A csodáról - Vasárnapi levelek 130.
Körbejárom a szobrot újra és újra. Ha a városban járok, mindig visszatérek hozzá. Vagyok homály, hó, hangtalanság. Csend itta fel lépéseim régi zaját. Minden csak pislákol, halkulni kezd a város, a lét. A télben ez a legszebb rész, a várakozás, a behúzódás. És lassú léptekkel megindul felénk a nyár. Én meg csak nézem ezt a szobrot, körbejárom, nagyritkán meg is tapintom. Talán-talán nem is olyan különleges, csak nekem tetszik valamiért, csak én érzem úgy, hogy nagyon el lett találva. Szemben áll a templom hatalmas falával, kicsin és fényesen, s a térnek valami olyan élményét adja ez, amiben minden apróság fontosabb, minden jelentéktelenség kiemelkedőbb lesz. A lehajtott fej alázata, a szép hosszú kéz finomsága, a farkas mozdulata számomra annyira sokat mond el a történetből, hogy hiába mozdulatlan, mégis eleven lesz szemeimben. Szent Ferenc megszelídíti a farkast. Ezerszer elmondott történet és mégsem elégszer. Az egyik korai nyelvemlékünkben, melyet sokáig egyszerűen úgy is hívtak, hogy „Ferenc-legenda” (korábban Ehrenfeld-kódex, újabban Jókai-kódex) gyönyörű leírását olvashatjuk e szobornak. Mintha a krónikás ott állna most velünk, Szegeden, Alsóvároson, a Mátyás-téren, és mintha zsolozsmázva mondaná végig a legenda második részét. E részlet a gubbiói farkas megtéréséről szól, amint Szent Ferenc meggyőzi a fenevadat, hogy többet ne támadjon emberekre, s a városiakat pedig, kik rettegtek, arról, hogy nekik kell ezután etetni a farkast. Nemcsak a nyelvtörténet, a retorika, és a teológia számára lehet fontos e nyelvemlék, ez a korai próza, hanem valamennyiünknek.
Úgy szólítja Szent Ferenc a farkast, hogy „Atyámfia farkas” és hogy „Farkas testvérem”. A rettegett fenevaddal közösséget vállal. Nem fegyverrel és nem erőszakkal megy ellene, sőt, és éppen ez a szöveg tanúsága, nem is ellene megy, hanem érte. Olvasom az 1448-as kéziratot, mint tél mélyén a legjobb tanácsadót, mint valami titkos, gyökerekig ható sugalmazást, és a szobron meditálok.
Számomra ugyanis ez a szobor, ez a történet a bennünk élő farkas, a bennünk tomboló fenevad megszelídítésről szól leginkább. Arról, hogy néha teli vagyunk haraggal, méreggel, bosszúvággyal, keserűséggel, hiúsággal, fösvénységgel, mohósággal, s mindaddig ezek az érzések felfalják a szép, jó, nemes érzeteket, míg mi magunk csendre nem intjük őket.
Tudatunk a kinyújtott kéz, bölcsességünk a szerényen meghajló fej. Erőnk a leeresztett vállakban rejlik, és abban, hogy mi tudjuk – az ellenség és a szövetséges is mi magunk vagyunk. Nincs annak ellenfele, aki tudja, hogy a vele szemben álló az ő része. „Atyámfia farkas”. Azaz testvér.
Szent Ferenc győzelme a legnagyobb győzelmek egyike, az emberben rejlő fenevad megszelídítése. Éppen ezért állok meg minden tél mélyén immár lenyűgözve e szobor előtt, s éppen ezért gondolkodok rajta hosszan, adok neki időt, s akit csak lehet elvezetek hozzá. Nézd, mondom, ez a legkedvesebb szobor számomra hazánkban, és várom, hogy észrevesznek-e benne valami hasonlót, mint amit én látok, várom, hogy számukra is megelevenedjen a Ferenc-legenda.
Néha megtörténik a csoda.
