Dicsőséges margináliák

A nevekből fakadó és a nevek rémuralmát fenntartó kánon (nem ritkán több is) a legjobb eszköz a költészet és az irodalom kiszárításához, holott az emlékezet segédeszközének szánták valaha rég – mikor aztán mégis beindul működését inkább egy önálló géphez hasonlíthatjuk, vagy egy szörnyeteghez. Ez a kánongép. A fiatal, a kezdő, a más területről érkezett filoszon és kutatón az a rettenetes érzés cikázhat keresztül – és a vizsgákon való visszamondatás-számonkérés, a folyóiratok és a kultúrműsorok egyhangúsága csak még inkább arról győzheti meg –, hogy „itt már minden le van játszva”. Eldöntetett, hogy kik voltak a „nagy” költők és írók régen és most.

Egyáltalán mit jelent az, hogy „nagy”?

Guillermo Martinez, argentin matematikus idézi egy nagyon fontos előadásában Borges klasszikusokról írott esszéjének egy mondatát: „Klasszikus az a könyv vagy szerző, melyről a népek vagy nemzetek elhatározták, hogy megelőlegezett áhítattal és titokzatos hűséggel olvassák”. Martinez később hozzáteszi, hogy Borges legnagyobb erénye és tehetsége éppen az volt, hogy „azt az illúziót keltse” – műveiben mindent összegez, kifejez, olyan láthatatlan és áttetsző kánongépeket hoz működésbe –, hogy ő klasszikus. Ezért van az, hogy vannak, akik „csak” Borgest olvasnak, és azt hiszik, hogy mindent tudnak.

Nálunk, magyaroknál ez különösen gyakori probléma – nehogy azt higgyük, hogy mi nem vagyunk érintettek. Én most a magyar kánongépről beszélek elsősorban. Vannak akik, „csak” Hamvas Bélát olvasnak, és azt hiszik, hogy mindent tudnak, mert Borges magyar kortársának éppen ahhoz is volt tehetsége „hogy azt az illúziót keltse”. Csakhogy Borges és Hamvas között van egy hatalmas különbség. Borges művei tudtommal mindig megjelenhettek, Hamvaséi csak az utóbbi 20-25 évben, jóval megírásuk után. Nem szeretnék most arról beszélni, hogy ez hogyan hat vissza mindkét életműre, továbbá az okokról és a háttérről sem, mert nem e két nagyszerű szerző esszém tárgya, hanem sokkal inkább arról, hogy ez az elhallgatás, ez a silencium később különös bájt és patinát adott az elfogult olvasók számára az „életműnek”.

„Életmű” – szintén kultikus fogalom irodalmi berkekben, amit csak áhítattal szabad kimondani, pedig az esetek többségében az „életmű” véletlenek sorozata, melyre mindenki úgy gondol, hogy ahhoz „idő” – „tehetség” – „sors” kell. Az idő csak részben lehet igazi feltétel, gondoljunk csak Rimbaudra, aki huszonéves korára már teljes „életművet” hagyott hátra. A tehetség különös és kevésbé megragadható – az irodalomban is, de a tehetségnek is szüksége van tanulásra és csiszolásra. Olvassák csak el Edgar Allan Poe figyelemreméltó esszéjét A műalkotás filozófiáját. 

Végül a sors. Ez a legnehezebb, hiszen a sors úgy gondoljuk feltétlen kapcsolatban és hatással van az életműre, de azért erre is tudnánk bőven cáfolatot hozni. Például volt az a prágai hivatalnok, biztos ismerik, aki sosem járt fegyenctelepen, novellája mégis az egyik legmegdöbbentőbb és legplasztikusabb leírása bűnnek, bűnhődésnek és kegyetlenségnek. Kétségtelen, hogy mondjuk, Lord Byron műveit akkor élvezi az ember igazán, ha ismeri sorsát, olvassa naplóit és leveleit.

Néhány író sorsa és életműve kortükör az utókor számára, amiből jobban kiderül, jobban látszik, miért lett ilyen a világ – amilyen, mint bármely történelemkönyvből. Byron leírja, hogyan öltözködik fel, mivel illatosítja magát, merre fésüli haját, amikor a szultánnal találkozik, és a frizura, illat, ruha többet mondhat el Európáról, mint az egész mostani Unió összes kiadványa, filmje.

A baj ott kezdődik, amikor a kiadók, szerkesztők, tanárok és tanítványok, politikusok és költészet napján szavalók, és ki tudja még ki mindenki csavarok és fogaskerekek lesznek a kánongépben, és csak a gép zúgását fogadják el,  mást hallani sem akarnak, csak nevek számítanak, maguk a szövegek már nem is olyan fontosak. Csak a nevek. Az általuk nagy áhítattal kimondott, hatalmas és főleg nagyon-nagy nevek. Mindenkit nyilván nem lehet betuszkolni a kánongépbe. De akik már benne vannak, azok neve nőjön még tovább, jelenjen meg róluk fotóalbum, tárjuk ki szexuális életüket és betegségeiket, csak igazán mélyen olvasni se kelljen még azt a néhány nagy név mögött rejlő irodalmat se.

És ez az a pont, ahol világossá válhat, hogy a kánongép résztvevői, bár meg vannak győződve intellektuális felsőbbrendűségükről, de a maguk nyelvén elfelejtenek olvasni. A jeleket már nem értik, poros képleteket követnek vakhittel. Képzeljük csak el, hogy Petőfi Sándort kapja valaki érettségire és a „tétel” helyett azt mondaná el, hogy Petőfi milyen sokat és hogyan utazott, különösen aprólékosan kitérve a XIX. század utazásainak költségeire és kényelmi vagy éppen „kényelmetlen” szempontjaira. Valószínűleg többet és érdekesebbet olvasna ki Petőfi verseiből a „kortükröt” használva, ám mivel nem a tételt mondaná fel, a magyar iskolák többségében megbukna. Nem azt pöfögné vissza, amit a kánongép elvár. Éppen így a versmondás. Ha nem azzal a rettenetes „vers-mindenkinek” stílusban mondják, már nem is versmondás. Így öl a kánongép. Kiöli a kreativitást, a leleményességet és a fantáziát. Vajon mit gondolnak azok, akik tanítják az irodalmat, vagy akik „nagy nevek” lettek? Mi az irodalom? Csak szó? Csak betű? Csak alany és állítmány? Csak mondat? Csak kijelöl, másol, bevág? Nem.

Az irodalom kreativitásból, leleményből és fantáziából fakad. A többi megtanulható. Éppen ez az, amit tanítani kellene az irodalom révén, hogy utána bármihez kezd gyerek vagy felnőtt, kreatív, leleményes és fantáziadús legyen.
Képzeljük csak el, milyen gazdag lenne az az ország, ahol az emberek nem lusták, értetlenek és unatkozók életük nagyobbik hányadában. Persze ha erre figyelmeztetsz, rámutatsz – az botrány. Az alvót kábultságában megzavarni, az éberségre emlékeztetni – a botrány. A Tízparancsolatot lecserélték egyetlenegyre: Ne zavarj! Csak látszólag könnyebb lustának, értetlennek és unatkozónak lenni, valójában ez az életidő borzasztóan fáradtságos pazarlása. Erre a pazarlásra pedig a kánongép tanít. Azt pöfögi az óvodától az egyetemen át a kultúrműsorokig, hogy itt már „minden le van játszva”, megvan a tuti, a kéménybe szénnel felírt nevek a frankók, ezek a halott tutik, ezek meg az élő tutik, nincs is itt már semmi dolgod.

Öt évvel ezelőtt talán véletlenül, talán csak a „sors” játékából beleejtettem egyetlen szál, törékenyszárú virágszálat a kánongép legerősebb fogaskerekei közé. Elsőre vicsorogva és undorodva kiköpte, és engem is lefújt füsttel. Először ekkor fogtam gyanút. Bár sejtettem, hogy az szinte képtelenség egy egész társadalmat kreativitásra, leleményre, fantáziára buzdítani, de azért néhány embert, a valódi olvasókat még meg lehet szólítani. Reméltem, hogy a kánongépen kívül is van élet… Másrészt a kánongépbe be lehet dobni olyat, amitől ha le nem is áll, legalább meghibásodik, zavarba jön, hiszen alkotóelemei olyan emberek, akiknek létkérdés a működtetése. Ekkor találtam ki eddigi legcsíntalanabb tervemet, inkább humorból, mint bosszúból. Felszedtem a kiköpött virágot, lemostam magamról a kormot. Ez a virágszál Békássy Ferenc volt.

