Apák és fiúk - Arany László
Augusztus elsején száztizenegy éve halt meg Arany László – 1898. augusztus 1-én. Születni jó helyre, ugyanakkor rossz helyre, kettős abszurd. Adottságai, képzettsége, tehetsége szerint bármivé válhatna az irodalom berkein belül, de aggasztja a név, és hogy apjával kénytelen versenyezni a babérkoszorúért. Arany János a kor etalonja, legünnepeltebb költője, László a fia. Jogásznak készül, de előbb tesz néhány kanyart.
Többi közt tizennyolc évesen (nővérével) népmesekutatónak áll, huszonhárom évesen máig érvényes tanulmányt közöl a népmesék világáról, aztán megírja A délibábok hőse című realista versregényt, a műfajból az elsőt, csak eztán lesz a Földhitelintézet igazgatója.
Családi hátterével együtt szerencsétlen kor. Négyéves, amikor Petőfi publikálja a magyar irodalom egyik legbájosabb gyerekversét (Arany Lacinak), öt, amikor a cár leveri a szabadságharcot, aztán a Bach-korszak, amit a kiegyezés követ. A költők sírdogálnak, a lelkesedés megszűnt, gondoljunk Tompa Mihályra, aki Petőfinél is rosszabb helyzetbe kerül. Nincs miben hinni. Az ország „sírgödör”. Félreértéseket elkerülendő: a maga korában Deák Ferenc sem a haza bölcse a hatalmon kívüli köznép számára, a keresztelő csak azt követően történik, miután Budapest gazdasági, ipari, kereskedelmi központ Európa közepén, és a népek, akik keresztelésre jogosultak, szépen megtollasodnak az iparból, a búzából, a végeláthatatlan építkezésekből. Így pedig könnyű.
Az ország magyarabbik fele nehezen ismeri fel, hogy élni, jól élni kellemesebb, ám kevésbé nemzeti és még kevésbé heroikus, mint hősként meghalni. Ebben a közegben – és persze apja depressziós időszakai közegében – válik férfivá. Könnyű belátni, mégis nehéz lehet lelkesedni az iránt, hogy a látogatóba érkező fiatal császár azt mondja az alkusz főrendeknek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” A huszadik század szokása hősi verssel köszönteni a diktátort. Jusson eszünkbe, amikor a magyar irodalom főrendjei remekművekkel köszöntik a demokrácia legnagyobb mágusát, Rákosi Mátyást, születésnapján. Díszkötésben. És nem süllyednek el szégyenükben sem akkor, sem később. A XIX. század még nem hisz a „végleges” politika elrendelésekben, 1857-ben az ország egy emberkén üvöltene a rádióból, tévéből rádörrenő jelszótól: „Éljen az Örök, Megbonthatatlan Osztrák Magyar Barátság!”.
Közben Arany „Laci” alanyi jogon a Kisfaludy Társaság tagja. De nem költ. Bankár lesz, mert ugyan lelkesedni nincs miért, de pénzt keresni lehet. Huszonkilenc évesen készül el A délibábok hősével (csak emlékeztetőül, a főszereplő Hübele Balázs), ezen kívül néhány vers, két kötet kritika, tanulmány, esszé. A kor csalóka, és minthogy száz éve lassabban történnek az események, politikailag, irodalmilag emlékeztet ötvenhatra, a MUK-jelszóra (Márciusban Újra Kezdjük). Ötvenhat ötvenhét május elsejéig tart, a nagy Kádár-beszédig, az egymillió - Kádárt ünneplő - lelkes tüntetőig, negyvennyolc 1875-ig tart, Tisza Kálmán felléptéig. Jókai nyomja romantikus regényeit, tombol a nemzeti népszínmű (a népszínmű emlékeztet a szocreál termelési drámák negatív lenyomatára, demagóg, populista és a tömeghez beszél mindkettő). Tisza jön, Arany Látszó megy. Nem költ többé. Fordít, irodalomtörténészkedik, gondozza az időközben (1882) eltávozott apja hagyatékát. Kiadja a Margit szigeten született Őszikéket, az Arany-levelezést.
Ötvennégy éves, amikor meghal. Hat évvel éli túl apját. A híradások nem egyértelműek, tífusz, tályog, vérmérgezés, a három közül valamelyik. Arany Lászlót a legjobb orvosok, köztük a két Korányi, se képesek megmenteni. Találtam egy feleségére, Szalay Gizellára vonatkozó levelet (sz. 1857, az esküvő 1875-ben), mely szerint fölöttébb önfeláldozóan ápolta Aranyt a kórházban, komolyan megrendítő levél. Gizella nem sokkal Arany László halála után hozzámegy egy irodalomtörténészhez, a nála húsz évvel fiatalabb Voinovich Gézához. Naja, mondhatnánk. Ilyen az élet.
