Balatonvidék - Vasárnapi levelek II/11.

„Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szívemben a remény és égbe visz!
Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dicsérj, és nemsokára megdicsőülsz te is.”  
(C.B.: A bor lelke)

Tabrosz
 

Sümeg felől közelítettük meg azt a tájat, amely számára nem ismeretlen az Aranykor, s amelyet nagy írónk méltán nevezett a magyar Tempevölgynek. De hol van már az a Balaton, amit Jókai ismert? A nagy változás bűvöletében égnek a hírlapírók és az örök állandó mámorában a költők. Hogy milyen a Balaton-felvidék most, midőn Bacchus diadalmenetét követem végig talán csak az a különös hibrid tudná elmesélni, aki kissé kacér, mint egy hírlapíró, s valahogy úgy komoly, mint egy költő. Ó, tűnt idők régi emberei, kiknek sétapálcája volt, s hitele a pesti kávéházakban, kik másféle anyagból voltatok, mint anyáink és apáink, kik nem értették sosem is azt a víg pazarlást, ahogy ti élni szeretettek, jöjjetek elő az árnyékvilágból, s fessétek ki arcát ennek a kacér menyasszonynak, ennek a kékszemű, ölelő leánykának, mutassátok meg nekünk, milyen szép is volna a Balaton, ha egy hírlapíró és egy költő mesélné el.
Százéves tájabroszom a régi utakat és emlékeket mutatta, iránytűm hibátlanul nyílalt arra amerre szívem húzott, s lovam, hű társam csak akkor fáradt el, ha tudta, most nem kéne tovább sietni, valami történni fog, s valami varázsos huncutság, amit a Balaton tavi nimfák a parti sásból kimarkolt sárból főznek ki, melyet törékeny markukba szorítanak, s úgy fújják a part felé. Hol vannak már a zalai jóemberek, akik afféle vallis clausában, mint Petrarca, zárt völgyükben élnek bizton, s ez némiképp elszenderíti őket? Hol vannak a vasváriak, akikben valami különös lassúság és mélység párosul a jó ízekre és nagy evésekre való fogékonysággal? Hol van az a sűrű vasegerszegi vörösbor, ami teli volt fémmel és erővel, s amit ha az ember a Rába partján kortyol alkonyatban, bizony előjönnek a gyöngytestű rábatündérek, s ha soká issza, még a gombszemű vízimanónépség is rámar a tudatára, s csalitosba csalja, ahol különös álmokat lát meg?

Itt másféle emberek élnek, másféle ízek a honosak, mások a fények, s másféle borok vannak. Milyen kicsi ország ez a miénk, s mennyire színes. Ki kocsi ablakából, vagy suhanó mozdonyból próbálja meglátni, pláne léghajóról vagy gépmadárról, annak elsuhan, mint egy börleszk film a képszínházban víg vagy savanykás zongoraszóval, de ki erejét összeszedi, s gyalogszerrel, vagy lovon igyevék egyik helyről a másikra: meglátja hazánk valódi bájait, s bizony megérti mért nem akartak régi asszonyaink további bolondírozásba keveredni már akkor is kíváncsi, de meggyőzhető uraikkal, s végül is mért maradt meg ebben a különös nyelvben és kevert közösségben a magyar.
 

