Gömöri György: Borisz Paszternák, a túlélő és hiteles tanú

Borisz apja, Leonyid és a Paszternák család nagyobbik fele már 1921-ben emigrál Berlinbe, ott élnek egészen 1938-ig, amikor át kell költözniük Angliába. A költő velük és lánytestvéreivel is csak ezópusi nyelven levelezhet, így a kora harmincas évek „kuláküldözéses” tömegéhínségét, vagy a 1934-es Kirov-gyilkosság utáni orszországi terror légkörét csak utalásokkal, vagy történelmi példázatokkal tudja érzékeltetni. Vannak aztán időszakok, amikor a levelezés hosszabb időre megszakad – ilyen az 1946–53 közötti néhány év, amikor Sztálin a győztes háború után, de paranoiás lelkiállapotban visszatér a terror „régi, jól bevált” módszereihez. Verseiben Paszternák erről általában nem beszél, de Zsivágó doktor c. regényét nagy tanúságtételnek szánja arról, hogyan forgat fel a történelem emberi sorsokat. Ő ugyanis az egyik – talán az egyetlen – Nagy Túlélő, aki még hitelesen tud szólni mindarról, ami Oroszországban történt 1917-ben és a szovjet rendszerben. Költő-barátai közül többen (így Majakovszkij és Cvetájeva) az öngyilkosságot választották, másokat, így Mandelstámot, Pilnyákot, a grúz Tabidzét, Meyerholdot és számos politikus-barátot felőrölt a könyörtelen sztálini terror-gépezet.
Utóbbiak közé tartozott Buharin is, Lenin kedvence, „A kommunizmus ABC”-je c. nagysikerű propagandamű szerzője. Buharinnak annyira imponált Paszternák, hogy 1934-ben a szovjet írók első kongresszusán őt „kiáltatta ki” a legjobb élő költőnek. Paszternák ettől valóban zavarba jött, de nem azért mintha Buharin már akkor kegyvesztett lett volna: a kongresszus 1934 májusában zajlott, és Kirovot csak ugyanaz év decemberében lőtte agyon egy (lehet, hogy a szovjet titkosrendőrség által rászabadított) csalódott kommunista.(Az első nagy tisztogatás a Kirov-gyilkosság után kezdődött). Nem, Borisz Paszternákot nem az bántotta, hogy a szovjet állam őt nem költészetének igazi értékeiért próbálta megbecsülni, illetve tudta, hogy életművének csupán propaganda-értéke van a hatalomgyakorlásnak mindent alárendelő diktatúrában. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja, ami már Sztálin halála után történt, a Zsivágó doktor kiadása körüli herce-hurca, amiből végső soron a hruscsovi vezetés jött ki rosszabbul – a lehető legrosszabb propaganda volt a magát  „űrhatalomnak” tekintő Szovjetuniónak, hogy egy nem-marxista szépirodalmi művet nem csupán betiltanak, de szerzőjét és annak közvetlen környezetét zaklatják és üldözik. A Zsivágó (ami oroszul „Élőt” jelent) egy szerencsés túlélő szenvedélyes tanúságtétele arról, hogy minden rendszert és diktátort túlélnek az alapvető emberi értékek, amelyek megőrzője és továbbadója az irodalom.
A második világháború alatt Paszternák kevés verset írt, főleg fordított: Shakespearet, Goethét és elég sok Petőfit. Utóbbiról a családi levelezésben (egy 1945-ös levélben) ezt mondja: „El kellett magamat szakítanom a Hamlet-től… Petőfi Sándornak, az 1840-es években élt magyar költőnek a verseit fordítottam (német szövegek alapján). Először nem nagyon szerettem, de aztán felfedeztem benne valamit, ami közel áll hozzám és akkor elkapott a munkaláz. Egy időben vonzott Lenau és hatott is rám, és ebben a magyarban van valami, ami emlékeztet Lenaura, Liszt Ferencre (Franzra) és másokra – ugyanaz a talaj, közös eredet és így tovább; így hát nem sajnáltam, hogy időm egy részét rá fordítottam”. Paszternák nem mondja meg, igazából mi vonzotta Petőfihez, de a fenti sorokból ki lehet következtetni: egy olyan romantikus szabadság-kultusz, ami a huszadik században már, meglehet, anakronisztikusnak tűnt, de amit a német földön tanult orosz költő tovább ápolt magában. A „szabadság-szerelem” kettős, korai halállal hitelesített programja.
Paszternák értékválasztásai kiolvashatók verseiből, amelyekből több válogatás is megjelent magyarul, az utolsó az Európánál, 1990-ben. Ezek közül csak egyből szeretnék idézni, amelynek már a címe is jellemző az orosz költőre: „Nem jó az, ha híres az ember”. Mármint ha „érdemtelenül” az. Az érdemekről pedig csak a jövő dönthet, az utókor. Addig is, mondja Borisz Paszternák:

Fotó: wikipedia