Sárközi Mátyás: A Kaláka Londonban
Délelőtt szabadtéri hangversenyt dideregtek végig a Temze-parti parkszínpadon, a régi magyar angliai letelepültek unokáinak s az újabban ezrével érkező magyar vendégmunkások gyermekeinek közös örömére. Este pedig a felnőtteket szórakoztatta az együttes, a kiváló akusztikájú, kétszáz éves (s kellemesen befűtött) St. George templomban.
Az évtizedek folyamán jellegzetesre, könnyen felismerhetőre formálódott a Kaláka zenei világa: ihletik dallam-formálását a népdalok, máskor a költemény lejtése szabja meg a ritmust és a tagolást, s van úgy, hogy a téma evidenciája kerül előtérbe, mert nyilvánvaló, hogy amikor klasszikus, modern-klasszikus vagy kortárs magyar költők versei mellett olykor a világirodalom kincsesházából merít a Kaláka, s például William Shakespeare Hetvenötödik szonettjét zenéli el, akkor a régi angol zene stílusára vált, ha meg Robert Burns nyomán énekli, hogy "Kicsi lány még a kedvesem", akkor mintha a skót duda szólalna meg a kíséretben.
Gryllusék mindig gonddal válogatják össze műsoruk tizenöt vagy a ráadásokkal olykor húsz számát, a hallgatóság figyelmét kellemes dallamaikkal és hangszeres virtuozitásukkal akkor is lekötik, ha elsősorban külföldiekből áll a közönség, tehát minden magyar költő és költemény villámgyors bemutatásának a feladata hárul a kétnyelvű műsorközlőre. A magyar költészet java persze keserédes. Petőfi "Ej, ráérünk arra még" Pató Páljára rádől a ház, még nősülni is rest, Arany János szerint a szentendrei kofahajón Pest felé utazó rác leányok bár olyanok, mint a piros alma, de cafka mindahány, Ady Párizsban azon sóhajtozik, hogy csúf halált jósolnak neki, s József Attila születésnapi dala a dacos zárósorok ellenére, bizony szomorú költemény. Kányádi Sándor pedig már borzongat, a harmónia is fanyar disszonanciát közelít, mikor az énekesek elzengik, hogy aki jár a fák hegyén, az bizony a félelem s a rettegés.
Ám nagy költők mesteri sorait megejtően tudja átjárni akár a keserűség vagy balsors-érzet is, és a Kaláka-kvartett pontosan érzi, a dalfüzér mely pontján kell egy-egy víg verssel vidámra hangolni a közönséget. Tilinkóznak Szabó Lőrinc hajnali sárgarigói, majd pedig örömmel válik gyermekké a hallgatóság minden tagja, hogy megpróbálja követni Ernst Jandl szürrealitásában végletes tapsoló-versének a teljesíthetetlen utasításait, mert az még hagyján, hogy a jobbkéz tapsa a balkézen csattan, de végül olyan tapsformációkhoz kér közönség-részvételt a dal, amelyekhez mindenkinek minimum három kézre lenne szüksége.
Az elmaradhatatlan ráadás-szám szinte mindig Tamkó Sirató Károly furfangos nandu-madár versének a tüzes dél-amerikai dallamokra komponált változata, amely után a hálás közönség alig engedi le a színpadról Gryllusékat. Ám ez csak afféle jókedvcsináló hejehuja, az összbenyomás a maradandóbb, ami nem más, mint az, hogy ennek a sok történelmi vihart látott országnak varázsos és nagyon gazdag költészete van. S persze sok ügyes zenésze.
Fotók: Szőcs Tekla,
a családi napról Végh Gyöngyi
