Hódolat gyanánt – A magyar nyelv napja
Kedves barátaim, gondolkodtatok-e már valaha azon, mit jelent a gyanánt? Az világos, hogy a „valamiként” képzője áll a szó végén, de mi lehet a „gyan-”? Ne nevessetek ki: álmatlanabb éjszakákon szavakat fejtek. Kevés szórakoztatóbb játék van ennél. A gyanánt napokig nem hagyott nyugodni. Ha egy egyszerű képzővel is kifejezhetjük a jelentését („ajándékként”), ugyan miért kell rá egy külön szó, amelynek a végén kissé módosulva ott a képző? Feladtam a rejtvényt, és végül rákerestem. (A rákeres, ugye, még nem létezett a keresőprogramok és az internet kora előtt, addig csak meg/fel/kikeresni lehetett valamit vagy valakit – ugyancsak furcsán néztek volna, ha akár csak tizenöt éve azt mondjuk: „keress már rá, fiam, arra az utcára! Mára egyetlen igekötő világossá teszi: az internetes keresésről beszélünk, tehát nem lexikont vettem elő.)
A gyanánt tövében a gyanú – gyanít szó lapul. Ha a szendvicsemet ebéd gyanánt adom át valakinek, akkor azt a gyanút keltem ezzel a gesztussal, nem igazi ebéd ugyan, amit kínálok, de helyettesítőként, kedves csalásként megteszi. Hát nem csodálatos a nyelv fantáziája? A szó töve egyébként a wikiszótár szerint a dravida jene (hasonló) > jenisu (gyanít) származéka. (Az ómagyaban gyakori a j>gy váltakozás.)*
A nyelv leleményessége a DNS-láncokat alakító, felmérhetetlenül apró módosulások változatosságára emlékeztet: elég egyetlen ponton változtatni egy kicsit, és rögtön egy egészen más szó, más jelentéstartomány elevenedik meg. Vegyük például a hasztalan – haszontalan szópárt. Bár mindkettő ugyanazt jelenti: nincs haszna valaminek, értelmetlen, míg az első alakot csak cselekvésre alkalmazhatjuk (például hasztalan űzzük a hasznot – pompás hexameter), addig a második vonatkozik a tárgyakra, mi több, leginkább a rosszalkodó gyerekre, aki, ahelyett hogy valami hasznosat tenne, csak károkat produkál. Lenyűgöző ötletesség. Ami még csodálatra méltóbb: az ilyen és ehhez hasonló megoldások nem egyetlen embernek pattantak ki a fejéből egy íróasztalnál, hanem szép lassan így alakult.
Mi mozgatja a nyelvet, hogy milyen irányban fejlődön? Ugyanaz a rejtélyes szövevény, mint a DNS láncolatát. Régi metafora: a nyelv élő szövet, anyag, amely évezredek óta velünk együtt formálódik, módosul, változik egyre viharosabb sebességgel. Ez így természetes. Mint ahogy az is: a nyelvet is bedarálja a tömegmédia információárama. Azok a nyomtatott anyagok, amelyek korábban nyolc-tíz ember kezén mentek át – szó szerint, hisz a szedő egyenként helyezte el a nyomtatott üzenet minden betűjét egy táblán – ma percek alatt kerülnek a nyilvánosság elé. A hibák nem csak be-bepottyannak, egyenesen zúdulnak a szövegekkel. Ahogyan a legolvasottabb hazai hírportál korrektora nyilatkozta nemrégen a sok hibát, fésületlenséget firtató kérdésre: a naponta kikerülő cikkdömpingnek jó, ha húsz százalékát át tudja olvasni. Tizenegynéhány ember huszonnégy órás szolgálata sem lenne elég, hogy mindent gondosan letisztázzanak.
Ezért aztán már azon is csak rövid időre akad meg a szemem, amikor épp ezen portál egy nőknek készült rovatában a fogyás titkait taglaló írásban az önfegyelem-hiányos delikvenseket „akaratban kihívásokkal küzdőnek” nevezték minap. Te jóságos ég, gondoltam, ennyire már ne legyünk politikailag korrektek! (Nota bene: a politika magyarul a közhatalomra, diplomáciára vonatkozó kifejezés, az angolból átszivárgó és viharos gyorsasággal elterjedő kifejezés más jelentésmezőben mozog; de a világmédia korában képtelenség volt, pedig lehetett volna, magyar szóval helyettesíteni.) A cikk e szókapcsolatának háttérben gyanítom az angolban mániákusan kedvelt „challenged” szót: aki kicsit is hibádzik valamiben, az „challenged”. A magyarul megjelent cikk tehát fordítás, nem vitás, de a munka dőresége miatt végig kilóg a lóláb.
S ha már itt tartunk: mit jelent a viharosan terjedő „arcvesztés”? Talán tekintélyvesztés, de az angol „losing face” tükörfordítása a magyartól teljesen idegen metaforát hasonít a nyelvhez: nálunk az arc nem a tekintély, hanem az egyediség szimbóluma. Ezért csodás az arcból képzett arculat szó: a vonások összetéveszthetetlen sajátosságai köszönnek vissza ebben a költőien szép szóképzésben. Tovább megyek: „Ön kinél bankol?” Mármint, ön melyik bankot használja, melyik bank ügyfele? Kétségkívül körülményesebb, mint egyetlen igével kifejezni, holott az „-l” igeképző használata ilyen esetben merőben idegen a magyartól, és mégis: a „bankol” immár utat tört magának.
A nyelvet soha nem a vájtfülű érzékenyek alakítják, hanem a tömeg. Kazinczyék nyelvújító mozgalmának több volt a műhelyforgácsa, mint sikeresen meggyökerező találmánya. Úgy sejtem, véget ért a klasszikus nyelvművelés kora; nincsenek többé útmutató írástudók, csak teret és egyenrangúságot követelő megnyilvánulások özöne. Ennek ellenére, barátaim, amondó vagyok, ha írástudóknak nem is nevezzük magunkat, de alakítsunk titkos társaságot. Azokét, akik elnézik bár gyönyörködve, ahogy a nyelv, e szabadon hömpölygő folyam formálja medrét óráról órára, de felszisszennek még, amikor a hordalékai között levedlett ócskaságok, messzi földről átszivárgó olajfoltok, lustaságunk hulladékai és más emberi gyarlóságok tűnnek fel. Vigyázzunk legalább a saját partszakaszunkra, halásszuk ki, ami nem a folyóba való: ha csak egy ócska bakanccsal kevesebbet sodor magával tovább, már sokat tettünk érte.
Illusztráció: cultura.hu
* Az óvatosság azonban nem árt: a Történeti-Etimológiai Szótár szerint a gyanít töve ismeretlen eredetű. A kiegészítésért Hudy Árpádot illeti köszönet.
