A magyar szépirodalmi sajtó állapotáról - Vasárnapi levelek 133.

Mindenki számára egészen világos, aki kicsit is használja a fejét, hogy a magyar irodalmi sajtó valójában szélesebb társadalmi körökben nem létezik. Sajtóról ugyanis csakis akkor beszélhetünk, ha annak olvasótábora van. Szabad sajtóról pedig csak akkor, ha ez az olvasótábor a sajtót gondolatok szabad áramlására, értelmes vitára használja, a szerkesztők pedig ennek adnak teret, nem a politikai erőknek. De nem szabad összekeverni a napilapokat és az irodalmi lapokat! Az irodalmi lapoknak jól láthatóan három gyakorlati csoportja alakult ki. Az úgynevezett hagyományos – nyomtatott –, tehát a papír anyagához ragaszkodó, a „modern” internetes, mely csak elektronikus formában létezik, továbbá a hibrid, mely mindkét formában ténylegesen jelen van. Jól látható a hibridek felé való eltolódás. De mindez még csak felület.

A hagyományos, tehát nyomtatott irodalmi folyóiratok nagyobbik része az előző rendszerben alapított, „tudományos, művészeti, irodalmi” lapok. Hagyományosan – nem véletlenül hangsúlyozom ezt a szót –  a fenntartási költségeiket az adott vidéki megyétől, megyeszékhelytől, várostól, továbbá a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumától szerzik, ha tudják. Nincs versenyhelyzet. Új lapok a piacon eleve halálra vannak ítélve. A régi lapoknak nem kell, hogy jól nézzenek ki. Nem életfontosságú, hogy időről-időre, nehéz és kitartó munkával olvasótábort alakítsanak ki. A szabadeladást és az előfizetők számát nem égető növelni. S végképp nem kell feltétlenül tartalmilag kiugrót, olvashatót, minőségit alkotni. Természetesen itt is van kivétel, de az veszi magára, akit érint.

Az úgynevezett, magukat „nívósnak” mondott lapok megelégszenek a kánon után való kullogásban, bár azt hiszik, hogy ők a kánon-alakítók valójában. Ha kinyitod őket, akkor a hetvenes és a nyolcvanas évek köszönnek vissza. Még ezekkel a konzervbabokkal és májkrémekkel sincs semmi gond, hiszen tudjuk jól, hogy azért akkora az a konzerv, mert háború esetén a gépsorokat azonnal át lehet állítani tölténygyártásra. Éppen így, az ilyen betokosodott, konzerválódott irodalomtól sem kell félni, mert életképtelen. Látszat irodalom a szövegzúzda, amibe beadod a novelládat, versedet, esszédet, és megjelenik, még fizetnek is valamit, de nem jelent semmit a megjelenés, mert nincs súlya, nincs közönsége, nincs értéke, s éppen ezért nincs értelme. Persze ezzel jól el lehet tölteni olyan életeket, amik ezzel azonosulni tudnak, s amelyek rettegnek az értelmes beszédtől, vagy a valóban szép(!)irodalomtól. Ugyanakkor már itt jócskán megjelennek azok az elemek, amelyek valójában politikai érdekeket szolgálnak, s amelyek csak egy történelemszemlélet papagájai. Nem gondolkozásra késztető írók tehát, nem zseniális költők, nem a templom őrizői, hanem templomrablók. Sajnos elég egy ilyen ember egy-egy szerkesztőségbe. Ellenük tenni lehetetlen, hiszen árnyak, s ezen rablóárny-létükben, ha meg is ragadod őket, tetten is éred őket, akkor is csak cinikusan vigyorognak, hogy „igen, na-és”? Az egyetlen megoldásnak számomra a humor tűnik, s az, hogy saját dolgait igyekszik az ember tisztességesen csinálni.

És a nagy mogulok? A legnagyobb baj a kiindulással volt. Azt mondom tehát, hogy körülbelül hatvan éve itt teljesen rossz alapokra kívánják helyezni az irodalmi sajtót. És ez alól alig-alig van kivétel. Mindenki előtt – még jobb esetben – a Nyugat lebegett, mint valami nagy lap, miközben minden megváltozott. Társadalom, technika, maguk az emberek is. Ma két nagy fekete lyuk jellemző a magyarországi köztudatra: a cinikus proli és a nemtörődöm kölyök. Az egyén ide-oda vánszorog, s előbb vagy utóbb bele-beleesik egyikbe, másikba. Tessék tiltakozni! Kiáltozni, hogy nem így van! Bárcsak nem így lenne. Mert akkor az olvasásnak lenne jelentősége. Csakhogy ezt a jelentőséget nem a ténfergő olvasó játszotta el, hanem a szerkesztők, írók, költők. Nevekből éltek, nem írásokból.

Ezek a nevek aztán pozíciókat vívtak ki maguknak, különböző forgószékeket irodákban, karosszékeket kuratóriumokban, foteleket minisztériumokban. Úgy, hogy közben megmaradtak szerkesztőnek, főszerkesztőnek. Aztán ezek a „nevek” a többi neveket magukhoz vonták, s megegyeztek, hogy akkor mindenkinek, akiről azt mondjuk „név” adunk a pénzből, nem is egy évre, hanem rögtön háromra, „hogy tudjanak előre tervezni”. Ez volt az a pillanat, amikor a magyar szellemi életben megvalósult a cinikus proli és a nemtörődöm kölyök szellemtelenségének tökéletes keresztezése. A cél egyértelmű. Pénz, pozíció, hatalom. Az eredmény katasztrofális lesz. És nem azért, mert millió vitára, egyének közötti szörnyű és elkeseredett harcra fog okot adni. Hanem azért, mert közben napról-napra kevesebben olvasnak, a magyar közoktatás igenis és sajnos válságban van, a szépirodalom kimerül nagy puffogtatásban és némi csórikálásban, nem beszélve a szekunder irodalom rablóárnyainak templomgyalázásairól, és a katedrák kánondühéről. Akinek nem inge…

Azoknak a ritka magyar embereknek, akik még magyarul olvasni akarnak 2010-ben is és utána, méghozzá kortárs szépirodalmat és költészetet, nagyon okosnak, távolságtartónak, műveltnek kell lenniük, hogy ez a velőkig ható demoralizáció ne szívódjon a szövegeken át beléjük is. Azoknak, akik írni akarnak, most mindennél műveltebben, okosabban, és távolságtartóbban kell írásaikat elhelyezniük, hogy szabadságuk ne sérüljön, nevükre ne ragadjon mocsok. Megjegyzem, ez utóbbi szinte lehetetlen. „Mindenki benne van a pácban.”

A végére hagytam a legnehezebb kérdést: miként fogja egy betokosodott, megmerevedett, cinikus és nemtörődöm szépirodalmi sajtó ténylegesen meggyőzni a társadalom újabb és újabb rétegeit arról, hogy az olvasás és a gondolkozás érték?