haza. Ennek a hazának írtam én ezt a verseskönyvet. Kérem, fogadják ott is, másutt is szeretettel.
      

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.