Szőcs Géza: Egy cionistáról, aki majdnem székely lett
Faludy György hovatartozásának kérdése még a költő halála után is megosztja a kedélyeket. De talán rosszul mondom: nem is a kedélyeket, hanem a nemzetet – a kérdés csak az, megosztásnak nevezhető-e az, ha egymillióból két embernek a többiekétől meredeken eltérő, sőt konfrontatívan szemben álló véleménye van valamiről. A nemzetet csak az osztja meg, ha számottevő hányada tér le a közös értékrend által meghatározott úthálózatról. Néhány hálátlan utód véleménye még nem megosztás, csak pőre hülyeség.
Baloldali volt-e a költő, vagy jobboldali? Magyar volt-e vagy zsidó? Református-e vagy zsidó? Művész avagy csak életművész?
Mi az, hogy magyar?! Igenesen hogy székely! – heveskedtek az atyafiak Csíkban és Gyergyóban. Alig lehetett lebeszélni őket, hogy ne akarják székellyé „avatni” a játékra, happeningekre és performanszokra mindig hajlamos költőt. A fővárosi városháza környékéről pedig egyre görbébb pillantásokkal nyugtázták, hogy Faludy környezetében mind több az erdélyi – s amikor kiderült, hogy a költőt Tőkés püspök temeti református szertartás szerint a Kerepesiben, ez már túl sok volt „nacionalizmusból”. A mondott urak és jóbarátok közül sokak a távollétükkel tüntettek. A sírjában Karinthy szomszédságát élvező költő pillantása lehet, hogy végig fogja kísérni további életüket, s a szarkazmus két nagy magyar zsenije még el is szórakozhat odalent a barátság természetrajzán.
Végezzünk el egy gondolatkísérletet. Azok, akik ma a szélsőjobb környékén vitatják Faludy magyarságát, úgy ötven-hatvan évvel ezelőtt – mint derék, becsületes, hithű, keresztyén és azonfelül szókimondó hazafiak – egészen biztosan összeütközésbe kerültek volna az államrenddel. Nagy csoda lett volna, ha egyikük-másikuk megússza a recski büntetőtábort. És ha már oda bekerült – nem biztos, hogy élve került volna ki onnan. De azok, akik túlélték az ÁVH rémuralmát, arról mesélnek, milyen varázslatos erőt kölcsönzött nekik Faludy társasága, műveltsége, magyar költészet iránti szerelme, humora, tartása. A fogolytársak közt akadt pap, akadt szocdem elvtárs, akadt volt csendőrtiszt és akadt későbbi filmrendező is – de mindegyikük a legnagyobb elismerés és hála hangján emlékezett Faludyról. Azt hiszem, a cionistázó békéscsabai keresztanyának az apja vagy a nagyapja sem vélekedett volna másképp az öregről.
Mindettől még persze lehetett volna cionista Faludy. Szerintem nem volt az. Ám, ha kiderülne, hogy a cionisták jellemzően olyanok, mint Faludy, és annyit tettek és tesznek a magyar költészetért, 1956-ért, jó hírünkért a nagyvilágban, a világfasizmus és a magyar kommunizmus legyőzéséért, mint amennyit Faludynak köszönhetünk – akkor azt kell mondanom, ezek a cionisták egészen derék gyerekek lehetnek, örülhetünk, hogy ilyen barátaink vannak.
