A kitörő - Vasárnapi levelek 122.

Hol kezdődött ez a különös mánia? Melyik volt az a pillanat, amelyikben elhatározta az első akciót? Mi volt az indíték? Mindezek ma már megválaszolhatatlan kérdések. Egyszerűen rákapott az ízére, s nem tudta életét elképzelni nélküle. Gyakran megesik ez emberekkel. Rászoknak dohányzásra, italra, kártyára, kegyes és kegyetlen hazugságokra, önbecsapásokra, sőt néha egymásra is, hogy már nem tudnak egymás nélkül létezni. Szerencsés, ha kölcsönös a függőség, szoktuk mondani, de hát lehet-e szerencsés egy olyan függés, amely aztán befolyásolja minden napunkat, éjszakánkat, s gondolatainkat betelíti? Lehet-e azt szerencsésnek nevezni, ami nem enged már semmi mást, különösen a vészjelzéseket nem, a jótanácsokat meg pláne nem? Az ember környezete egyszer csak rosszallóan néz, hogy nem-nem édesem, ez már nem lesz így jó, elindultál a lejtőn, nem fogsz tudni megállni, már nem is tudsz beszélni másról, csak függőséged tárgyáról. És akkor már késő. Függő bárki lehet, és bármikor. Egyszer csak jön a kisördög és becsalja az embert a málnásba. Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha történetünk főhőse nem egy kamasz fiú, nem egy öregecske hölgy, hanem egy jó családból származó, csinos budai kisasszony, biztos egzisztenciával, állással, szép és fiatal fiúgyermekkel. A kisasszony egyszerre rákapott, és aztán hétről-hétre megismételte. Így történt ezen hajnalban is. 
De visszatérve: a sofőr megszeppenve állt a kerítés alá, s a kisasszony miután nagyon nehezen átküzdötte magát a túlpartra, elébb a vállára, majd markába lépett. A sofőr nem mert szólni. A kis hölgy hazahajtatott. Mivel látta, hogy teljesen összesározta a derék és segítőkész ember kezeit felhívta otthonába, hogy mossa meg kezét. Amikor beléptek hátraszólt a különös utas, hogy „Pszt, a fiam még alszik.” – A sofőr teljesen megdöbbent. „Na de kisasszony…” – mondta – „…önnek szép otthona van, gyereke, és mégis rózsadombi villák kerítésén mászik ki hajnalok-hajnalán?” – Miközben kávét rakott fel elmosolyodott, s mielőtt válaszolt volna, rájött, hogy egyrészt rajtakapták függőségén, másrészt rögtön félre is értették. „Hát tudja, nem könnyű ma az egyedülálló anyukáknak.” – a férfi mosolygott – „…de azt hiszem félreértett. Én nem hoztam el onnan semmit. Tudja kevés olyan izgalmas érzés van, mint amikor az ember beoson késő délután valahova, elbújik, úgy hogy semmiképpen ne találják meg, s amikor a család bezárkózik estére, megvárja, míg mindenki, tényleg mindenki elszundít, s akkor nagy nehezen, hatalmas és leírhatatlan izgalmak között: kitör. Igen, én egy kitörő vagyok, talán nem az első, akit magával ragad ez a bűnös szokás, de mivel hihetetlenül jó érzéssel tölt el, talán nem is az utolsó.” – a kis hölgy oly csendesen, s selymesen beszélt, hogy a taxisofőrt teljesen magával ragadta. Elképzelte, ahogy ezentúl nem csak a vezetésnek, a szürke hétköznapok posványában él, hanem megpróbál időről-időre, elébb beosonni vadidegenekhez, majd pedig onnan, az éjszaka leple alatt, óvatosan, lépésről-lépésre kitörni. Az arca kipirosodott, a tenyere melegedni kezdett. Ekkor egymásra mosolyogtak. A férfi megköszönte, hogy megmoshatta kezét, s letett egy névjegykártyát az asztalra. Beszélik Budán a félősebb emberek, hogy azóta - ezek ketten - együtt törnek ki.