A költőóriás - Vasárnapi levelek 127.

Szóval minden, de minden, amire csak szüksége lehet egy költőóriásnak, hogy megkezdje valódi pályáját, s beteljesítse sorsát. Hatalmas kabátkájának belső zsebében, pont szíve felett már ott lapultak korai zsengéi, melyeket még javarészt a Góliát Egyetemen farigcsált, de telve volt ezer és ezer új ötlettel, ujjai begyében érezte a mesemondás és a poézis csalafintaságait, s valami egészen egyedit, fanyart és édeset, sötétet és humorosat akart írni. De amikor azt mondom, hogy költőóriás, akkor nem viccelek, különösen a méreteket illetően. Tényleg óriás volt! A markába tudott venni egy hűtőszekrényt, be tudott kukkantani a harmadik emeleti ablakokon, s ha leült, besüllyedt alatta a macskakő. Hát éppen ez volt szegénynek a veszte, mert nekem elhihetik, hogy a testén kívül talán csak a szíve és a jóhiszeműsége volt óriási, az esze már nem annyira. Hogy is képzelte, hogy csak úgy besétál a városba, saját elképzeléseivel, versekkel, s mesélni fog? Verseket költeni? Tapasztalni, s felfedezni? S legfőképpen – hogyan is képzelte, hogy – az embereket fel lehet ébreszteni szenvedélyeik gőzeitől fullasztott álmaikból? Ó, szegény kicsi költőóriás, alig hogy beért a város szívébe, a sugárúton végigsétálva, egészen az Operáig az emberek, a városi emberek: felfedezték. Persze eleinte észre sem vették, hiszen már annyi mindent láttak, hogy meg sem lepődnek, észre sem veszik, ha valaki kilóg közülük. Eleinte. És bár így maradt volna. Aztán felkiáltott egy kismama, vagy egy öregasszony, de biztos, hogy nő volt, hogy „Úristen, egy óriááááás!” – na jó, akkor lett egy kis pánik, de hamar rájöttek, hogy a költőóriás a légynek sem tudna ártani, s elkezdték közelebbről megfigyelni.

Eleinte csak rádióműsorokba hívták meg. Nagyon szórakoztatónak tartották, ahogy a versekről, mesékről beszél, s ahogy fel is olvas egyet-egyet. Ezekből a mesékből kiderült, hogy azért nőtt meg ekkorára, mert az édesanyja temetőben termelt spenótot, s a holtakból az életvágy átszivárgott a spenótlevelekbe, s neki napra-nap azt kellett ennie, és a sok beteljesítetlen élet hatalmas élnivágyása, ennyire megnövesztette. Ahogy ezt mesélte, az emberek otthon alig hallották a rádiót, ezért elmentek a rádióboltba, hogy vegyenek még nagyobb hangfalakat, hogy a költőóriás hatalmas hangja kiférjen rajta. A boltosok nagyon örültek ennek, látták, hogy az eladásokra jelentős hatással van a költőóriás hangja, s ezért kiadták lemezen, s megkezdődött az, amit a költőóriás talán fel sem fogott. Bevitték a tévébe. Ott arról mesélt, hogy mennyire megbízhatatlan a szemünk, mert csak azt láthatjuk, amerre fordulunk, miközben annyi más látnivaló van, s míg a képzelet 360 fokos látószöggel bír, a látás ezt meg sem közelíti. Csakhogy az emberek ezt már rég nem hallották meg, hanem csak annyit szerettek volna, hogy a költőóriást lássák a televíziók képernyőjén, s ezért rohantak a boltokba, s óriási képernyős tévéket vettek, hogy ne csak a költőóriás hatalmas arcának részleteit lássák, hanem egyáltalán az egész jelenséget. És amikor már hangszórók által szerteszórták hangját otthonaikban, amikor képernyők által homályosan részleteket vettek ki lényéből: gyanút fogtak, hogy nő-e, vagy férfi-e a költőóriás? Nem volt egyértelmű. Talán a spenóttól, talán a messzi vidékek napsütésétől, mindegy is mitől, de ez nagyon foglalkoztatta a városi embereket. A divattervezők versenyt futottak azért, hogy hatalmas testét öltöztethessék, s kicsit ők is tehettek róla, hogy a költőóriásról nem lehetett eldönteni, hogy fiú-e, avagy lány? A lapok folyton erről cikkeztek, a műsorok erről szóltak, költőóriás-szakértők nyilatkoztak, és politikai pártok szóvivői hordták a főneveket, igéket, és sok-sok főnévi igeneveket a parlamentből, hogy ott már csak melléknevek maradtak benn, s néhány korcs főnévi-igenév, mint például az, hogy… most valamiért csak három jut eszembe: csalni és lopni és hazudni. Végül már csak annyi maradt, hogy „ni”, s az üléseken, bizottságokban az emberek számára teljesen érthetetlenül beszéltek, mert ugye azt használták, ami maradt. Az egyik képviselő azt mondta: „Ni” – mire a másik: „Nini”. Akármilyen hülyén hangzik – ez így ment. Szóval az emberek azt gondolták, biztos azért maradt ez a kis nyomorult „ni” csupán, mert a költőóriásra ki kellett hordani a szóvivőknek az összes többi szót.

A költőóriás pedig ott állt, tévécsatornák és rádiók kereszttüzében, szavak halmaival nyakig betemetve, és szeretett volna verseket és meséket mondani, de senkit sem érdekeltek versei és meséi. Nagy fejét búsan körbehordta a városi népek felett, leporolta magáról a sok koszos, elhasznált szót, megrázta magát, megtapogatta szíve fölött kis verseit, és tovább indult messzi vidékekre, ahol remélte még megbecsülik, az ilyen egyszerű költőóriásokat is. Azóta nem látta senki, s én is csak annyit mondhatok, hogy nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek.