Tekintettel a nagy sikerre: Tanner Ilonka megszólal
A hetvenes évek végén kavart botrányt Robotos Imre – az Ady-Boncza Berta pszicho-horrort újraértelmező – Igazi Csinszkája. Az olvasó hajlik rá, hogy feltételezze, éppen akkor vált időszerűvé egy új Ady-szín – az áldozat – beoldása az irodalomtörténet nem túl szivárványos Ady-koloratúrájába, és ennek volt köszönhető az Erdélyből menetelő új Csinszka-értékelés. A helyzet ismétlődni látszik. Talán nemzeti igény, hogy a figyelem Babits felé forduljon, hogy többet beszéljünk Babits megkérdőjelezhetetlen kvalitásairól, speciális hatásáról. Minthogy Babits alszik. A moszkvai négyesfogat – meglehet – véglegesen elaltatta. Ezért kérdés, mit szolgál, s amit szolgál, jól szolgálja-e ez a végtére is Babitsra visszaható (nagyobb részt másodszor kiadásra kerülő) kötet.
A nagyközönség többnyire a felkínált képet követi. Magyarán, az olvasó csak a preparátumot ismeri a teljes történetből, azt, amit az aktuálpolitika, illetőleg a korral, a személlyel foglalkozó történész illendőnek, ízlésesnek tart. Ez sem okoz jelentős gondot, amikor nem Babits-jelentőségű mesterről terjeszt szocializált adatokat. Csak hát egyféle eltúlzott optimizmussal lassan remélni lehetett, az irodalomtörténet nem egy kioszk, ahol az elárusító határozza meg, mit adunk el ma, mit hétfőn, miből csinálunk szezonvégi kiárusítást. Persze még problematikusabb, ha a kioszk gazdájának fogalma sincs, mit adjon, mit értékeljen le, miből legyen hasznot hozó slágeráru.
Nevezett szimulációs gyűjtemény egy nőről szól, Babitsról beszél. Nehézkes történet a nőről, aki minden alkatrésszel rendelkezik a századelő zárt ruházata alatt és fölött, amelyektől nőnek látja, aki nézi. Ezt az egyértelmű látványt használja ki, bármerre jár, bárhol alakít.
A statáriális események idején (Babitsot statáriálisan veszi férjül) huszonöt éves, gépírólány. Önéletírása logikája, motívumkincse kísértetiesen egyezik Sárbogárdi Jolán, az elhíresült titkárnő logikai rendszerével. Jól tudja, mi mire való, melyik testrészt mikor igen, mikor nem kötelező aktualizálnia. Hivatali főnöke szeretője, miként ez hasonszőrűeknél természetes, hiszen semmije nincs, csak amije van. Persze mindenki valakinek a szeretője, a megközelítés puszta algebra, x-től 91-ig. De Ilonka semmi egyebet nem üzemeltet hasonló biztonsággal, csak amiről algebraszinten bebizonyosodott: hatékonyan működik. Nem kísérletezget. Szabadulna a családi felelősség alól, nem elégszik meg annyival, hogy bugyogójában könyökvédős megrontója, egy "vadállatian erőszakos, önző, vén alkoholista irodavezető" kurkásszon. Többre hivatott. Költő is. Író is. Rózsahegyi színiiskolájában színészmesterséget tanul.
Nem kimondottan gátlásos. Több rohammal veszi be a Nyugatot. Az érintettek közül először a maga húsz évével nemileg legaktívabb Szabó Lőrincet nyúlja le röptében, két szabadvers elemzése közt (SZ. L., Komjáthy Aladár, Babits a három lehető zsákmányállat). A második Babits papa, aki a hetedik találkozásukon már feleségül is veszi. Ez nem akármi. Ilonka – gondolom én – eddigre lenyomja legalább az alaprepertoárt. (Babits, akiről nehéz állítani, hogy Don Juan-i alkat, igen ziláltan szabadul a vágyott, és kezdetben kecsegtető Csinszka-viszonyból.)
Tanner Ilonka a Szabó Lőrinc Babits lepedőváltást olyan titokzatosan és sejtelmesen írja le visszaemlékezésében, hogy a technikát háziasszonyképzőkben kellene oktatni. (Ösztönösen tudja, a férfiembert bizonytalansága tartja életben, ha nőről van szó. Biztos jó vagy biztos rossz esetén nincs tovább miért.)
