Angyalok márpedig íródnak - Vitamin-beszélgetés
Maga a film „doku-fikciónak” mondható, mert bár Brodszkij életét dolgozza fel kissé regényesítve, az alapvető tények benne igazak, ellenőrizhetők. És Brodszkij mellett a film „főhőse” maga a város, a Leningrádből sikeresen Szentpétervárrá visszavedlett neoklasszikus Petersburg, Nagy Péter cár fővárosa, az „északi Velencék” egyike.
Különös film ez, tele animációval, beszélő macskákkal és repkedő csellókkal meg hegedűkkel. Ám egy-egy jelenete valósággal szivenüti a nézőt. Brodszkij zsidó származású, apja fényképész és tengerésztiszt, aki valamikor a második világháború után Japánban jár, kimonót hoz ajándékba feleségének, meg egy régi argentin tangó lemezét, ami persze a Szovjetúnióban hiánycikk. A boldog szülők táncra perdülnek, a kisfiú elragadtatva nézi őket. Gyakran jár sétálni az apjával, akinek minden szoborról vagy épületről van mondanivalója – tőle, meg restaurátor nagybátyjától tanulja Brodszkij a legtöbbet. Később, már fiatalemberként, a „rock-n- roll” művésznemzedék jeles tagja lesz, akit a politika teljesen hidegen hagy, csak a versírás érdekel. Ez a hangsúlyozott individualizmus szemet szúr a hatóságoknak, Brodszkijt perbe fogják „közveszélyes munkakerülésért”. (Nem világos, hogy egy szabadúszó költő és műfordító léte miért veszélyezteti a szovjet rendszert). Amikor a tárgyaláson megkérdik az ifjú költőtől, kitől kapott felhatalmazást a verseléshez, így válaszol: „Istentől!” Ez sok a bírónak, Brodszkijt pár évi száműzetésre itélik, falura kell költöznie. Közben ügye nagy nyilvánosságot kap Nyugaton, s a szovjet hatóságok úgy döntenek, jobb, hogyha eltávolítják az országból. Ez 1972-ben, a brezsnyevi „pangás” egyik mélypontján történik, Brodszkij megérkezik Rómába, onnan át repül Londonba, a Poetry International nemzetközi fesztiváljára.
Én akkor ismertem meg Joszif Brodszkijt, aki W.H.Audennel és Pilinszkyvel együtt lépett fel és hihetetlen szuggesztívitással szavalta-kántálta (persze oroszul) hosszú verseit. Egyeseknek ez a muzikalitás már túl sok is volt – a T.S. Eliot halálára írt gyászverse például úgy hangzott, mint egy kaddis, egy rímbe szedett halotti sirató. Brodszkij hangját halljuk a filmben is, a „Másfél szoba” tele van kántált verseivel. Nagyon orosz film, mert csordultig tele van nosztalgiával. Brodszkij nyugati sikereiről csak villanásnyi filmkockákkal számol be - a Nobel-díj átadásakor szülei valószínűleg már nem élnek, mégis tévén nézik frakkot öltött, ideges gyermeküket. Nem tudjuk meg, hogy miért tanult meg még fiatalon Brodszkij lengyelül (Czeslaw Milosz miatt) és hogy miért álltak hozzá közel olyan angol metafizikus költők, mint a tizenhetedik századi John Donne. Viszont látjuk visszatérni Pétervárra, ahol hihetetlenkedve nézi azt a másfél szobát, amelyben felnőtt és írni kezdett, meg az utcán a nyugatias életmód félreismerhetetlen jeleit. A film azt sugallja, Brodszkij kétszeresen száműzött – 32 éves korában kiebrudalták a Szovjetunióból, a körülmények változásai pedig megfosztották gyerekkorától és nagyon személyes emlékeitől. Ez a roppant tehetségű költő, aki a többi közt a „Koszorús költő” címet is elnyerte Amerikában, élete végéig szomorú és (bár több élettársa volt) magányos maradt. New Yorkban halt meg, de kivánsága szerint Velencében, a San Michele temetőben helyezték örök nyugalomra.
Magyarra, úgy tudom, Baka István fordította Brodszkij verseit. Bár a modern orosz irodalom Magyarországon nem túl népszerű, érdemes lenne őt újra kiadni. És a róla szóló filmet is ajánlhatom: igazán érdemes megnézni.