Badacsony
 

Badacsony úgy fogadott, mint elvándorolt fiát. Van ki a Szentgyörgyhegyre esküszik, van ki Somlóra, van ki Tokajra. Mindnek igaza van, de tán ők is elfogadják, ha én elfogult vagyok a Badacsonnyal, melynek gerincén egészen sisakjáig felfut a bazalt, amire alulról-felfelé a Pannon homok, a Pannon anyag, a lejtőtörmelék, s végül a bazalttufa rakódott. Arccal a tónak, mint egy öreg indián, Kisfaludyék házával az utolsó magyar romantikus volna, ha nem ismernék néhány villányit és szekszárdit, akikben erősen ég még a kacagó tüzecske, s akik tudják a „romantika” szó, messze nem azt jelenti, ahogy mainapság a köz felfogja. Ó, ki olvas rajtam kívül, borszerető emberek, Szent Baudelairet? Ő mondja, midőn a hasist és a bort veti össze, a valódi boldogságról, hogy „Semmi sem ér fel annak az embernek az örömével, aki iszik, hacsak nem a bor öröme afelett, hogy isszák.” – s helyes, ha ez a mondat cseng odabent, midőn Bacchus nyomába merészkedünk.
Badacsonyba két, talán három napot is eltöltöttem írekkel, skótokkal, osztrákokkal, s néhány hazafival, és delnővel, igen boldogan és igen kétségbeesve, hogy nem győzhetek meg más népeket, arról, hogy miként szabad bort inni, s hogy összevegyítve rövid és a ser a borral, bizony régebben inkvizíciós veszedelemmel járt. Hiába, éppen úgy, mint ahogy a magyar történelem bonyolult útvesztőit kissé lesajnálva hallgatják gyakorta az idegenek, akképpen a magyar bor ivását is csak az érzékenyebb idegrendszerű külföldi tudja elsajátítani, aki előtt kalpagunk úgy kell levenni, mintha ez az ismeretlen átérezné, mit jelentett Mohács, a jégeső, a rakottszoknya, a népdal, vagy a tökös-mákos rétes. Végül az ír úr volt, kiben a kéknyelű, ez a különleges nővirágú, magas hangon daloló nedű, megindította Dionüszoszt, s elkezdett nekem mesélni Északról. "Menj Északra!" – mondta – "Északra barátom, ahol a tengerfelé nem épül ablak a házakon, mert maró hullámokkal csap be a szigetre a sós víz. Északra, testvér, ahol kalózok ülnek a kikötői kocsmákban, s még éneklik a tengerészek a régi dalokat. Menj Északra!" – s e pillanatba elöntötte szemét a déli verőfény, az a megbékélt mediterránum, ami csak itt van, s ami oly esszenciálisan beleköltözött a kéknyelűbe. Mosolyogtam, lám, ír barátom csillogó cérnával kötötte össze Északot és Délt, s nevető arannyal vonta be Európát, ezt a sosem volt közös álmot. Az egész éjszakát végigmosolyogtam volna, ha nem tör ránk az a nagy vihar, amiben dalolva vágtattam a Római úton, éjszakai szállásom felé.
  

Káli-medence
 

A Badacsonyról – tudva-tudván, hogy még visszatérek - tovább Tomajra, Nemeskáptalanról Kékkútra, ahol a forrásnál megtöltöttem kiszáradt kulacsom. Gondold csak el, hogy tizenhárom vagy lehet tizennégyezer éve esett az az eső, amit most kortyolsz. Miféle emberek áztak el akkor, vagy húzódtak be otthonukba akkoriban ugyanitt? Mit álmodtak, és hogy szólították egymást, s mit gondoltak a messzi jövőről, midőn a vízcsepp végigcsordult arcukon, lehuppant a fűszálakra, le gyöngyödzött a hajszálereken át a mélybe, hogy aztán átjárva a mészköveket értékes ásványokat lényébe gyűjtve törjön a felszínre, s oltsa a szomjunk, mossa a mi arcunk? Időutazó vagy te, magasság és mélység ismerője, ó kékkúti forrásvíz, ki mindenkorttyal a távlatra és természet nagyvonalúságára emlékeztetsz!
Itt, e virágzó kert közepén, ami a Káli-medence, a forrás után értem ki az egykori Pannon-tenger partjára, a Kőhátra, Kővágóörs mellett, ahol hanyattfeküdtem egy hatalmas kövön. Előbb gyíkocska voltam a Napon, aztán Isten tenyerén hervadó virágszirom, aztán megint önmagam. Utóbbi a legjobb tapasztalat. Menj el a Kőhátra, feküdj a kőre, a Nap és a Kő úgy összenyom, hogy kipréseli szívedből a sok felesleget, maradsz az, aminek születtél, ember, múló élet, lehetőség a megbocsátásra és a szeretetre, s csipetnyi sors, mely itt kioltódik, neved lefoszlik, s megérted a zen-kertek tökéletes semmi-tengerét, a kavicságyat, a kősziklákat, melyet nekünk egy ősi tenger hagyott hátra. Micsoda kertésze volt ennek a Kárpát-medencének, milyen érzékeny, s mekkora horizontú! Kár, hogy művét a haszonlesők, s a kóklerek itt-is, ott-is igyekeznek eldörgölni a semmibe. Bolondok, ha valódi értékeit és szépségeit megőrzitek a tájnak és természetnek, gazdagabbak lesztek, mint gondolnátok! Persze gazdagok ők már mind, csak hát miféle gazdagság, aki nem ismeri és szereti saját hazája szépségeit? Herakleitoszal suttogom hát félve városaink kártyaváraira e kőtenger őszinte hullámaiban úszva, hogy ó Epheszosziak, csak gazdagságotok el ne hagyjon, mert akkor kiderül valóban kik is vagytok! Kulacsomból ekkor azonban kifogyott a víz, s a badacsonyi bor emlékezete még erősen égett bennem, így Zánka felé vettem az irányt, ahol ismét megnedvesíthettem ajkam egy kis rizlingszilvánival.
 

Lovaglás alkonyatban
 

Onnan tovább Akaliba, ahova a Szobrászt, a Zeneszerzőt és kedvesét, a nagyváradi nemes leánykát, - kinek nagyapja még Ady Endre kocsisa volt csupán - vártam érkezni. Úgy eltelt az idő, ebben a kedves balatoni falucskában, amit langy nyári eső is megöntözött ottlétem alatt, hogy nem is fogtam gyanút, egészen estig. Este ugyanis már ott vártam az vasútnál, mikor sürgönyzött a Szobrász, hogy itt áll az állomáson. Gyanút fogtam. Azáldóját, hát nem félreértettük egymást, s én sok faluval arrébb vagyok, mint barátaim! Bennem Akali égett lámpaként, de ők Alsóörsre érkeztek. Nyolc múlott, lassan sötétedett, s szerettem volna mielébb megölelni őket. Hát lóra huszárok, úgy vágtattam Alsóörs felé, mint a veszedelem. Szívem hevesen vert, a paták úgy ütötték a mögöttem eltűnő falvak kövét, mint dobszóló a csatán, s ekkor megértettem miért volt ez az egész közjáték.
Ott lovagoltam Tihany mellet, s a naplemente tízezerféle szín árnyalatába vonta be a felvidéket, s midőn felnéztem a félszigetre, megláttam a kristályos apátságot. Fehér gyöngy volt a sűrű színáradatban, afféle prizma, mintha rajta keresztül törne szét a fény, s válna újra eggyé. A fényt visszhangozta ekkor Tihany.
Ha az ember nem csak a szemével lát ilyenkor megérzi az apátság restaulásakor magasan, alig kivehetően, a tető háromszögébe, fiatal képzőművészek által alig évtizede elhelyezett apró háromszöget, melyre egyetlen szó van írva: amit ide nem írhatok. Menj és nézd meg magad!
Miután Balatonfüred korzóján kisebb pálinkamizériába bonyolódtam, melynek anekdotáját inkább hagyjuk, a lényeg, hogy túléltem, s eljutottam Alsóörsre, ahol Szobrászom, már a kaszinóban énekeltette a könnyedebb dalokat fuvolázó leánykákat. Alsóörsön aztán megittuk a nyeregtáskámba rejtett két hordónyi badacsonyi Békássy-bort, mely alighanem a legnemesebb ital, s íme a büszke barátok itták a szürkebarátot. Sajnos azonban a Füredi pálinka is előkerült, s talán ezért alakult úgy, hogy midőn felálltam első lépésem a Szobrász gitárjának közepébe vezetett. Így, gitárral az egyik lábamon, kezdtem tébolyult táncomat, Bacchust megpillantva a csopaki és az arácsi hegyek felett.
 

Bacchus a zenitben

Másnap nagyon rosszul éreztem magam, hogy a mértéktelenség bűnébe estem, s csak közös sétánk mely a vízparton, a falun, az ótemetőn át, a hegytetőre vezetett, ahonnan beláttuk Tihanyig a tájat, hozta meg a megbocsátás ígéretét. Iacchost hallám meg ekkor, s bíztattam barátaim, hogy kövessenek, mert érzem, Iacchos jő a hegyről! Addig-addig, míg egy igen derék, harcsabajszos helyi férfi útba nem igazított. Igen, ő is látta a diadalmenetet elvonulni, s megsúgta merre igyekezzünk. Útközben borospincére leltünk, ahol megtaláltuk a templomos lovagok álmát, a zenitet. Ez a bor emlékezés a gyermekkor gyógyító illataira, hálás a történetet mesélőnek, s aranyló árnyalattal vonja be szavait. Szent Baudelaire szavai csengtek az alkonyatban, amit a bor lelkéről írt, és én távollévő barátaimra, szerelmeimre, virágomra, sosem volt kertemre és múltjaim sorára gondoltam, amik, íme e zeniten összeolvadtak.
 

