A felnőtt férfi korba érve elindulunk az eleven erdőbe, hogy miután visszaemlékezvén az ifjúkor tombolására mégis elhelyezzük mérőeszközeink, s vállalva a lélek sötét éjszakájának beköszöntét – szembenézzünk saját magunkkal, s végre megmérjük szívünk tengerszint feletti magasságát. Megerősödve és felépülve tengernyi tisztásra jutunk, hol a kegyelem vár.
A kötethez csatolt Adriatica, amolyan „úti-vers-napló”. A szerző személyes élményét meséli el, amely a verseskönyv létrehozásának ideje alatt zajlott vele és benne. A kötetet Szarka Fedor Guido illusztrálta. Az Irodalmi Jelen Online most részleteket közöl a könyvből.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2008)

 Weiner Sennyey Tibor: A tengerszint feletti magasság meghatározása – részletek

A fák éneke

Amikor becsomózzák maguk a fák,
És már nincs hallás és látás,
Csak az aranyló fűszálak reszketése;
Amikor a téli napsugár
Végleg belefagy a képbe,
És már nincs élet és halál:
A gyűrűk fényesen pattannak fel,
A törzs nyugodt pulzálást kezd,
Elhagyja kérgét a fa,
És tavaszig énekel.

A madarak nyelve

Nincsen más csak a szálldosó madárcsoport.
Csak a madarak közötti selyemszál létezik.
Nincsenek sem madarak, sem ég,
Sem szárnycsapás, sem szemlélődő;
Hanem csak ez a fonál,
Ez a láthatatlan látható húr,
Amely peng, és e pengés során rezeg,
És e rezgés során hangokat ad,
És e hangok egymásutánja zenét nemz.
Ó, zenét! Az egyszerre mozdulás
Mozdulatlanságának zenéjét.
Ez a zene, ezen a húron,
Az egyetlen mely létezik,
Amely van,
Él.

Arcadia bisztró

még sosem érezte így sosem ennyire
     tökéletes pihimadár
     tökéletlen Arcadiában
még sosem ült így üldögélt ennyire
     szemben a város
     valóság hazudása
még sosem tudta így tudni mennyire
     aztán egy madár
     énekelte szembe
még sosem hallott így énekelt ennyire
     üveg fém és gép
     orkánja körötte
mégsem hagyta abba törékeny hangja
     csak zengett egyre
     remegett éneke
mégsem nyelte le a város keresztbe
     hanem egymagában
     hangként némaságban
kellett egyszárnyú énekké lennie.

A megsebzett pihi és a parázs

ott kezdődik minden azon a tegnapi felvételen
ahol weöres sándor ül egy hatalmas kertben
és miközben mesél és verset mond igen színeset
vegytiszta fekete-fehérre mond mindenféle színeset
közben halkan cigarettázik és körötte a zöld fű
mindenütt szanaszét csak a sok kicsi fűszál
és mind kiabál hogy kedves weöres sándor bácsi
énrám énreám kérlek szépen rám hamuzzál
aztán pöcköl az ujj foszlik a parázsos papír
nem hallunk mást csak azt az egy pöckölést
és hullik alá a hamu le egészen lefelé
és minden fűszál ugrik hogy énrám essél
ott kezdődik minden hogy az a fűszál
parázs és hamu üregében voltam én
hogy végre elégjek kicsit lehamuzott
aztán a ma amikor minden kép kibocsátva
kedves univerzum ez voltam hogy legyek más
ami te vagy annak hullám dobogása
ezért irányult minden ami van ebbe az irányba
városom a kör sugárból fonott ágya
az emberek köröttem tiszta csobogás
a szerelem is olyan mint a nem várt halál
ágyam az égbolt párnám a Nap és a Hold
ami kell hogy jöjjön az úgyis megtalál
új század nyílhat szárunkból pattan a Lét
az ima meghallgatásra talál (a félelem ráz
kicsit a megsebzett pihimadár tollán)
egyél igyál aludj és ébredj fel (a nappal
már nyílik az ablakod partján) dolgozz
és pihenj kérd meg a tárgyat hogyha fáradsz
lassan vigyen tovább köszönj az úton
lábujjhegyen járj edd azt ami vagy ne mást
szeress ha kell és ne feledkezz ölelésrôl
nyújtsd ki a látást és fogalmazd meg a szépet
gondolkozz melyik fűszálra hamuznál
aztán jöjjön az este fejedet hajtsd le nyugodtan
hogy legyen nekünk könnyű a Föld
felhőtlen az Égbolt sima a Tenger
és ne emésszen el a Tűz.