Alexander Brody: Karácsony Húsvétkor
Tán ötven évvel ezelőtt New Yorkban, karácsony előestéjén, egy szombat délután Sig Buchmayr síboltjában segédkeztem eladóként. Igazából Sig fiainak voltam a barátja. Az erős téli szezon megkívánta, hogy több eladó dolgozzon hétvégén a boltban, mint azt Sigi megengedhette magának. Ezért csatlakoztam a csapathoz a Fifth Avenue melletti, a Szent Patrick katedrálissal szemben lévő üzletben. Szent Patrick, mint köztudomású az írek védőszentje. Ő térítette a pogányokat a kereszténységbe. Buchmayr, aki egyáltalán nem volt szent, viszont osztrák síbajnok volt, 1929-ben megalapította az első síiskolát az Egyesült Államokban. Ő szervezte az első téli vakációs központot, a New Englandban található híres Sugar Hillt. Övé volt a legsikeresebb New Yorki síbolt is. Szombatonként ez nem csupán a síelők, hanem akkoriban valamennyi helybéli sportember kötelező találkahelye volt. Itt délutánonként úgy pezsgett az élet, mint manapság a fiatalok népszerű éjszakai szórakozóhelyein. Gyönyörű lányokkal, akik síbotokat és pulcsikat kerestek, de valóban a srácokat mustrálták. A fiúk, komolyan megvitatták a hóviszonyokat és a különböző kötéseket, de igazából azon tanakodtak, milyen összeköttetést lenne érdemes kötni, melyik lánnyal. Egy magas skandináv szőkével, aki valószínűleg már állt lécen, vagy egy kis barnával, aki még sok leckére szorul. Jómagam is ezen tűnődtem, amikor egy kis szeplős vörös hajú lánynak francia sícsizmát húztam formás lábára. Én ezután már elégedett voltam az esti programmal, hiszen Patsy igent mondott egy randira, bár a csizma nem volt kedvére való.
De hol volt még az a randi? Még néhány óra munka volt előttünk. Este ötkor, egy órával a zárás előtt hárman kimentünk a bolt mellé, a Saks Fifth Avenue áruház elé, hogy egy pár percnyi téli levegőt szippantsunk. Hirtelen egy ötletem támadt. Javasoltam két barátomnak, hogy fogadjunk öt dollárban, hány embert kell megszámolnunk, ameddig egy boldog és mosolygós megy el mellettünk. Egyikük huszat mondott, a másik huszonötöt. Én ennél többre fogadtam. “Hülye vagy!” – mondta Bob. “Karácsony este van, az emberek csomagokkal mennek hazafelé, hogy ünnepeljenek!” “Igaz, mondta Jason, én nem gondoltam erre, túlszárnyaltam a huszonöttel.” Mi meg elkezdtünk számolni. Idős asszonyokat, fiatal mamákat, bajszos tisztviselőket aktatáskával a hónuk alatt, siető párokat és egyenruhás katonatiszteket. Volt ott minden, csak mosoly nem látszott egyiken sem. Már én is elkezdtem aggódni, hogy zárásig nem találunk egyetlen jelentkezőt sem a “mosoly lovagja” címre. Ötvenhárom lett végül a szerencseszámom, bár az öt dollárt, már huszonhatnál megnyertem. Egy fiatal kifutófiú fütyörészett el mellettünk széles mosollyal. Ruházatából ítélve korántsem volt gazdag, viszont a boldogságához nem fért semmi kétség. Úgy menetelt, mintha milliomos lenne, vagy legalábbis királyfi. Akkor, ott New Yorkban, egy magyar dal jutott az eszembe, mégpedig Zerkovitz Béláé: “Vannak egészen furcsa percek, az ember azt hiszi: király, vagy herceg…” Én is boldog voltam, mint a kifutófiú. Hiszen megnyertem az esti vacsora árát.
Tudom, hogy most nem karácsony előtt állunk. Jön a húsvét és az egész világon hiányzik a boldog, ünnepi hangulat.
Válság mindenütt. Nem vagyok híres közgazdász, nem tudok grafikonokat sem kigondolni, sem megrajzolni. Mégis volna egy javaslatom a válság egyéni kezelésére. Úgy hiszem Phyllis Diller, amerikai komikus mondta: “A mosoly olyan görbe vonal, ami mindent kiegyenesít.” Ez az én grafikonom is. És engedjék meg, hogy befejezésül felidézzem egy régi aforizmámat: “A jókedv az ember egyéni Paradicsomkertje.”
Boldog húsvéti ünnepeket mindenkinek.