De van még itt néhány apróság. Miközben tervemen dolgoztam, elkezdtem tanulmányozni az irodalmi hamisítások olyan kirívó és csodálatos eseteit, mint Macpherson Ossziánja, vagy Weöres Sándor Pschyéje. Míg az elsőt a kánongép kiköpte, a második ma is nagy becsben van tartva, pedig Weöres Sándor bácsi csinos kis bajszot is rajzolt a korabeli kritika pofázmányára. A legfontosabb azonban, hogy mindkettőnek óriási hatása volt a maga idejében és a maga terén túl is. Továbbá, hogy mindkettő egy-egy korábbi művet vagy életművet emelt elvileg ki a feledés mocskából, ami a kánongép fáradtolaja. Attól, hogy az Ossziánt valójában Macpherson írta, még zseniális, akárcsak Weöres műve. Mindegyikük teli volt fantáziával, leleménnyel oldották meg a feladatot, és kreatívan vitték végbe. Csakhogy Macphersonnak soha nem bocsátott meg a kánongép, művét alig tanítják (nálunk), és inkább irodalmi csalásként emlegetik. Olvasni rég nem olvassák, hatását, ami hatalmas volt – alig tanulmányozzák. De nem Macphersonról és Weöresről van szó, hanem a módszerről. Végy egy vélt vagy valós, tehát az elfelejtett sokaságba könnyen beleférő, lehetőleg elfeledett költőt és művét, publikáld szigorúan olyan formában, amit az ilyen komoly mű megkövetel, áldozz a külsőségekre, majd ne csak te beszélj róla hosszan és komolyan, vegyél rá erre néhány tekintélyt is. Pillanatok kérdése, és a kánongép csavarjai és fogaskerekei mind azt a nevet zúgják és egymásnak adják át, amit te találtál ki. Többen bizonygatják, hogy ők már jóval korábban foglalkoztak az üggyel, vannak, akik pár dolgot talán tényleg publikáltak is, és egyesek majd melldöngetve bizonygatják majd, hogy ő „tartotta életben szellemét” esetleg „emlékezetét”. Ha rákérdeznél, hogy akkor mért nem adták ki? Nem fogsz értelmes választ hallani, kifogást annál többet. Az fel sem merül, csak néhány téged jól ismerő és közeli barátban, hogy ha nem is az egészet, de nagy részét nem a régen holt szerző írta, akit most fáklyás menetben visznek körbe, hanem...

Képzeljük csak el az eredményt. Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai meggyőzik az egyetemek professzorait, hogy szemináriumokat kell tartani róla, felveszik a tankönyvekbe, érettségi tétel lesz, és egyszer csak kiderül, hogy az eddigre már szételemzett, tétellé és kreditté, feleletté és érdemjeggyé facsart név mögötti gyümölcsös életműt nem is ő írta. Vajon belátná-e a kánongép, hogy tévedett?

A gépezet működtetőiben nem merülnek fel kérdőjelek, lényegi megújulásra nem képesek, számukra mindegy milyen áron létkérdés a kánongép életben tartása. Ha kell egymáson is áttaposnak, nem csak neveken és életműveken, a sorsokból csak pikáns részletek maradnak, az életmű lenyúlható szöveggé válik, a kortükröt összetörik.

A tanárok, szerkesztők, szerzők, írók és költők, talán még közszereplők is, akik szembeszállhatnának sokkal gyengébbek, elszeparáltabbak semmint ezt az őrjöngő siker-éhséget, füstölgő kánongépet leállíthatnák. Nem marad számukra más, mint a dicsőséges margináliák. Nem tehetnek mást, mint hogy „mást” tesznek. Másféle tankönyvet, máshogyan tanítanak, más a szerkesztési elv, talán még az irodalom is teljesen mást jelent.

Végiggondolva mindezt, rájöttem, hogy nem éri meg a poén. Nemhogy egy másik ember fél életművével, de egyetlen vers erejéig sem.

Közben egybegyűltek Békássy Ferenc írásai, megéri elolvasni és amiket kár volt elfelejteni. Most itt van.

A kérdés csak az, hogy mi történik a kánongéppel, ha egyetlen gyöngeszárú virágszál helyett, egy egész csokorral dobunk bele?

Ének

Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.

Régi időkben
Harcba ha szálltak,
Víg urak, hős urak,
Sírtak az asszonyok
Akkor utánok.

Új idők járnak…
Bárki akarja,
Hiába, mégis csak,
Mennek a férfiak
Most is a harcba!

S ez a nagy új idő
Olyan mint a régi,
Akik akkor elhulltak
A nevüket azoknak
Most már ki kérdi?

Férfinak hősiség,
Asszonyoknak bánat –
S hogyha eltakart a föld,
Befödött a sárga föld,
Sírhatnak utánad!

Pápa, 1915. május 30.

Kiss Márta: Békássy Ferenc portré (2010)