Onagy Zoltán

Solohov

2011. május. 24. - 05:10

Doni Kozák. Apja alsóközéposztályhoz tartozó orosz ember, aki kozákok közé települ. Számos foglalkozást űz, gazdálkodó, marhakereskedő, molnár. Anyja írástudatlan orosz parasztlány, kozák özvegye, aki, hogy fiával foglalkozhasson, megtanul írni és olvasni. Solohov iskoláit Karginban, Moszkvában, Bogucsarban és Vjosenszkajában végzi, de mikor 1918-ban a polgárháború eléri a felső-doni régiót, befejezi tanulmányait, csatlakozik a Vörös Hadsereghez. Tanúja a felső-doni régió kozákjainak bolsevikellenes felkelésének, és harcol a kozák partizánok ellen.

A polgárháború befejeztével Solohov Moszkvába utazik, kétkezi munkából tartja fenn magát. Dolgozik dokkmunkásként, kőművesként, könyvelőként. Közben írói tanfolyamokon vesz részt. Első nyomtatásban megjelent műve az A teszt című szatirikus cikk, mely 1922-ben jelenik meg a moszkvai Josevszkaja Pravdában. Első elbeszélése, az Anyajegy 1924-ben jelenik meg. Solohov még ugyanebben az évben visszatér Vjosenszkajába, ahol minden idejét az írásnak szenteli. Ugyanebben az évben feleségül veszi Maria Petrovna Gromoszlavkaját. Két lánya, két fia születik.

Solohov első elbeszéléskötete, a Doni mesék 1926-ban jelenik meg. A kötet elbeszéléseinek nagy része a polgárháborúban megosztott kozákságot ábrázolja, ahol a konfliktusok falvakat, családokat állítanak szembe egymással. 1926-ban kezdi írni a Csendes Don című nagyszabású regényeposzát, melynek kötetei 1928-1940 között láttak napvilágot. Solohov a kozákság világát egy család életén keresztül ábrázolja az első világháborút megelőző évektől egészen 1922-ig, a szovjet-rendszer megszilárdulásáig. (Ehelyt nem kanyarodunk fel az ismert történetre, mely szerint egy halott fehér tiszt elárvult málhájában találta a regényt Solohov felesége.) Solohovot elsősorban az foglalkoztatja, miért vettek részt a kozákok a forradalom elleni küzdelemben. Solohov 1932-ben jelenteti meg a kollektivizálásnak szobrot állító Új barázdát szánt az eke című regényében féktelen hittel ábrázolja a folyamatot. A regényben optimistán festi le a kollektivizálást, műve a kolhozvezetők kötelező olvasmánya. 1932-ben belép a kommunista pártba, 1937-től népi küldött a Kremlben.

1933-ban ír Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és a legenda szerint eléri, hogy segélyekkel csökkentsék az 1933-as ukrajnai éhség következményeit. (A 1932-33-as éhínségben közel hétmillió ukrán pusztul el. Van min csökkenteni.) Felszólal az 1938-as tömeges letartóztatások ellen. Ugyancsak a mese szerint „hűtlenségi per” indul ellene, de nem esett bántódása, mivel a szovjet irodalmi közvélemény elismert alakja volt. Mintha Sztálint ez bármiben akadályozta volna.

A második világháború alatt a központi lapok haditudósítójaként számol be a Don-vidéki eseményekről. Az 1942-ben megjelent, A gyűlölet iskolája című propagandisztikus elbeszélésében idealisztikusan összegzi az első háborús év eseményeit.

1957-ben jelenik meg kisregénye, az Emberi sors. A regény hőse, Andrej Szokolov német fogságba kerül, de megőrzi hazája iránti hűségét, hitét a Pártban. Családja pusztulása után egy árva kisgyerekkel kezdi újra életét.

Solohov 1959-ben Hruscsov kíséretében Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban utazgat. 1961-ben a Központi Bizottság tagjává választják. Beszédei és újságcikkei nagy részében hűen szolgálja az aktuális politikai irányvonalat. Sztálin is, Hruscsov is, Brezsnyev is nagyra becsüli az ideológiai hűséget.

1965-ben megkapja az irodalmi Nobel-díjat.