A bristoli parkolóőr - Vasárnapi levelek 123.

Az állatkert vezetői megdöbbenten álltak az eset előtt. Senki sem emlékezett pontosan, csak Bill, az oroszlánetető arra, hogy valamikor, olyan jó negyedszázada, az elhanyagolt betonplaccon megjelent egy idős bácsi, akkor még alig beszélt angolul, szépen felépített egy bódét, egy sorompót, felfestette a parkolóhelyeket, majd beült és elkezdett jegyet szedni. Senkinek se tűnt fel, hogy ez nem lenne jogos, sőt! A bácsi kedves volt, az akcentusa megmosolyogtató, és az emberek úgy érezték, hogy a parkolásért fizetett pénzecske jó helyre megy, jó ügyet támogat.  Volt, aki azt gondolta, hogy koaláknak vesznek belőle eukaliptusz levelet, s volt, aki újabb parkolók kiépítését remélte. Persze a legtöbben semmit sem gondoltak. Jöttek családostul, a sorompónál megálltak, a mosolygós öreg kezébe nyomták az aprót, az egy kis cetlit adott, és már mentek is a makimajmok közé. Voltak persze a vasárnapi apukák, akiknek jól esett, ahogy ez az öregember nem kérdezett, és talán nem is gondolt semmit, csak adta a jegyet, mosolygott gyerekre és szülőre, és mondta, hogy jobbról a harmadik üres. Dolgozott tehát a kisöreg, de nem Bristol város önkormányzatának, és nem is a neves állatkertnek. Nem volt főnöke. Mondhatni a maga ura volt.
Reggel nyolckor ott volt, és délután négyig mindig végigcsinálta a munkaidőt. Hihetetlen, de huszonöt esztendő alatt nem volt beteg, nem késett, és nem is veszett össze senkivel a környezetében. Jött, mosolygott, nyitogatta a sorompót, öntözgette a virágokat, amiket ő ültetett a parkoló szélébe, évente legalább egyszer újra felfestette a parkolóhelyeket, javítgatott a kis bódén, a sorompója pedig sohasem nyikorgott. Nem volt tehát egy gonosztevő típus. Tolvajnak sem mondanánk, csak azért mert észrevett valamit. De Bristol város polgármesteri hivatala ajánlotta az állatkertnek, hogy jogosulatlan területhasználatért perelje be az öreget. Igen ám, de az állatkert munkatársai mindig ingyen használták a helyet, az öreggel jóba voltak, mindig kedves volt, olyan lehetetlennek tűnt ez a „jogosulatlanság”. Bill, az oroszlánetető, még néhány sakkpartit is játszott a kisöreggel a két embernek már szinte szűk bódéban, és ezért különösen hálás volt. Nem is mondta el senkinek korábban, hogy mielőtt eltűnt a kisöreg, az utolsó napon a bódénál neki adta a táblát és a bábukat, mint barátságuk jele. Bill, aki nem volt éppen érzéketlen, de egy nagydarab, erős, tagbaszakadt fickó volt, és aki szerette nézni, ahogy a nőstényoroszlánok szétcsócsálják a húst, meghatódott. Érezte, de nem tudta, hogy a kisöreg valamit el akarna mondani, de mégsem teszi. Aztán másnap eltűnt.
Hová ment? Az ornitológus szerint Nepálba, a főkertész szerint nyugdíjba, a vasárnapi apukák szerint a családjához, Bill szerint meg haza.  Ott maradt a bódé, a sorompó, a parkoló, a virágok, a családok, az állatkert és Bristol város a parkoló-őr nélkül, aki huszonöt éve megjelent, és azóta hűségesen sorompót emelgetett, mosolygott, és mindenkit meghallgatott és megértett egy szürke betonplaccon, és maradt a „jogosulatlan használat” vádja.
Mondják, hogy az állatkerti alkalmazottak végül úgy döntöttek, hogy az „ismeretlen parkolóőr emlékének”, ha nem is szobrot, de legalább kisebb táblát állítanak, bódéját pedig rendben tartják, hátha visszajön, bárhová is ment.