Talált, süllyedt: házasság. A cél elérve. Férfi, pénz, nyugalom, Olympos, irodalmi hírességek, „egészséges életöröm kacagott bennem”, írja. Persze arról szó nincs, hogy egy rendezetlen értékrendű nőnek ennyi elég volna. Irodalmi babérokra vágyik, elismertségre. Ott kíván lenni a topon, ifjúi szívekben élni, ha egyszer feláldozza életét. És ezt még komolyan is veszi.
Tehát megérkezik és átalakítja az életet Tanner Ilonka, alias Török Sophie, a nő. Teszi, ami a nő dolga. Kielégíti, táncoltatja, lebegteti a pasit (itt most Babitsot, máskor, később, aki jelentkezik egy futamra, férfit, nőt, vegyest), ahogyan kell, elégedetlenkedik, hiszterizálja az amúgy nyugodalmas irodalmi tájat. Közben még ír is, költ is. Babits vélhetőleg arra használja, amire nőt szokás, lemúzsálja, kiátkozza, alkalmasint türelmét vesztve kizavarja Ádáz kutyához az ólba. Nincs ebben semmi különös, Tanner Ilonka így működik, főként ha még ír is, költ is, egzaltságát igazolandó. És eleinte mindez nincs kimondottan terhére Babitsnak, gondolom. A genetika elbarmolt helyzetekben is sokkol és transzferál.
Húsz év telik el. Semmit nem tudunk meg a közben eltelt húsz évről. A szerkesztő szemérmesen hunyorog. És Babits meghal. Nem tudni, hány év mínuszt jelent e vonatkozásban Ilonka, Ilonka szapphói és egyéb kirándulásai, de az mondjuk biztos, állapotán jelentősen nem javít.
Babits halála után Ilonka rendülten érzékeli, nem tényező (plusz megöregszik), hanem tartozék a magyar irodalomban, hogy úgy mondjam: egy izé. Persze hát: háborús évek, koalíciós évek, és ami a fordulat éve után következik az országban. Megszűnik létezni. (Valljuk meg, ennél szörnyűbb csak az lehetne, ha Babits nem dekadens, hanem proletárköltő, és Ilonka József Jolánnal kart karba öltve irányítja a Révaival fémjelzett vörösbe borult kulturpolitikát.)
Ott áll egyedül a felborult, füstös, véres, szégyenkező és bosszúszomjas országban. Nem ért semmit. Nincs senkije. Csodálkozik, nem fogja fel, akinek korábban nem számított se Isten, se ember, se morál, se hagyomány, vészhelyzetben azonnal magára marad. Nem éri meg a kockázatot. Így hal meg, nem érti. „Ilonkát néha szenvedélyes kapcsolatok fűzik nőkhöz is, van hogy saját alkalmazottjához. Fülledt barátságok ezek, örömökkel, bántásokkal, féltékenykedéssel, sértődésekkel, oktalan problémákkal és szenvedésekkel, amik aztán nyomtalanul eltűnnek, tökéletes közömbösséget hagyva maguk után. Ilonka itt is játszik, többet ad bele, mint amije van, hogy több legyen az életében, és önmaga túlzásait is elhiszi”, írja nem kevés tapasztalatára hagyatkozva Koháry Sarolta, az utolsó barátnő.
A válogatásból kiderül, Ilonkánk sajnálatra méltó hölgy. Történelmileg. Rendben. Üsse kő. A válogatásból az nem derül ki, Ilonkánk nagyon hazug, nagyon ingatag, és nagyon nem ért semmihez. Az sem derül ki, hogy Babits halálával mindent elveszít. Gyereket nem szül, irodalmi pacsmagolása érvénytelen és hiteltelen, a hagyatékkal képtelen tisztességesen bánni (a kéziratokat Keresztury Dezső menti ki a Jagelló úti lakásból, a mindent elárasztó macskahúgyból). De hát azért szeretjük-e a borral ajzott suhanó parki szexet kedvelő Fráter Erzsikét, vagy a legalább ennyire lila, bár racionálisabb Csinszkát, ami bolond hús voltak? Dehogy. Amit kellett, azt megcsinálták. És tán még jó is volt a kapcsolódó író uraknak, amíg jó volt. A többi néma csend. Más nem számít ekkora távolságból.
Török Shopie: ...most én vagyok a hang helyetted
(Palatinus)
Kapcsolódó:
