Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
(Szilágyi Domokos)

​​​​​​​Hervay soha meg nem szólalt. Vagy megszólalt, de nem hallottuk, mert fiatalok voltunk, jutott dolog bőven egyéb, szerelemeskedtünk, konspiráltunk, utáltuk egymást, tégláztuk a „téglákat”, fütyültünk a világra, ittunk, ha volt mit. Ő ült. Ivott, amikor ivott. De nem tudom: iszogatott inkább. Azt hiszem, némán siratta magát, a családot, a gyerekét. Siratta az életet. Nem kommunistázott, nem Ceausescuzott, nem panaszkodott. Nyögte, amit rámértek a nagyhatalmak, Trianon. Rámért a kor.

Az ember már nem kapkodja a fejét, szeme nem tikkel, hangja nem csuklik. Belefásult. Elég. Már minden elég. A komenista kom-jánál végigszánt gerincén a jól ismert gyomorfordító kíváncsiság, ugyan most kit nyírnak ki másodszor, harmadszor, ötödször? Már azt se kérdezi meg, mikor lesz ennek vége? Hogyan lesz vége ennek a mocsoknak?