PARS POETICA – Böszörményi Zoltán

a költészet látvány,
a teremtés akarat

PARS POETICA

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

A sejtelmek szövevényéből valaki minduntalan a napfényre szalad.  Megmutatja arcát, friss levegőt szippant, s visszatér rejtekhelyére. A tó tükrében megvillanó képmás elhalványodik. Csak a hegyek bércei élesednek a lemenő nap sugaraiban rendületlenül. De azok is csak ideig-óráig, míg lepereg a homokórán a végtelennek tűnő szemcseidő.

Az örökkévalóságot keresők között ott ül Vergilius. Látja az arra utazókat. Szemöldökét néha összevonja.

Amióta Dantét faképnél hagyta, új kalandot keres. Ül a bérceken. Néha elalszik. Narkotikus álmokat lát. Ha ébred, Títyrust hívja.  Újra megkérdi tőle: „ki tehát az az isten?” És a verskori vásznak igézetében újra elpihen.

DE ARTIS POETICAE NATURA

A dolgok költészete itt végtelen,
Hallom, sír a parti fa, a búba font.
A lélek bár átsegít még sok telen,
Akácrügyet a tavasz ereje bont.

Fellobogózott szótlan tér vár reám,
Ünnepi zsoltárok hangjai szállnak,
Anima mundi a polifóniám,
Mégsincs, ki értem a pokolra szállna.

Csak a líra, ha a sodrában állok,
Átkötözi testem, szelleme lángol,
Az éjbe bújt fenyők hajába ragad,

És reggelre égi könnyekre fakad.
Ha bűvös érctollát vérembe mártja,
Leszek az elesettek legendája.

ÉS…

a költészet látvány,
a teremtés akarat,
nem az a fontos,
mi megtörtént,
hanem az,
ami a fák ágai közt,
mint örök érzés,
fennmarad.

A költő portréját Hegedűs János készítette.