Szőcs Géza: Néhány könyvből egy-két mondat (3.)
Továbbá fölhívták a rendező figyelmét, hogy enyhítendő az egész előadás nacionalista kicsengését, tegye kissé nemzetközibbé a műsort, domborítsa ki benne a hagyományos román–magyar barátságot s ezért helyezzen el benne például román fordításban Petőfi-verseket, hiszen a költőt igazán zseniálisan tolmácsolta Mihai Beniuc a zseniális román lírikus.
– (…) Hát jó. Nemzetközivé tesszük Petőfit (…) Ebbe kössenek bele, ha tudnak – született meg az ötlet s rögtön követte a tett is. Aztán következett a nemzetközi összeállítás. A szerb, német, angol, francia szövegek alatt Chereji rektorhelyettes elismerőleg tette combomra tenyerét és apró lapogatásokkal adta tudtomra tetszését… Nem sokáig, mert minek utána Daróczi Zsuzsa befejezte ékes angol nyelven a Szeptember végént, feszülten dermedt csend ülte meg a termet.
„Sus, maghiare, tara toata,
sau acum sau niciodata…
Szabó Lajos rektorprofesszor úr, Tompa Miklós és Kovács György a Nép Művészei, katedrafőnök professzor urak, intézmények nagyérdemű vezetői ott rögvest leállították a próbát, a szereplőket hazazavarták. Nagy Imrét meg engem a kicsapástól a tömlöcig minden nemkívánatos távlattal riogatva ebrudaltak ki a teremből.
A fenti, román nyelven elhangzott verssorok ugyanis semmi mást nem jelentettek, mint:
„Talpra magyar, hí a haza,
itt az idő, most vagy soha…”
(Tömöry Péter: Erdélyi anekdotika. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 175–177. o.)
_________________________________________________________________________
Amott, egy égő-sárga folt;
Nemrég még dús ág lombja volt, –
A cínterem gyepére hullt
Szegény száraz levél: a múlt.
(Finta József: Utolsó nyár Váralmáson. In: Rajzoskönyv. Úti emlékek, 1967–1999. Dobai Péter előszavával. Finta és Társai Építész Stúdió, Budapest, 2000. Oldalszámozás nélkül.)
_________________________________________________________________
Lehullt a levél.
Fölszállt a cinke.
Közöttük még ing az ág.
(Németh István Péter: 17 haiku. Levelek az ősz koszorújából. In: Arborétumi betlehemes. Új versek és műfordítások. Tapolca, 2009, 27. o.)
Eszembe jut soha nem publikált versem egyik szakasza:
Álltunk, akár az iskolában
s jó századunk feleltetett:
hány halál marad egy halálban,
ha kivonunk egy életet?
Kezdő költőként, a népszolgálat vállalásának mámorában meg voltunk győződve arról, hogy az élet kioltásának matematikai képletekbe való egyszerűsítése végleg a múlté.
(Tömöry Péter: Erdélyi anekdotika. 233. o.)
Micsoda béke! A gyűrt testű sziklák
Álomba őrzik múltuk pokla titkát;
S az esti tenger kék-ezüstje hátán
Együtt pihen az Isten és a Sátán.
(Finta József: Santorini ’98. In: Rajzoskönyv.)
Kaptatok felfelé a marosvásárhelyi Nyár utca temetőjének kacskaringós útján, kezemben virágcsokor, a temetésen nem lehettem ott, mondják még friss a sírhant, könnyen megtalálom (…) Beérkezem a sírok közé, megtalálom a frissen hantolt sírdombot, rajta még a fonnyadt virágok, koszorúmaradványok, odahelyezem a virágomat, állok, gondolkodom, magamban beszélgetek vele. Aztán búcsúzom és indulok kifelé.
Egy elhagyott zugban, diófa terebélye alatt egy másik frissen hantolt sír. Ez is fejfa nélkül. „Uramisten, talán csak nem!?” A temetőgondnoki házból testes öregasszony lép ki: olyan, mint a szabadkai Tarelkin-előadásban az anya.
– Lesz olyan kedves megmondani, a Harag rendező úr hol…?
– Itt!
Házmesterné gesztussal mutat erre a másik sírhantra.
Nem tudom, miként magyarázkodjam, hirtelen megfordulok, visszairamodom a másik sírhoz, közben egy kaszáló atyafi érkezett oda¸ szabadkozom előtte, nem lopom a virágot, én helyeztem azelőtt oda, de most tudtam meg, hogy máshol lakik a rendező úr, így mondom „lakik”, a kaszás megbocsátólag int, vigyem, csak vigyem a virágot, ő ebben nem illetékes, szabadkozva köszönök el tőle, vissza a diófa alá és Harag György sírjára helyezem a virágokat.
És közben hallom, bizony isten hallom, hogy valahonnan a távoli időből a Mester megszólal kacagásba öblösödő hangon:
„Na, ezt jól összezavartuk. De megtartjuk: kiváló jelenet…”
(Tömöry Péter: Erdélyi anekdotika, 230. o.)
