Akár fel is akaszthatták volna
A varázslatos bohóc, a pártos költő, aki az ötvenes évek közepére kigyógyul ugyan, de minek. A világ ötvenhat után harminchárom évig nem változik, ő nem éri meg.
Zelkről a magyar irodalmi életben a legendás Magyar írók Rákosi Mátyásról (1952) című – Sztálin legjobb tanítványát ünneplő – gyűjteményes kötet jut az ember eszébe (vagy a Sirály, Zelk börtönévei alatt meghalt feleségének szépséges sirató balladája).
[1954-ben jelenik meg az Alkonyi halászat, amely szembefordulást jelent a pártideológiával. Eddigre megírja a Pártos éneket (1950), de a költők, írók közt mindenki számára természetes, hogy Zelk Zoltán a kommunista táborba tartozik. Olyan ő, mint „a cigány, aki nem a bandában húzza", de szinte ugyanazt a nótát. Az Alkonyi halászat című kötetében megjelent kétsorosa:
„Szélfutta levél a világ / De hol az ág? de KI az ág?"A KI-t nagybetűvel írja – mint Nagy Gáspár harminc évvel később a NI-t földindulást okozó, kiátkozást hozó Nagy Imre-versében, vajon Nagy Gazsi ismerte-e a Zelk-történetet? –, óriási riadalmat okoz a pártapparátusban, hogy vajon kire céloz Zelk? Vizsgálatok indulnak a kiadó ellen, és az irodalmi élet intézményrendszerében (Domokos Mátyás).
A következőket mondja Zelk az időszakról Keres Emilnek: „...az én lelkemben lelki földrengés zajlott le. 1954 vége fele már nem voltam úgynevezett közéleti költő. Szomorú költő voltam. Hogy mondjam ezt el neked? Ha valaki csalódik az anyjában, s ocsmány verset ír róla, azt én ocsmány embernek tartom. De ha szomorú versben írja meg csalódását, akkor szomorú embernek tartom. Én szomorú emberré váltam, mert amiben hittem, amiért lelkesedtem, eltorzulni láttam.”
Aki kimaradt a gyűjteményes kötetből, akit Zelk – az egyébiránt varázslatos figura (és akiről mostanában a kevesebbnél is kevesebb szót hallani) – kihagyott, törhette a fejét, hogyan tovább az ő írói-költői élete, ha az oroszok valóban százötven évre ültek le a Duna partján. Tersánszky – a múlt század másik varázslatos alakja – egyedül olyan bátor, hogy paródiát írjon a napi valóságtól elemelt gyűjteménybe, amit a szerkesztő Zelk ijedtében úgy eldug, hogy azóta se látta senki. Zelk – okkal – megrémül, hogy őt is felakasztatja Rákosi. Hiába a mérhetetlen szeretet, és a hűség és hála éneke (Sztálinról). "Nagyon sokat voltunk együtt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, mert nagyon kedves és rendes ember volt." – mondja Lázár Ervin. Ez így is van.
A szeretett hitves elvesztése után, néhány jajszó, aztán a csend, csaknem a teljes csend. 1958 októberében szabadul. Tulajdonképpen gyorsan, ahhoz képest, hogy akár ki is végezhették volna. 1960-ban feltámadás a költészetében. Megírja kritikusai szerint is élete és a század egyik legnagyobb magyar versét, a Sirályt, Babits Jónás könyve óta, ilyen nagy, hosszú vers kevés született. A Sirályban gyászolja elhunyt feleségét, az elégia és a zsoltár hagyományát megújítva. Néhány évig alszik a vers, altatja a cenzúra. Minthogy olvasható benne két sor: „nem láttam holt arcodat, / kifosztották a gyászomat" – ezzel arra utal, hogy nem engedik ki Irén temetésére. Kádárék talán attól rettegnek, hogy Zelk forradalmat csinál a temetőben bilinccsel a csuklóján.
Ötvennyolcas szabadulásakor semmije nincs. Nincs lakása, jövedelme, felesége, nincsenek meg kéziratai, könyvei. Ha nem olyan, amilyen, ha barátai sincsenek, Vas István, Szántó Piroska, nehéz elképzelni, hogyan éli túl.
Egymás melletti szobában (kórteremben) – ő egyedül – fekszünk a Róbert Károly körúti Honvéd kórházban hetvennégyben, amikor izületeit, egyebeit restaurálják a katonaorvosok, ő pedig írja a Meszelt égbolt alatt című kötetét. Eltiltva, de le nem szokva a dohányzásról. Jó történet, elmesélem egyszer, ahogy a fiatal kiskatona, és az öreg költő bujkál a nővérek elől, ahogy a lóversenyről, ahogy Lázár Ervinről beszél (akinek éppen ekkor jelenik meg Buddha szomorú című különleges novelláskötete). Természetes, mosolygó, emberi, szerethető.
A Párthoz fűződő szerelmét, a sok kínt, bajt okozó liezont a következő – saját halálára írott – sírverssel zárja: „Itt nyugszik Zelk Zoltán, Pártjelvény akadt a torkán". 1981. április 23-án halt meg.
Zelk Zoltán, Érmihályfalva, 1906. december 18. – Budapest, 1981. április 23., József Attila- és Kossuth-díjas költő, prózaíró.
Kapcsolódó:
Zelkné Bátori Irén - "a" Sirály
Zelk Zoltán
Sirály
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.
Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.
Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!
Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.
Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.
Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.
Talán a fény,a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.
Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.
Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.
De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...”
Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.
És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.
Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.
És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.
A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.
Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.
Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.
Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.
Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.
Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.
Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.
A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.
És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.
Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.
És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.
Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.
S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.
S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ...
Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.
Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!
De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.
Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.
Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?
Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?
Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.
Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.
Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.
Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!
Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.
Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.
Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!
Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem... neked...
Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.
Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.
És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.
Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.
Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.
Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.
A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.
Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.
És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.
Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?
Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!
Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.
Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!
Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.
Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.
Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.
És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.
És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.
A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!
Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.
Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.
Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?
De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!
Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!
Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?
Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.
Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”
Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.
Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.
Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.
(1970)
