Onagy Zoltán

Paradicsomi parasztvilág

2011. január. 12. - 06:15

A január tizenkettedikén született (1930) Csák Gyula, akit egyszerre írónak és szociográfusnak nevez az irodalomtörténet, nem kerülne be a Bőség zavarába, ha nem hal meg Ördögh Szilveszter. Nem bántottam volna meg azzal, amit Csákról gondolok, mert Ördögh szerette Csák Gyulát (én szerettem Ördöghöt), csakhogy más dolog az emberi szeretet, más a szakmai, az ember tudjon különbséget tenni. Csák az egyik csillagfényes bolseviki, aki későn kap észbe, de nem eléggé kap észbe. Annyira nem eléggé, hogy – különféle cifrázások közben és után – megkapja a JA-díjat; a SZOT-díjat; a Népköztársasági Érdeméremdet; A Munka Érdemrendet; a Nagy Lajos-díjat; a Honvédség és az Írószövetség nívódíját kétszer. Nem semmi. Mondjuk rá, nem semmi: díjeső.

Csák Gyula első riportja tizennyolcévesen jelenik meg, az ötvenes években, huszonévesen bukkan fel a magyar irodalom egén. Az egyetem után újságíró. Első kötete Mélytengeri áramlás – "irodalmi riportok" néven jelenik meg, szerencsétlenségemre ismerem, senkinek nem ajánlom. Felfoghatatlan a mai olvasó számára, de így történt, a "riportkötet" a maga elképesztő botrányával szerzett országos nevet, ismertsége Csák számára. Nyilván nem stilisztikai vihar veszi körül, hanem politikai-társadalmi. Csák Gyula a kötetben bemutastja a magyar falusi-paraszti élet változásait 1945, illetve 1956 után. Írásai olyan súlyos mondanivalóval terheltek, hogy a technika, a megjelenítés, a karakterformálás nem fér a mondanivaló mellé. A legrosszabb zsurnálfogásokkal klimpíroz, a legolcsóbb stilizációt használja. És dől a lé. Ez a legmeghökkentőbb az ötvenes-hatvanas évek irodalmában. Valaki nekiáll vadbalosnak lenni, vagy eleve lelkéből az, és hallatlanul primitív, hatodikos általános iskolás technikával lepötyögi, hogy a téesz-paraszt élete vidám, szinte paradicsomi, és milyen jó neki, mert termelőszövetkezeti csoportban (tszcs) üzemelhet munkaegységért, de ám a kulák segge szőrös, patája és szarva van, mert ő maga ördög, s ezekért JA-díjat kap.

A könyvek a „velünk élő” irodalom. Felfoghatatlan, hogyan gondoltak a ötvenes-hatvanas évek írói az utókorra. Hogyan a szocreál termelési regényeire. A hatvanas években írt helyszínijei csokorba gyűjtve Bontják a kemencéket címmel jelent meg. Ütős anyag. Agrárszociológia, 1954-től 1969-ig néz a kút mélyébe. A hite, talán a szemüvege csalja meg az írót. A falu ősi hagyományokra épülő kontraszelekciója bizonyítottan százszor életképesebb bármiféle ideológiai kontraszelekciónál. Egyformán kíméletlen mindkettő, de nem mindegy, mit szolgálnak.
A szocializmust építő falu – Csák szerint - maga a délibáb, a verőfény, a boldog paraszt kéz a kézben körtáncol boldog paraszttal. S a körben nem kislányka áll (körben áll egy kislányka), hanem a párttitkár, és a falu népe idült boldog mosollyal mered rá, a Megváltóra se nagyobb áhítattal.
Én már csak tudom, hogyan volt. Sorálló nagyfiú voltam hajnaltól délelőttig, amikor érkezett, ha érkezett, a kenyér. Falun, ötvenhétig, nem volt semmi. Üres boltok, földekre induló sokszoknyás asszonycsapat kapával a vállon, kapanyélre akasztott vászonmotyó a vízzel, ennivalóval, nyomukban a pártitkár, és a körzeti megbízott. A kemencéket a helyi hatalom már az ötvenes évek elejére (Palócföldön) lebontatta, nehogy a paraszt lopja a búzát, kenyeret süssön belőle.
Ilyes előzmények után az olvasó eldöntheti, mennyi kedve marad Csák Gyula olyan prózai prózáját olvasni, ami nem direkt politika, nem direkt, hanem áttételes történelemhamisítás. Képtelen voltam elszánni magam Csák-regényre. Maradt a apró, visszanéző, átértékelő sorozat, amelyet a Tekintetnek írt a kilencvenes években.

Csák Gyula, Nyíregyháza, 1930. január 12., író, szociográfus.

Művei: