BKV – Vasárnapi levelek 132.

Éppen ezért bennem meglehetősen nagy szeretet ébred a kis, félredobott és agyonhasznált járművek iránt, melyek most nem közlekednek, vagy alig, melyek felett undorral telt harc folyik a januárba merevedett Budapest opálos ege alatt. Gondolkodtam a koszos, vagy csak mondhatjuk, hogy kissé sem puccos, de legalább néha működő pesti tömegközlekedésen. Már ez is, hogy tömeg, s a tömeg közlekedni akar, munkába, hazaérni, pergetni napjainak zord menetét. A tömegnek igényei vannak, a tömeg szavazóbázis, a tömegnek minimálbér, kolbász, műfogsor és közlekedés kell. Ez érthető. Sőt, fontos.

De vajon gondol-e a tömeg a tárgyakkal, amit napra-nap gyűrnek, zúznak, használnak? A gyerekek szeretik a vasutat, imádják a csilingelő villamosokat. És mi? Eltűnődtem, s rájöttem, hogy valamennyi budapesti – de csak a pesti! – jármű megfeleltethető egy-egy személyiségnek, sőt egy-egy verstípusnak.

A karakterük adja. Valószínű persze, hogy más karaktere van a kis kék várbusznak és a piroshetesnek. Előbbi megrakott kosarú budai asszony, utóbbi a városon folyton és örökké átszaladó átutazó. Előbbi egy Kosztolányi-vers, utóbbi József Attila.  Aztán ott van a Hév, a maga Szentendre felé suhanó néha szardíniaélményével, de sajátos vidámságával, ami nekem néha Hamvas kivonulását, néha meg egy-egy Berda József-verset a humorosabbak közül juttat eszembe. Ha a villamossal a Margit-sziget felé megyek, akkor mindig Krúdy Gyula és Bródy Sándor, s ha a Duna felett átzötyögünk, Arany János verse jut eszembe – „legföljebb ha omnibuszon”. Ha a másik irányba megyek, a Király utca, a Rákóczi és a Blaha felé, akkor mindig Karinthy, aki ugyanezen a vonalon képes volt a teljes villamos utazóközönségét szórakoztatni. A legnehezebb írnom a troliról, mert bár különösebben a rondábbakat és sosem is takarított, rettentő mocskosakat sajnálom, de éppen ezek azok, amelyek a legnagyobb szórakozással töltenek el, midőn a Keleti pályaudvartól a Nagymező utcáig dobálnak, s egészen emlékeztetnek Petri György politikai költészetére. Aztán ott van a metró. A különbség óriási a sima metró és a történelmi kismetró között. Előbbi mély, csendes, s amikor a Duna alatt átsuhan, mindig elképzelem a felettem hömpölygő víztömeget, ezért van benne valami nagy hatás, de azért „modern” mindenestül, mégis az ember érzi, hogy magyar. Megbocsájtható, ha Petőfi jut róla eszembe? A kismetró csupa élvezet célú, a Széchenyi Fürdő, a Hősök tere, az Oktogon, az Opera, szeretem ezt a szép, elegáns kismetrót, a randevúról elkésőt, sosem odaérőt, de nagy kikötőkkel megáldottat. Ady-vers jut eszembe róla, csakis valamelyik kevésbé dacos.

Persze sok kimarad, de kettőről még feltétlenül szólnom kell. A fogaskerekűről, amin sajnos még soha nem utaztam, s ezért távoli, mégis nagyon szép nekem, olyan csengően fenséges, s kissé idegen, éppen mint Babits Mihály némely költeménye számomra.

És van még egy, a felvonó a János-hegyre. Csak néhány alkalommal találkoztunk, de elsőre beleszerettem. Térélmény, távlat, és felvisz, feldob a hegytetőre, megmutatja az egész várost, hazánk fővárosát, ezt a különös Budapestet. Nekem – s olvasóim talán megbocsájtják folyamatos elfogultságomat – de ez csak igazán nagy távlatú verseket, ugyanakkor nagyon személyeseket tud eszembe juttatni, mint amilyeneket Békássy Ferenc tudott írni.

Feljövök hát a dohányboltból friss és használatlan vonaljegyemmel, leteszem asztalomra, s súgok valamit ennek a kis, csenevész tárgynak.