Bródy Sándor unokája, Hunyady Sándor unokaöccse, átélte a háborút, a vészkorszakot, számos országban élt és dolgozott. Egy nála több mint harminc évvel fiatalabb újságíróval, aki a hazai rendszerváltást élte meg, és egy KISZ-lakótelep emlékeit hordozza, annyit beszélgettek, hogy végül kötet lett belőle. Egyikőjüket úgy hívják, mint a nagypapát, csak angolosan: Alexander Brody. A másikuk Nagy József.

„Nem vagyunk vérszomjasak” – szögezik le az Alibi antológiasorozat szerkesztői legújabb kötetük fülszövegében, a lapokról valamiképp mégiscsak dől a vér. Persze a legtisztább irodalom – novellák, versek, anekdoták és feljegyzések – formájában. A bemutatón jártunk.

Vasárnap bezárta kapuit a XIII. Magyar Nyelv és Könyv Ünnepe, amelynek utolsó napján a csángók hiedelemvilágától a ritka népi kifejezéseken és szójátékokon át a 125 éve született Hunyady Sándor emlékéig számos feledhetetlen pillanattal lettünk gazdagabbak.

Tudom, hogy most nem karácsony előtt állunk. Jön a húsvét és az egész világon hiányzik a boldog, ünnepi hangulat.
Válság mindenütt. Nem vagyok híres közgazdász, nem tudok grafikonokat sem kigondolni, sem megrajzolni. Mégis volna egy javaslatom a válság egyéni kezelésére. Úgy hiszem Phyllis Diller, amerikai komikus mondta: “A mosoly olyan görbe vonal, ami mindent kiegyenesít.”

Hogy a régi emberek mások voltak, talán finomabbak és mélyebbek, hogy a régi Budapesten más volt az élet, talán jobb is, mint most, arról azért lehet sejtésünk, mert olyan időgépeink vannak, mint Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, vagy a többiek írásai. Egy-egy ilyen időgépet bármikor bekapcsolhatunk, és huss, ott vagyunk a főváros aranykorában, de azért most sem kell lemondani Budapestről. Hiába a szemét, a csikk, a hatalmas fekete autók, hiába az igénytelenség, hiába a politika restsége, vagy épp korruptsága, mégis lehet úgy Budapesten élni, ahogy az emberhez méltó. Mégis van benne szépség, és ezt a szépséget nagyon kell szeretni, hogy legyen kedve kivirágozni. Elmesélem egy napom.