Szilágyi Domokos 1938–1976
1938 július másodikán született Szilágyi Domokos Nagysomkúton. Ugyanezen a napon, Szilágyi Domokos születésnapján mondott búcsút az életnek, talán áldozati gesztusként, volt felesége, Hervay Gizella (Budapesten, 1982. július másodikán).
Elképzelni se tudom, mi történik eztán, miután az alapra, a tragikus sorsú költő életére rávetül egy Balogh Ferenc nevű szorgalmas besúgóé. "Jelentései [...] politikai háttérjátszmákról szóló bizalmas értesüléseket, új irodalmi művekről szóló társalgásokat, sőt műelemzést is tartalmaznak. A költő személyisége eltűnik a jelentések mögött, szerepét egy másik én, a csendes és szorgalmas tudósító veszi át."
Két éve dokumentálták, hogy két etapban jelentett a secunak. Az elsőben Lakó Elemér, Varró János és Péterffy Irén a célszemélyek, a másodikban Páskándi Géza.
Az ember már nem kapkodja a fejét, szeme nem tikkel, hangja nem csuklik. Belefásult. Elég. Már minden elég. A komenista kom-jánál végigszánt gerincén a jól ismert gyomorfordító kíváncsiság, ugyan most kit nyírnak ki másodszor, harmadszor, ötödször? Már azt se kérdezi meg, mikor lesz ennek vége? Hogyan lesz vége ennek a mocsoknak? Azt tudjuk, akkor kinek volt érdeke. De most ma nem tudni. Vége lesz valaha a végeláthatatlan ázsiai szarnak, vagy amíg élünk, ebben tiprunk? Úgy látszik, ez jutott. Aki szerencsésen túlélte nem szabadul, tele a bakancs, az ingnyak, úszunk, úszunk tovább a szarban. Reménye nincs, hogy valaha elérjük a latrina partját. Bár ez már nem kérdés. A valódi kérdés az, hogyan oldják meg, akik majd megoldják, hogy az új ismerettel együtt ünnepeljék a fontos, nagy magyar költőt.
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító.
Pécsi Györgyi
Az értelmezés zavara
(Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos átláthatatlan költészetének olvasásához)
Azt gondolom, Szilágyi Domokos teljes jelenléte költészete és életének tisztázatlan, s valamennyi részletében immáron örökre tisztázhatatlan pontjaival, legendájával és legendafosztásával együtt szimbolikusan megjeleníti a kort. Azt a kort, amelyik mindent elkövetett és elkövet, hogy szétrongálja nem az egyes ember mítoszát, mert az szétrontható, hanem az anyanyelvi kultúra kötésébe, az axiomatikus erkölcsi törvényekbe és az emberhez méltó létbe vetett gyanútlan hitünket és bizalmunkat. Az ember megrontható, az írott szöveg talán nem.
Majd fölocsúdunk révületünkből, és higgadtan számba veszünk minden kideríthetőt drága halottainkról, számba vesszük esendőségeiket is, hogy teremtett értékeiket továbbörökíthessük ahogy elődeink is tették.
És talán majd ahhoz is erősek leszünk, hogy ne csak a minisztereket rehabilitáljuk, mint Székely János írja, hanem a prédát is:
Hát tőlem, embertől, ki kér
Bocsánatot, vigaszt ki ád,
Hogy végig kellett néznem az
Apokalipszis iszonyát?
A meddő férfiévekért,
A rettegésért, melyben éltem,
A meg-nem-írott versekért,
A versért, melyet összetéptem;
A pimasz hazugságokért,
Amelyeket le kellett nyelnem;
Az átokért, hogy tollamat
Tudatlanok terelték-lesték;
Hogy agyamba turkálhatott
A bőgő tehetségtelenség;
Hogy nem lehettem az, aki
Lehettem volna, akit vártak
Mi kárpótolhat mindezért?
És mikor rehabilitálnak?
(Semmi soha,1968). (Pécsi Györgyi, Forrás, 2008. június)