Balatonfürj
 

Balatonfüred fővárosa az északi partnak, s ebben benne van minden reménységünk és aggodalmunk is. A most megszépülő városba a sétányon érkeztem, s előbb a nagy hindu költő, Radinbanath Tagore és díszes társasága tűnt fel. Éppen fát ültettek. A faültetőt körülállta izgatott gyűrűben a tömeg, közibük férkőztem, s láttam, hogy tényleg olyan, mint képzeltem. Nem véletlenül nyomtatták gyufásdobozokra és magazinok címlapjára, mint azt Márai is írja, midőn Keyserling kertjében találkoztak. Vajon Tagore látta-e, hogy mennyi szép fát ültetnek még ide, hogy alig odébb majd népünk legbátrabb fia, Kőrösi Csoma szobra fog állani, sok szép szobor, s még szebb fa mellett, melyek egyikét Hamvas Béla emlékének ültette Kemény Katalin?
Bárhogy is, az elébe tolt vendégkönyvbe, gyöngybetűkkel ekkor ezt írta Tagore: „When I am no longer on this earth, my tree / Leth the ever renewed leaves of the spring / Murmur to the wayfahrer: / The poet did love while he lived.” Egy levél hullott a fáról, s annak erezetében ott vannak ezek a szavak, most már mindörökre összekötve hazánk-Indiával.
Nem kellett sokat sétálnom, hogy eljussak Jókai Mórhoz. Itt kivártam szépen sorom, elébb a tolakodó hitelezők igyekeztek be a nagy költőhöz, hogy számon kérjék rajta adósságait, aztán a képviselőhöz érkeztek, az aranyemberhez is jócskán. Hallottam, ahogy azt mondja valakinek: „Miért ne legyen nekünk idebenn a hazában is olyan választott helyünk, mellyet meglátogatni élvezet és divat? Hol a fesztelenség és elegantia egymással találkozik, hol távoli ismerősök, hazai utitársak egymást feltalálhassák, hol a főúri körök a középrend osztályával barátságos érintkezésbe jöhessenek, s mindkettő megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni, hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely: Balaton-Füred.”
Midőn monológját szépen befejezte kikukkantott az ajtórésen: „Maradt még valaki, aki engem keres?” – „Igen.” – álltam csöndesen fel, kissé izgulva, mint amikor az ember a professzorához lép be utolsó szigorlatra a diploma előtt. Amikor meglátott meghökkent egy pillanatra. „Zsennyei, maga itt?” – „Igen, itt.” – „Maga már megint túl korán jött.” – „Tudom, szakmai ártalom állítólag.” – „No sebaj, látta a rianást?” – „Nem láttam.” – Hallotta?” – „Nem hallottam. Mesélték.” – „Jó, akkor megmutatom.” – s ezzel kijött az előszobába, felvette téli gúnyáját, belémkarolt, s kiléptünk az odavarázsolódott télbe. Sosem járt azelőtt egyikünk sem a téli Balatonon, pedig ő már húsz nyarat, ha nem többet töltött füredi villájában. Kiértünk a partra, s ahogy Krúdy Gyula írja itt „Jókai elfeledte a szenvedések felét és alig némi reménnyel beköszöntő tavaszát, a füredi ház árván maradt, miután a Kisfaludy gőzös átvágott a még mindig télies Balatonon, hogy a legnagyobb magyar regényíróként hozza vissza ismét a világba azt a szelíd, halkszavú férfiút, akinek az öröm, a bánat, a betegség poharát nyújtá.” Ahogy Jókai eltűnt a vízen, hirtelen megint forró nyár lett, s konflis csilingelését hallottam meg hátam mögött.
Hátranézek, s puffadt arcú, ősz hajú, mosolygós ember integetett felém. Felültem a bakra, s így hajtottunk fel a Muskátli vendéglőbe, ahol lassan elhelyezkedtünk, végre több pohár könnyű fröccs után, elfogyasztottuk a Balaton legjobb marhapörköltjét nokedlivel természetesen, s petrezselyemmel megszórva, s halkan szivarozgattunk egymás mellett. Közben kocsisok érkeztek, s dámák is néhányan. Cserélődtek korok és emberek, de a mi közös sziesztánk változatlan maradt.

Nagysokára megszólalt: „Milyen lenne négy deci?” A kocsisok erre megmerevedtek. Egy huszár abbahagyta az udvarlást valamelyik dámának. A csapos elkezdte végigméregetni poharait. Valóban. Volt feles, két és három decis, fél és egész literes is. De négy deci? Milyen lehet a csopakiból négy deci? Hamvas szerint az arácsiból az ideális mennyiség három és fél, de milyen lehet négy deci a csopakiból?
A Savanyúkútnál kúráltam aztán magam, s beugrottam még a Balatoni Borok Házába is, ahol azt a Tihanyi zwigeltet vettem meg, amelyet fent az apátság felé vezető kis úton, már a művésztelepen újra összejött baráti társaság tört össze. Tanulság: ha borvidéken vagy ott vegyed meg a bort helyben, s keress egy megfelelő kilátással rendelkező pontot, ahol megihatod az ott termett, érett, megfogant kis szellemet, hogy részeddé váljon a táj, a fények, az illatok.
  

Találkozás Dionüsszosszal

Ó, az illatok! Kevés olyan illat-érzékeny költő volt, mint a már említett francia szent. A balatoni borok közül a legillatosabb bizonyosan a kétnapos tihanyi kiruccanás után visszatérvén Badacsonyba felfedezett Rózsakő volt. Ennek a kisleánykának olyan finom bőre van, s olyan üde illatuniverzuma, hogy szinte csak hölgyeknek engedélyezném, mert férfinak inni paráznaság. Ezért oly vonzó.
Ahogy elindultunk a Szobrásszal felfelé a Badacsonyon, a rablósoron találkoztunk Elemér bácsival, az öreg hegedűssel. Pár nótát elhúzott nekünk, majd megkérdezte, hogy milyen gitár van a tokban. „Törött.” – válaszoltuk szomorúan. Megkért, hogy vegyük elő. Elővettük. Hosszasan igazgatta, nézte a darabkákat, fújtatott párat, tűnődött. Aztán ránk nézett, végigmért minket, s azt mondta: „Elvállalom.”
Felfelé a hegynek, a Víg Bacchus után, kis helyi borozókba tértünk be, sőt még a Szeremley birtokra is eljutottunk. Nem engedhetünk mi fiatal és bohém művészek ilyen fényűzést, így éppen csak megcsodáltuk, s egy pillanatra eltűnődtünk a Balaton és az emberek különös gazdagságán. Akaliba beszélik az emberek, hogy a part menti összes kempinget, erdősávot felvásárolta egyetlen cég, s hogy a kormány – négypárti jóváhagyással – engedélyezte hogy megnöveljék a beépíthető magasságot, így akár négyemeletes luxus apartmanokkal is végigépíthetik a partot. A helyieknek erről szomorú véleménye volt, s kissé olyannak tűnt az egész, mintha a Balatont akarnák lecsapolni, elzárni a látványt bugyuta luxusnak hitt vacakkal, hiszen így sincs már strand, vagy alig, ahol is ingyen fürödhetnék a tóban, amelyet oly szépnek látok. De hát Jókai mondta épp, hogy a Balaton olyan, mint egy kívánatos menyasszony, s hát tudjuk jól, mi történik, ha az éjszaka közepén elkiáltja magát a vőfély: „Eladó a menyasszony!”
De hagyjuk a kesergést, mondta Szobrászom, ahogy szürkebarátot ittunk a hegynek fel, hiszen épp Jókai mondja azt is, hogy „hallgassunk el a szomorú jóslatokkal: hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold: s Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől anda ringással hangzik az esti imára buzdító harangszó.”
S valóban, felérve a tetőre, elhaladván a ház mellett, ahol Márai Sándor regényéből készült filmet forgatták: kiderült felettünk az ég. Előkerült egy palack kéknyelű, Lajkó Félixet hallgattunk, s megérkezett Bacchus a hegyről hozzánk, babért és virágszirmot hintve álmunkra, melyben boldogság, magyarság, emberség oly szép egyensúlyban keveredett.
Ezért az álomért utaztam a Balatonvidéken, s égett bennem reményl, hogy egyszer majd bővebben, részletesebben kifejthetem ezt az álmot.